Néhány hónapra feléled a Szervita téren öt éve üresen álló hétemeletes irodaház, amelynek elhagyott helyiségeit – a pincétől egészen a tetőteraszig – júniustól a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) lakja be. A civil szervezet az épület bontásáig használhatja az Orco Property Group által felajánlott új helyszínt.
Kockából buborék
Jövőre azután az iraki szármású sztárépítész, Zaha Hadid nevéhez köthető „buborékot” kezdik felépíteni az 1971-ben átadott kockaépület helyén, amely az előző rezsimben politikai körökben túlzott modernségével váltott ki nemtetszést, a rendszerváltás után pedig a közvélemény sorolta be a többi avítt szocialista épület közé. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság egykori központját – amely Szabó István és Jakab Zoltán tervei alapján épült, s a hetvenes években nívódíjjal jutalmazták – máig a korszak egyik műremekeként tarják számon szakmai körökben.
Megmentését azonban a KÉK sem szorgalmazza, mivel a ház időközben technikailag elavult, az átépítést pedig ellehetetlenítik az irodákat elválasztó masszív tartófalak. Ehelyett mementóképpen a fennmaradó néhány hónapot az éra méltatlanul elfeledett építészeti értékeit bemutató programsorozatnak szentelik.
A felületes megfigyelő számára kétes esztétikumú, erős politikai felhanggal bíró épületek nagy számban pusztultak le, illetve váltak a földdel egyenlővé az elmúlt években, pedig számos jobb sorsra érdemes létesítmény akad közöttük. „A korszak építészetileg kiváló alkotásaihoz az utca emberének nem mindig van szeme, ezért nagy a veszély, hogy ezeket villámgyorsan letarolják” – figyelmeztetett előadásában Ferkai András építészettörténész a KÉK által tavasszal Problémás Örökség címen rendezett nemzetközi konferencián. A volt szocialista országokban kivétel nélkül egyre több civil és hatósági kezdeményezés irányul a rezsim értékeinek megmentésére, miközben a közvélemény értetlenül fogadja, hogy miért lenne szüksége védelemre ezeknek a „csúnya”, viszonylag új, de máris rossz állapotú építményeknek.
Hiteltelen modern
A szürke panelerdők és a szocreál monstrumok ugyanis egyelőre uralják a városképet a volt szocialista országokban. Egyes becslések szerint nálunk az épített objektumok fele, közel 2 millió ház készült 1945 és 1990 között. A fővárosok közül Berlin keleti részén és Varsóban húztak fel ilyen épületeket a legnagyobb arányban, a második világháborús bombázások okozta foghíjak pótlására. A szocialista stílus azonban az olyan újonnan kiépült településeken bontakozott ki teljes valójában, mint például a tíz évig Sztálinváros nevet viselő Dunaújvárosban.
Az új épületek egységes és kötelező építészeti formanyelve már a maga korában sem aratott osztatlan sikert. A keleti blokkban 1948-ban meghirdetett szocialista realista stílus a „dolgozók társadalmának nagyságát” szimbolizáló monumentális épületeivel még teret adott az egyedi építészeti megoldásoknak. Hat évvel később Nyikita Hruscsov már drágának minősítette a Sztálin által propagált szocreált, s tervszerű iparosításra irányuló céljai az olcsó, a szigorúan funkcionalista tömeges panelesítésben teljesedtek ki a hatvanas években. „A paneles építés az egész modern mozgalmat hiteltelenné tette az emberek számára” – világított rá Ferkai András.
Olcsóbb lerombolni
Néhol hatalmas vitákat váltott ki egy-egy kiemelt épület sorsa (a volt NDK volt parlamentjének esetét lásd külön), másutt azonban különösebb zokszó nélkül pótolhatatlan építészeti értékeket is magával sodort a közízlés által megtámogatott be- és átépítési láz. Budapesten például áldozatul esett a korszak kiemelkedő alkotásaként számon tartott Gulyás Zoltán-féle Chemolimpex-épület, amely a kilencvenes években egy átalakítás során vesztette el különleges karakterét. Odavesztek a Béke Szálló kupolatermét díszítő freskók, és bevásárlóközpont nyílt a neves művészek domborműveivel ékesített MOM irodaház helyén is. „Általában olcsóbb és egyszerűbb a beruházók számára lerombolni és újat építeni, mint a meglévőt megőrizve felújítani” – mutat rá Győr Attila, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) műemlékvédelmi osztályának vezetője, aki szerint csak a hivatalos műemlékké nyilvánítás nyújthat védelmet.
Lámpaoltás
A múlt rendszer politikai eszméit és esztétikai stílusát eltörölni kívánó bírálatok különösen a rendszerváltást követően kerültek felszínre. Ennek az egyik legnagyobb port kavart példája Németországban a világháborúban megsérült porosz királyi palota helyén épült Palast der Republik, a Német Demokratikus Köztársaság egykori parlamentjének sorsa. A különlegesen ízléstelen csillárjai miatt az NDK államtanácsának elnöke, Erich Honecker után „Erich lámpaboltjának” becézett szocialista komplexum hosszú és szenvedélyes vita tárgya volt. A megőrzésének hívei és a Hohenzollern-dinasztia rezidenciájának újraépítését hangoztató csoportok a korai kilencvenes évektől egészen az utóbbi évekig vitáztak, mígnem 2006-ban a német parlament áment mondott az épület bontására. A monstrum mintegy 30 milliárd eurót felemésztő eltüntetése még mindig az érdeklődés középpontjában áll, ezért egy webkamerán folyamatosan követhető.
A rombolástól az elsők között menekült meg az emblematikus Mémosz székház a Dózsa György úton. Négy alkotója közül ketten is szemtanúi lehettek a védetté nyilvánításának, miután a székház építészeti érdemeire való tekintettel a KÖH felülírta azt a közmegegyezésen lapuló szabályt, miszerint élő alkotó munkáját nem veszik listára. A székházzal együtt jelenleg mindössze 22 műemlék épület származik az 1948 és 1990 közötti időszakból (lásd a táblázatot). A listán látszik, hogy a szám évről évre nő, azonban még mindig csekély az összesen több mint 11 ezer hazai műemlékhez képest. „Egyelőre csak tűzoltásszerű védelemre van mód: akkor lépünk közbe, ha egy-egy értékes épületet veszély fenyeget” – fogalmaz Győr Attila, aki harmadmagával végzi a műemlékké nyilvánítás procedúráját az ókortól napjainkig terjedő időszakra.
Itthon először 1967-ben merült fel, hogy XX. századi épületek is műemléki státust érdemelhetnek, aminek kapcsán ebből a korszakból egyedül a Nyíri István nevéhez fűződő Erzsébet téri buszpályaudvar érdemelte ki a címet egy évtizeddel később. Az akadozó folyamatnak jóval később Lővei Pál, a KÖH egykori művészettörténésze és Prakfalvi Endre, a Magyar Építészeti Múzeum munkatársa adott lökést. A millennium évében A műemlékvédelem táguló körei című konferenciára a két szakember sokadmagával 2500 tételes jegyzéket állított össze a védelemre szoruló modern épületekről, köztük számos példával a szocialista korból is. A máig feldolgozásra váró „adósságlistán” szerepel a korszak „sporthatalmi jelképeként” elhíresült Népstadion komplexuma és a hozzá kapcsolódó értékes ingatlan is. Az épületegyüttes műemlékké nyilvánítását a rendszerváltást követően először a stadionnal szembeni nyílt politikai ellenszenv ásta alá, a legtudóbb néhány hónapja benyújtott védési anyagot pedig az eljárást véglegesítő Oktatási és Kulturális Minisztérium utasította el, a KÖH számára is érthetetlen módon. A tárcánál a döntés indoklása után érdeklődve azzal kellett beérnünk, hogy „még folynak az egyeztetések”.
Hiánypótlás
A műemlékvédelmi hatóságok hasonló problémákkal küzdenek a többi volt szocialista országban, máshol azonban jóval erősebb a civil érdekvédelem. Jórészt a veszélyeztetett modern létesítményeket mintegy két évtizede dokumentáló Docomomo nemzetközi civil szervezetnek köszönhető, hogy az építész és műemlékvédelmi szakma ma már egységes abban: a korszakos jelentőségű új épületek is védelemre szorulnak.
A Hollandiából induló, ma már szinte a világ minden országában jelen lévő társulás rendszeres kampányokat is folytat a megőrzésükért. „Szlovákiában a Docomomóval való együttműködésnek köszönhető, hogy a szakmán kívül is megindulhatott a párbeszéd” − mondta a szocialista épületeket kutató Maria Topolcanska szlovák építész, aki most tavasszal a hetvenes évekre datálódó pozsonyi Hotel Kyev épületének megmentésére szervezett egyhetes demonstrációt.
A szervezethez még a kezdetekkor csatlakoztak magyar szakértők is, köztük például Ferkai András, akik feltérképezték a XX. század első felének építészetét. Önkéntesen végzett hiánypótló tevékenységük azonban éppen a második világháború utáni korszaknál szakadt meg „szabadidő hiányában”. Átfogó, hivatalosan használható tanulmány máig nincs a teljes 1948–1990-es időszak hazai architektúrájáról, ami nem könnyíti meg az örökségvédelem dolgát.
A Docomomo elvrendszerét ugyanakkor sikerült átmenteni Magyarországon is, hasonlóan a többi tagországhoz. Eszerint nem kell azonos mértékben konzerválni minden épületet: eredeti állapotukban elég megőrizni az építészetileg nemzetközi jelentőségűeket, a többinél a használhatóság szempontjait érdemes érvényesíteni értékőrző felújítással. A rendszerváltással a tömegesen funkciójukat vesztett pártházak, ipari épületek közül így válhatott például a budapesti Bukarest téri buszpályaudvar frekventált kávézóvá és galériává. Előnyt kovácsoltak a dunaújvárosiak is a helyi szocreál épületekből, amelyeket 35 állomásos „tanösvényen” tekinthetnek meg az érdeklődők. Lengyelországban pedig a szocialista építészet prototípusának szánt Nowa Hutába szerveznek túrákat a közeli Krakkóból azoknak a turistáknak, akiknek egzotikus látványosság a szovjet rezsim öröksége.
