Már a mozikban: A Zodiákus

A nagy rendezők sajátja, hogy a jellegtelen semmiségekből képesek felkelteni a figyelmünket, képesek tökéletes, a témához illő hangulatot teremteni. Az amerikai (coloradói) képmágus, David Fincher ilyen.

Jelen esetünkben dokumentumból, még inkább korabeli fragmentumokból festi meg egy szériában mészároló elmeháborodott portréját – és még inkább: fest korképet. Az Alien – Végső megoldás a halál (1992), a Hetedik (1995), a Játsz/ma (1997), a Harcosok klubja (1999) és a Pánikszoba (2002) „feszültség-nagymestere” most másképp kelti a zavart. Nem biztos, hogy mindenkinek, pláne az említett opusok korábbi rajongóinak kedvére-ínyére, de a szorongás – úgyis, mint a XX/XXI. századi metropolisz-lakó sajátja – most is tapintható. S megtestesül az 1970-es évek tudathasadásos (egyszerre elbizakodott és mindennel kapcsolatban gyanakvó) Amerikája. Kicsit úgy, ahogyan a – szerintünk: méltánytalanul rangján alul kezelt – Egy sorozatgyilkos nyara című film esetében (1999, rendező: Spike Lee).

Fincher remek képességeinek bizonyítéka, hogy bár mozija rögvest az elején azt ígéri, hogy itt nem fog történni más, minthogy egy veszélyes bűnöző utáni két és félórás „hajszát” láthatunk (úgy hajszát, hogy egyetlen komolyabb üldözéses jelenet sem szerepel a filmben). Azaz: egy elkaphatatlan gyilkos elkapása. Filmje mégsem válik unalmassá. Közbevetőleg: ilyen „luxust” csak az engedhet meg magának, akinek kisujjában van a szakma (a képcsinálás, például). Nem árt, ha tudjuk, a ma 45 éves rendező már húszévesen a George Lucas fémjelezte Industrial Light and Magicnél szorgoskodott, majd tévéreklámokat készített (többek között olyan cégeknek, mint a Coca Cola, a Nike, a Pepsi, a Heineken és a Budweiser), videoklipeket rendezett (olyan előadók számára, mint Michael Jackson, Madonna, Iggy Pop, a Rolling Stones, Sting és George Michael).

Vissza a filmhez: ezúttal San Franciscóban járunk, a hippi-boldogság szabados Mekkájában, tudniillik itt üti fel a fejét (képletesen: az áldozataiét meg le) a „Zodiákus” névre – önmaga által – keresztelt sorozatgyilkos. A tett halála az okoskodás, kissé kifacsarva az idézetet: a szadista gyilkos számára az ölés jobbára apropó, hogy a média-nyilvánosággal és nyomozószervekkel incselkedjen. Rendre küldözgeti kódolt üzeneteit, miszerint tegyék azokat közzé, hogy megijedjenek a népek, vagy fejtsék meg, és ezek után próbáljanak gátat vetni neki. Vagy legalább kapják el. Játékával-játszadozásával a zavaros elkövető önvilágába invitálja az üldözésébe fokozatosan becsavarodó zsarukat (Mark Ruffalo, Anthony Edwards) és újságírókat (Robert Downey Jr., Jake Gyllenhaal). Nehéz eldönteni, ki a megszállottabb.

A film megtörtént eseményeken alapul, a történtekben egykoron aktívan résztvevő szerkesztőségi rajzoló, Robert Graysmith bestsellere alapján forgatták (akit a filmben Gyllenhaal formál meg). Ezúttal hiába keressük a Fincherre jellemző filmes megoldásokat, az esős, sötét, kihalt utcákat, a homályos belsőket, ahol csak szitál a fény, azok teljességgel hiányoznak. Akad helyette könyvtári és kihallgatói (nyomozói) aprómunka, újságírói és rendőrőrsi értekezlet (sok kávéval). A dokumentarista stílus azonban tud kellően izgalmas és feszült lenni – csupán jó forgatókönyv, jó rendező és jó színészek kellenek hozzá.