Schmidt Erika élménypedagógiai tréner több gyermekotthonban is dolgozott külsősként. Bicskén gyakran megfordult akkoriban is, mikor a pedofil igazgató, V. János vezette az intézményt. Erika volt az, aki elsőként fordult a sajtóhoz a visszaélések miatt, miután a gyermekotthon két dolgozója évekkel azelőtt a gyermekvédelmi jelzőrendszerben eredménytelenül jelezte a problémát. Egyike volt azoknak, akik személyesen ismertek közvetlen tanúkat is az ügyben, így készülhetett el 2016-ban Moskovics Judit tényfeltáró riportja az RTL-en.
Zsófi tíz éven át, hatéves korától tizenhat éves koráig lakott a V. János által irányított bicskei gyermekotthonban. Ma már önállóan éli az életét, de – mint mondja – a múltja miatt rengeteg külső és belső problémával kell szembenéznie. Mikor hírét vette a kegyelmi botránynak, annyira felkavarodott benne minden, hogy nem tudott rendesen koncentrálni a munkahelyén. Most másik munkát keres, és nem szeretné, ha felismerhető lenne; kérésére a keresztnevét is megváltoztattuk.
Erika eredetileg egyedül jött volna az interjúra, fél órával előtte kérdezett rá, hogy elkísérheti-e Zsófi. Azt mondta, nem biztos, hogy a lány meg fog szólalni. A barátság mellett láthatólag mentor-mentorált viszony van kettejük közt; amikor Zsófi elakad, Erika bátorítja, néha segít felidézni eseményeket. Zsófinak biztonságérzetet ad Erika jelenléte. Akadozva indul a beszélgetés, de közben egyre gyakrabban kerül a szó Zsófihoz. A következőkben minimális szerkesztéssel, a legtöbb helyen szó szerint igyekszünk visszaadni a volt bicskei növendék, illetve a szakember által elmondottakat.
„Ott bőgtem egyedül, hogy most mi van”
A nevelők mindig azt mondták, hogy majd felnősz, és kimész a nagybetűs világba, a nagybetűs életbe. Úgy beszéltek az intézeten kívüli világról, mint valami mumusról. Be kell majd fizetni a gázszámlát, a vízszámlát, ez nem lesz ám egyszerű, ilyeneket mondtak. És nemcsak azt mondták, hogy nehéz lesz helytállni, hanem azt is, hogy nekünk nem fog menni. Ne panaszkodj, mondták, addig jó neked, míg itt vagy. A megalázás rendszeres volt.
Hogy mit ért megaláztatás alatt? Amikor például a szüleivel van azonosítva a gyerek. Ha valakinek alkoholisták voltak a szülei, megkapta, hogy „alkoholista leszel te is”. „Olyan leszel, mint a drogos anyád”, „olyan leszel, mint az a piás apád”.
Én többször megkaptam, hogy drogos kurva leszek. Az iskolában a tanár egyszer azt mondta, »hogyha nem tanulsz, a kamionos emberkét kell majd kielégítened, aki öt napja nem fürdött.« Ezt mondja a tanár egy kislánynak az osztály előtt. És ez teljesen hétköznapi.
Zsófi három hónapos korában került el a szüleitől. Hatéves koráig egy budapesti gyermekotthonban élt, azt az intézményt nosztalgiával írja le. „Ott emberszámba voltunk véve, megcsinálták a hajamat, gyerekként kezeltek, játszhattam. Amikor el kellett mennem onnan, azt mondták: «Zsófi, választhatsz, melyik gyermekotthonba szeretnél menni.» Bicskét választottam, gyerekésszel, kevés információval. Azt kérdeztem, hát el kell mennem innen, ahol szeretnek? Ez nekem nem állt össze. Mondták, hogy visszamaradott vagyok; a beszédben komoly hiányosságom volt, logopédushoz kellett járnom. Amint átkerültem Bicskére, az kemény választóvonal lett, onnantól egész másként bántak velem. Az első év volt a legrosszabb. Nagyon élesek az emlékeim: olyan csoportba kerültem, ahol jóval idősebbek voltak a gyerekek, talán ketten voltunk kicsik. A nagyok már tudták, mi a helyzet, én meg integrálódtam, úgymond, ahogy bírtam. Akkoriban kaptam az első nagyobb verést. Takarodó volt, aludni szerettem volna, de a többiek még beszélgettek. Rájuk szóltam, hogy maradjatok már csöndben, aludni akarok. Erre bejött a nevelő, persze pont az én hangomat hallotta. Kirángatott az ágyból.
Egy jó nagy könyv volt a kezében, azzal csapott a fejemre, de erővel, dühösen. Iszonyúan fájt, megszédültem. Utána azt mondta, álljak fél órát az ajtónál.
Ott bőgtem egyedül, hogy most mi van, nem csináltam semmit, és senki sem segít. Később is azzal a nevelővel éltem az életemet. Láttam, hallottam, hogy másokat is megvernek, megtépáznak. Volt egy kisfiú, szegény, aki nem mosakodott, mert nem tudta, hogy kell. A családban, ahonnan kiemelték, senki nem tanította meg. Itt meg azt mondák neki, hogy nesze, itt a szappan, menjél, fürödj le. És visszajött koszosan, büdösen. Egy nagy benga nevelőnő minden héten megverte ezért. Voltak persze olyan nevelők, akik normálisak akartak lenni. De a többségükkel nem tudtam beszélgetni arról, hogy nekem mi rossz. Azt kaptam, ha panaszkodni kezdtem, hogy örüljek, hogy egyáltalán ott lehetek. Igaz, eleinte magamnak sem tudtam megfogalmazni, hogy mi a bajom. Csak el voltam lehetetlenítve. Hallottuk, hogy ki lehet menni a bicskei zeneiskolába leckéket venni. Szóltam, hogy én szeretnék zongorázni. Azt mondták, minek, ha nem tudsz? Ami érdekelt, abban folyamatosan akadályoztak. »Hülye vagy«, ezt hallják a gyerekek rendszeresen. Sajnos a beszédhibám is sokat rontott a helyzeten. Most, hogy erről beszélek, kicsit félek is, hogy visszajön.”
Feszült, igyekszik fékezni a lendületét, nagy levegőt vesz, aztán kicsit lassabban beszél. Erika megérinti a könyökét.
– Nem jön vissza. Tökéletesen, érthetően beszélsz.
– Köszönöm, sokat dolgoztam rajta, egy ideig alig mertem megszólalni is. Nagyon nehezen tudtam olvasni, hiszen, ha a gyerek ezt kapja, hogy semmirekellő vagy, aki úgyse viszi semmire, akkor, ha nekiindul valaminek, a hiányosságai jutnak eszébe. Amikor az egyik nevelő rendszeresen alázott, szóltam egy másiknak, aki kedves volt, hogy nekem ez rosszul esik. És azzal, aki türelemmel volt felém, meg szeretettel, megtanultunk egy törifeladatot. Aztán jött az a nevelő, aki korábban alázott, hogy na, halljuk, mit tudsz! Abban a pillanatban elfelejtettem mindent.
„Azt mondta, aktfotókat készítene rólam”
V. Jánosra hogyan emlékszik?
Már hat–hétéves koromban észrevettem, hogy árad belőle a közöny. Azt éreztem, nem érdekli, ki vagyok, honnan vagyok, hogy hívnak. Pedig tudott néha aranyos is lenni. Ez a szemétség az egészben, hogy kötődnek a gyerekek hozzá, mert kihez kötődjenek? Néha szinte verseny volt a gyerekek között, hogy kit szeressen jobban az igazgató. És mellesleg tudtuk, mert ment róla a szóbeszéd, hogy valami nemesi családból származó ember, és mindenféle kapcsolatai vannak, jóban van a rendőrséggel meg egy csomó befolyásos emberrel. Amikor volt egy nagyobb rendezvény, a nagy fejesek eljöttek, és ott barátkoztak vele. És persze mindenkiben felmerült, hogy egy ilyen emberrel szemben úgysem lehet csinálni semmit. Ő az apuka, ő az atyaúristen. Ráadásul néha segít; ha odamegyek a pénzemért, odaadja azt, ami egyébként járna, persze csak akkor, ha kellőképpen megalázkodom. Én szinte csak akkor beszéltem vele, ha kérvényt akartam beadni. Ezzel kapcsolatban van egy undorító élményem. Akkor már tizenhat lehettem, laptopot szerettem volna venni a saját félretett pénzemből, és ezt meg kellett írnom. Az egyik vezető megkért, hogy legyek kedves a János bácsihoz.
Amúgy nem lett volna az?
Mivel mindig meg kellett védenem magam, kamaszkoromra szájalós, követelős lettem. De mondtam, hogy jó, most kedves leszek. Bementem az irodába, közöltem, hogy megírtam a kérvényt, szeretném odaadni. Erre azt kérdezte, miért nem segítem a nagymamámat, hiszen nagy vagyok már, ez lenne a kötelességem. Édesanyám akkor már nem élt. János bácsi elkezdett bűntudatot kelteni bennem, hogy milyen szar alak vagyok, képes vagyok azon rinyálni, hogy laptopom legyen ahelyett, hogy szegény nagymamámat támogatnám… Már ott tartottam, hogy sírok, felfoghatatlan volt, ahogy egyre jobban kicsinyített lefelé, és egyre inkább szűkült a látásom, a hallásom, nem értettem, mi történik. És mikor látta, hogy teljesen magam alá kerültem, mellém ült, és elkezdett simogatni, hogy jól van, Zsófikám, semmi baj, megkapod azt a laptopot. És ez újabb sokkoló élmény volt, hogy mi van? Most eljátssza nekem a jóságos apukát? Olyan rossz, megint látok mindent magam előtt.
Tudták, hogy mi történik a fiúkkal?
Hallottunk dolgokat, de nem tudott biztosat senki. Nyilvánvalóvá akkor vált, amikor először fel lett jelentve, és akkor gondoltuk, hogy ezek szerint igaz volt. Van egy emlékem: akkor még élt az édesanyám, csak börtönben volt, és egy másik gyereknek, egy fiúnak is ott volt az anyja, szóval látogatóba mentünk hozzájuk, és János bácsi vitt kocsival.
És akkor a srác odaült János bácsi mellé az anyósülésre, de visszafelé inkább hátra ült mellém, és mondta, hogy János bácsi azt kezdte ecsetelni neki, hogyan kell használni az óvszert, és közben simogatta a lábát.
Ezek után hallottuk, hogy valaki feljelentette. Korábban véletlenül meghallottam egy nevelők közti beszélgetést, hogy János bácsi fél a nőktől. Akkor nagyon örültem, hogy nő vagyok.
„Kevesebb szó esik mostanában arról, hogy nem csak fiúkat érnek ilyen abúzusok” – veti közbe Erika. – „A bicskei botrány nyomán a köztudatban meg a politikai szólamokban összemosódtak az ilyen visszaélések a homoszexualitással, az ilyen eseteket mindig extrémebbnek tekinti a társadalom, mint azt, ha egy férfi nevelő egy kislány kiszolgáltatottságával él vissza. Én ismerek két olyan lányt is, akiket ilyen abúzus ért, nem egyszer, nem kétszer, hanem rendszeresen, vezető beosztású nevelő részéről.
Zsófi, önnel próbálkozott valaha valaki?
Persze.
A „persze” azt jelenti, hogy Bicskén ez természetes dolog volt?
Igen. Nekem is volt egy nevelőm, aki rendszeresen mondogatta, hogy nagyon szép vagyok, szeretné, hogy előtte menjek föl a lépcsőn, szeretne lefotózni, mert ő nagyon szép képeket tud ám csinálni. Aztán egyszer már ott tartott, hogy aktfotókat készítene rólam. Én meg csak nevetgéltem zavaromban, és azt mondtam, hogy jó, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy mi az az aktfotó. Amikor megtudtam, tökre kikészültem, hogy mi van? Mit akart ez tőlem? Amikor elmentem tanúvallomást tenni János bácsi ellen, beszéltem erről is. Egy idő után elkezdtem nőiesedni, és egy másik nevelő, aki rendes volt velem, szólt, hogy legyek óvatos. Először nem értettem, mire vonatkozhat ez az óvatosság. Hát, például arra, hogy addig játékból bunyóztunk némelyik nevelővel, de én hiába fogtam fel játéknak, volt olyan köztük, akinek más volt a fejében, mint nekem. Amikor mondták, hogy legyek óvatos, akkor kezdtem megérteni, de igazából még nem akartam elhinni, hogy ilyesmi lehet a háttérben; csak éreztem, fura meg kellemetlen kezd lenni a bunyózás. Ezért aztán szóltam, hogy több bunyó nincs. És akkor jöttem rá, hogy ez nem ilyen egyszerű: az illető újra és újra kezdte, hogy gyere csak, bunyózzunk. Egyszer megfogott; mondtam, hogy álljon le; erre kezdett bedurvulni.
Felhúzta a kezemet hátulról, annyira, hogy már fájt, azt hittem, ki fogja törni a karomat, és mikor már mindent bevetettem, sírtam, hisztiztem, és semmi nem hatott, rácsaptam egyet. Erre pofán vágott, de akkorát kaptam, hogy repültem, és utána még ő mondta, hogy ne ütögessem, mert hogy jövök én ahhoz.
Volt olyan is, hogy mikor fürödtem, bekopogott. Mondtam, hogy nem jöhet be, mert fürdök. De ő csak meg akarja nézi, hogy a mosógép kimosott-e már. Azt feleltem, mindjárt végzek, majd utána megnézheti. De ő nem ér rá, mondta, és bejött. Iszonyú ideges voltam. Nem mertem csinálni semmit. Ő sem csinált akkor semmit szerencsére, de én csak álltam és remegtem, míg ki nem ment. Tudtam jól, hogy nem tudok védekezni. Azért lettem pofán vágva, hogy ezt megtanuljam. Na, és ez a nevelő rendszeresen bebújt az egyik szobatársam ágyába. Volt olyan, hogy összeszedtem magam, és elkezdtem kihúzkodni az ágyból, hogy menjen már el innen, mit csinál maga itt? Hagyja békén őt, ne feküdjön már az ágyban vele. Ezek az esetek nem voltak kirívóak, tudott róluk mindenki. Én szerencsés voltam nagyjából, mert megérezték a nevelők, hogy kinél mit lehet, és tudták, hogy én nagyon be tudok hisztizni, ha túlmennek a határon. De aki szendébb, félénkebb, és hagyja magát, azzal bármi megtörténhet.
Aki beszél, azt kirúgják és ellehetetlenítik
„Tipikus, hogy nem tudnak a helyzettel mit kezdeni, és ilyenkor az a menekülő útvonal sokaknak, hogy úgy tesznek, mintha természetes volna. És ezek még a lájtosabb sztorik”, teszi hozzá Erika. „A gyerekekkel szembeni visszaélés része az intézményi kultúrának. Minél több a gyerek, annál átláthatatlanabb a rendszer, mert egy ponton túl egyszerűen nincs kinek ellenőrizni a dolgokat. A jó szakemberek ugyanis egy idő után kihullanak. Természetesen voltak és vannak Bicskén is lelkiismeretes nevelők, nagy hiba lenne azt gondolni, hogy ott mindenki szörnyeteg vagy bűnrészes. De egy idő után az igazi szakemberek többsége kihullik, mert megfojtja őket a közösség romlott része, nem bírják lelkileg. És sokszor ezekben az intézményekben civilszervezetek dolgoznak a kormány helyett. Rengeteget számít a jelenlétük a gyerekeknek.
Az egész nevelőotthoni rendszer állam az államban, más törvényekkel, más szabályokkal. Ott történnek zárt ajtók mögött, félreeső helyeken és fürdőszobákban olyan dolgok, amik megváltoztathatják egy ember életét, megnyomoríthatják, és nem is beszélhet róla, mert akkor ő lesz a hibás.
Azok a perverz emberek, akik hajlamosak kiskorúakat molesztálni, nem is tudnának jobb munkahelyet találni maguknak egy nevelőotthonnál: itt vannak a kiszolgáltatott gyerekek szinte tálcán felkínálva.
A gyermekvédelmi jelzőrendszer elvileg úgy működne, hogy bárki rendellenességet észlel a gyerekekkel kapcsolatban, rögtön továbbítja az információt a felettese vagy az illetékes hatóság felé. Ez nem opció, ez kötelezettség, aki elmulasztja, törvényt sért; mégis tömegesen elmulasztják. Pedig, ha állami gondozottakról van szó, akik sokszorosan kiszolgáltatottak, akkor sokkal komolyabb a tét, de ha bárki úgy dönt, hogy félelemből nem továbbítja az információt, elsikkad a történet. Akkor is, meg most is, amikor felmerült K. Endre elnöki kegyelme kapcsán ez az ügy, és nyilatkoztam újra a sajtónak, az összes ismerősöm első szava az volt, hogy úristen, csak ne legyen bajod. Ez tipikus reflex a gyermekvédelemben dolgozók közt. Aki beszél, azt kirúgják, ellehetetlenítik, tesznek róla, hogy a következő munkahelyen már rossz híre legyen. Tudok olyan konkrét szakemberről, aki megtette a bejelentését, és eltávolították. Keresett továbbra is munkát a gyermekvédelemben, de nem alkalmazták. Kiderült, hogy azért nem, mert félnek tőle.”
„Mindenáron el akartam menni Bicskéről, de nem lehetett” – meséli tovább Zsófi. – „Mikor a nyolc általánost letudtuk, azt mondták: ha tovább szeretnénk tanulni, elmehetünk, de Budapestre semmiképp. Csakhogy én azt az információt próbáltam begyűjteni egész életemben, hogy mit jelent a nagybetűs életben élni. Beszéltem az egyik vezetővel, hogy mindenképp Budapestre mennék, hiszen a nagybetűs élet ott van. Azt mondta, akkor intézzem el magamnak, keressek iskolát, kollégiumot. El is intéztem, de onnantól nem kaptam semmi támogatást Bicskéről. Azt se kérdezték meg, hogy vagyok, nem hívtak fel telefonon, hogy megy-e az iskola, pedig nagyon vártam.
Akármilyen tíz évem volt, mégiscsak ott nőttem fel, kötődtem oda, és most hirtelen mintha nem is léteznék a számukra többé, mert el mertem menni. Emiatt depressziós lettem, és ez eltartott még öt évig.
Pedig amikor már kollégiumban éltem Budapesten, voltak külsős barátaim meg felnőtt segítőim. Huszonkét évesen kerültem ki a rendszerből hivatalosan, mert addig tanultam. Épp külföldön önkénteskedtem, amikor betöltöttem a huszonkettedik évemet, és egyszer csak rám írtak, hogy boldog születésnapot, a mai naptól nem tartozol az intézethez. Ennyi.”
„Általában úgy távoznak a növendékek a gyerekotthonokból, hogy semmilyen lényeges információt nem kapnak, csak annyit, hogy szevasz, mehetsz” – teszi hozzá Erika. – „Addig ez a furcsa, visszás közeg, ez a burok volt a növendék otthona. Innentől pedig újabb harc az élete, sokuk sem párkapcsolatban, sem gyerekvállalás esetén nem tud igazán kötődni, mert nem tanulta meg. Számosan lesznek alkoholisták, drogfüggők, pánikbetegek, depressziósak. Van köztük, aki egy ideig tartja magát, aztán egyszer csak felidéződik benne a trauma, és onnantól csak felejteni akar. Harminc alatti fiatalokról van szó, akik nem találják a helyüket. Ahhoz, hogy valami legyen belőle, tanulnia kéne. Ahhoz, hogy tanulni tudjon, laknia kéne valahol, de ahhoz, hogy lakjon, dolgoznia kell. Ez még annak is sok, aki családban nőtt fel. Van olyan ügyfelem, aki vagy dolgozik, vagy tanul, vagy lakik, ezt váltogatja, és próbálja fenntartani valahogy az életét, pedig gyógypedagógiai asszisztens lett volna belőle, ha sikerül kijárnia a sulit, és nem a képességei miatt nem sikerült, hanem azért, mert amikor tanulnia kellett volna, be kellett mennie dolgozni. Szóval ez sok esetben előre megírt forgatókönyv, ami a bántalmazottaknál még nehezebb.
És az állami gondozottak közt nincs senki, aki ne lenne bántalmazott. Csak az elszenvedett traumák mértéke változó.
„Sosem értettem, hogy miért bántanak”
Zsófi, hogy tud mindezek ellenére ilyen erős lenni?
Nem tudom, erős vagyok-e. Néha úgy érzem, igen. Néha meg úgy, hogy nagyon nem.
„De azért ne felejtsük el, hogy érettségid, szakmád, angol nyelvvizsgád, jogsid van” – reagál Erika. – „Az állami gondozottakról él egy megbélyegző kép a társadalomban, miszerint ők gyengébb képességűek. Ez így nem igaz. Hátrányból indulnak, és bizonyos dolgokat később tanulnak meg, de a rendszerben számos olyan gyerekkel ismerkedtem meg, hogy azt mondtam, téged meg téged vinnélek, az egyikőjüket valamilyen sportterületre, a másikat zenei területre, a harmadikat matematikusnak, satöbbi. De legtöbbször nem mennek sehova. Zsófi ritka példa. Arról szoktunk beszélni, hogy valami belső bizonyosságod volt, hogy nem vagy rossz, és emlékszem, már nagyon pici korod óta harcoltál azért, hogy innentől kezdve… hogy is mondtad?”
„Magamat kell nevelnem” – feleli Zsófi.
„Igen, magadat nevelni, magadra vigyázni. Szeretni magadat, vagy valami ilyesmiket szoktál mondani. Nem is értettem, hogy lehet ezt kisgyerekként megfogalmazni, de te így voltál ezzel, mert a szülők felől nem jött ilyen.”
„Nagyon spirituális embernek tartom magam” – folytatja Zsófi. – „Ebben a sok szörnyűségben mindig éreztem, hogy van valami bennem, ami nem azonosítható, nem megbélyegezhető. Tehát értékes, függetlenül attól, mit mondanak rólam. Ez a belső valami nem azt mércézi, hogy tudok-e beszélni vagy nem. Ez az, ami segített Bicskén túlélni. Vagyis ez az egyik, a másik pedig a viszonyítási pont, hogy az előző gyermekotthonban, pici koromban megtapasztaltam a szeretetet, és valahogy abból táplálkoztam később is. Sosem értettem, miért bántanak. Úgy voltam vele, hogy ha elkezdesz minősíteni, hogy például nem tudok beszélni, miért nem tanítasz meg? Csak akkor még nem tartottam ott, hogy meg is tudjam mondani a nevelőnek, taníts türelemmel, és ne úgy kelljen tanulnom, mint az egyiküknél kellett: azt mondta, menj a szobádba, tanuld meg a szorzótáblát, addig nem jöhetsz ki, amíg meg nem tanultad. Egy idő után már sírva tanultam. Bármikor, ha nekikezdek tanulni, beindul ez a szorongás, csak ma már le tudom győzni.
Sajnos gyakran változik a munkahelyem. Van egy személyiségem, ami közvetlen, könnyen teremt kapcsolatot az emberekkel, de mikor elrontok valamit, és a főnököm rám szól, akkor a nevelők szólalnak meg a hangjában, és az van bennem, hogy megint semmirekellő vagyok, de jön belülről a másik hang, hogy akkor hol az a sok minden, amit letettem az asztalra? Nehéz úgy navigálódni ebben a nagybetűs életben, hogy nem tudom elmondani, mi a múltam. Igazából nem segítséget kérek, mégis valamiféle támogatásra lenne szükségem, de az emberek nem rezonálnak erre. A legtöbb embernek fogalma sincs, mit jelent a gyermekotthonban felnőni. Ismerek több, családban felnőtt embert: elmúlt harminc, már van egzisztenciája, párkapcsolata, és vasárnap hazamehet anyucihoz, apucihoz, megfőzik a kedvenc ételét. És ha stresszes napjai voltak a héten, mehet a bázisába, ahol a szülei még mindig megszeretgetik, támogatják. És az ilyen emberek nem értik, mi bajom. Nem értik, hogy aki intézetben nőtt fel, mert lemondtak a szülei róla, vagy nem voltak alkalmasak, hogy felneveljék, annak már kiskorában meg kell érteni, hogy egyedül van a világban, és ez az érzés megmarad.
Én is azt keresem, mikor lesz legalább az, hogy vasárnaponként le tudjak ülni valaki mellé, és azt mondani, hogy figyelj, kurvára nehéz hetem volt.
Folyamatosan bántja az igazságérzetemet, hogy sokkal több megértést kéne a társadalomnak mutatni az ilyen gyerekek felé, mint én vagyok.”
Gondolom, a munkáltatók zömének nincs is igazán kapacitása erre.
Persze, nem kötelessége a munkahelynek pszichológust játszani. De legalább legyen ott az empátia. Ja, hogy te gyermekotthonban nőttél fel? És akkor most mi van veled? Soha nem kaptam még ilyen kérdést, pedig jól esne. Volt egy munkahelyem, ahol kicsit fura voltam mindenkinek, lejött abból, ahogy rám néztek. Reméltem, hogyha elmondom, mi van velem, érteni fognak. Direkt munkakezdés előtt bementem, hogy tudjak a főnökkel beszélni. Mondtam, hogy gyermekotthonban nőttem fel, és visszakérdezett: az olyan, mint egy kollégium? Jó, mondtam, hagyjuk. Aztán elmentem egy másik munkahelyre. Amint kirobbant a kegyelmi ügy, másnap bementem dolgozni, de nem bírtam ott megmaradni. Az volt bennem, hogy basszus, sosem lesz ennek vége? Persze az emlékeim egyre jobban feljöttek. Elrontottam valamit, és odamentem a vezetőhöz, elmondtam, hogy nehéz nekem most, és ez az ügy azért kavar fel, mert konkrétan ott nőttem fel. Hazaengedtek, de két nap múlva megkerestek, hogy döntsem el, tudok-e stabil ember lenni, meg hogy egyébként a problémáimat vagy legalább azoknak a felét, otthon tudom-e hagyni. Közben persze senki nem hagyja otthon a problémáit, folyamatosan hallgatjuk, hogy az egyiknek ez, a másiknak az a baja. Ami persze nem gond, ilyen a magyar társadalom, mindenki rinyál, hogy neki milyen szar; oké, elfogadom, de közben felém miért az az elvárás, hogy hagyjam a nem létező otthonomban a problémáim felét? Melyik felét? És hogyan?
Erika ad neki egy zsebkendőt. Zsófi azt kérte, hogy csak a sziluettje látszódjon a képeken. Zavarban van, ül az ablaknál, háttal a fénynek.
