Itt a karácsony. Belegondolt már, hogy önnek ez lehet az utolsó?
Nem. Igazából lehet, hogy nem is az utolsó karácsonyom lesz, ha mégis, akkor sem foglalkoztat. Olyan betegségem van, ami miatt az ember legfeljebb 2–3 hétre tud előre tervezni. Hogy megélem-e a jövő karácsonyt, beláthatatlan időnek tűnik. Várom a mostanit, és remélem, hogy ugyanolyan jól sikerül, mint mindig.
Milyen az, amikor jól sikerül?
Együtt vagyunk és jól érezzük magunkat. Nem az ajándékokon múlik, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy igazából mindenünk megvan. Együtt lenni a családommal, a barátokkal – nekem ez a karácsony.
Soha nem jut eszébe egy vissza-visszatérő helyzetről, eseményről, hogy talán utoljára éli át?
Az eszemmel sokszor felfogom, hogy valamit esetleg utoljára élek meg, de érzelmileg nem mozgatnak meg ezek a szituációk. Pontosabban a legutóbb, amikor november végén kint voltunk a strasbourgi tárgyaláson, volt egy nyomasztó érzésem. Több mint egy éve nem jártam külföldön, pedig korábban sokat éltem odakint, és sokat is utaztam. Nem fogalmaztam meg magamnak, de annak a nyomasztó érzésnek talán köze lehetett ahhoz is, hogy vajon lesz-e még külföldi utam.
Milyen gyakran gondol a halálra?
Soha.
Soha?
Szinte soha.
És ez könnyen megy, vagy küzdeni kell érte?
Egyszerűen csak így van.
Nem is olvas-néz olyan műalkotásokat, amelyek a halálról szólnak?
Na jó, ilyen azért előfordul, de csak ritkán. Nemrég újra megnéztem Az ember tragédiáját, meg olvastam egy szuper buddhista szerzőtől egy halálról szóló könyvet, viszont az elmúlt három hónapban már időm sem volt rá, hogy ilyesmivel foglalkozzam.
Nincs időm a halálra, az élettel kell törődnöm.
Nem is fél a haláltól?
A haláltól ugyanúgy félek, mint bárki más, de nagyjából egy éve megvan bennem az erő az egyébként szörnyű fizikai állapotom elviseléséhez. Egy éve ilyenkor egy picit ügyetlen volt a kezem, és bicegtem is egy kicsit – most meg nyomorék vagyok. Járni már nem tudok. A kezemmel a poharat még meg tudom fogni valahogy, nagy nehezen pötyögök a mobilon. Ennek dacára valahogy megvan a lelki egyensúlyom, és megtalálom az örömöt az életben. Mondjuk, azon szoktam gondolkodni, hogy vajon nem gondolkodom-e túl keveset a halálon. Hogy ez az egész küzdelem az életvégi döntés szabadságáért nem valamiféle menekülés-e a részemről?
Baj lenne, ha menekülés lenne?
Baj. Az embernek muszáj szembenéznie az életben adódó problémáival, és kísérletet kell tennie megoldani azokat.
Hát akkor az ön esete nyilvánvalóan nem menekülés.
Szerintem sem, de a küzdelembe egy intuíció alapján vágtam bele: azt éreztem, hogy muszáj megtennem, tehát nem egy racionális döntésről volt szó. Ezért igyekszem időről időre kontrollálni, hogy ugye még mindig nem egy menekülésről van szó.
Azzal tisztában van, hogy most már nem szállhat ki? Hogy ez a harc már túlnőtt egy személyes ügyön?
Szerintem most már akár ki is szállhatnék. Ha mostantól nem vállalnék közszereplést, az ügy már a személyemtől függetlenül is menne előre. Persze valójában egyszer sem merült fel bennem, hogy kiszálljak. Miért tenném? Eddig csak pozitív hozadéka volt annak, hogy beleálltam.
Az a döntés egy jól megragadható pillanatban született, vagy hosszú vívódás eredménye volt?
A nagy döntések általában nem egy utólag pontosan megrajzolható forgatókönyv alapján születnek. Vagy csak ritkán. Amikor tavaly augusztusban diagnosztizálták a betegségemet, nagyon sötét hónapok jöttek. Depresszió, pánikbetegség, bezárkózottság, de aztán – hálaisten – valahogy elmúlt, és tényleg nem tudom, hogy mitől. Aztán eljött a tavaly december 21-e, a napsütés kezdete. Attól a pillanattól kezdve nem a halállal küzdök, hanem az életért.
Egy konkrét napon fordult át minden?
Igen, de úgy, hogy december közepe táján kezdtem azt érezni, valahogy el kell jutnom december 21-ig, és onnantól minden más lesz.
Ez elég misztikusan hangzik.
Talán az is.
Miért pont december 21-étől várt valamit?
Ez egy erős megérzés volt, tényleges racionális ok nélkül. Egy konkrét fordulat volt ezen a napon az életemben: aznap írtam alá ennek az angyalföldi lakásnak a bérleti szerződését, ahol most is lakom. Egy olyan lakásba kellett költöznöm, ami teljesen akadálymentesített. Hogy ettől a mozzanattól miért változott meg egycsapásra a lelki állapotom, azt nem tudnám megmagyarázni. A lényeg, hogy ez egy erős spirituális élmény volt, de biztos, hogy nem tudnék belőle könyvet írni.
Már nem először mosolyogja el magát a beszélgetésünk alatt. Gyakran képes nevetni?
Igen.
Ugyanazokon, mint korábban?
Még annál is több mindenen, hiszen a saját kiszolgáltatottságom számos új poénra ad lehetőséget. Olyan közegben éltem és élek, ahol mindennel folyamatosan viccelődünk. Egymással is. A barátokkal, az ismerősökkel, a családtagokkal mindig ilyen szívatós volt a kommunikációnk. Beszólogatós. A diagnózis után a depresszióból adódóan ugyan volt egy kis mosolyszünet, de ma már ugyanúgy ugratjuk egymást, mint azelőtt.
Például?
Nem hiszem, hogy az egymás közti poénokat mások is ugyanolyan mulatságosnak találnák, mint mi. Nevetni jó dolog, komoly erőt ad ebben a nehéz helyzetben. Ha most akarnám felvenni ezt a páncélt, talán erőltetett lenne, de rajtam volt egész életemben.
Felerősödött vagy háttérbe szorult valamelyik személyiségjegye azóta, hogy közel került a halálhoz?
Nem tudjuk, hogy pontosan mennyire közel.
Igaza van, máshogy fogalmazok: más ember lett önből a diagnózis óta?
Ezt nem tudom, erről a barátaimat kellene megkérdezni. Nem érzek semmilyen drasztikus változást a személyiségemben. Talán annyit, hogy
egy kicsit jobban tudok figyelni másokra, és mélyebben érzem azt a szeretetet, törődést a családtagjaimtól és a barátaimtól, amit egyébként valószínűleg egész életemben megkaptam tőlük.
És az egoizmusom is szelídült: jólesik ugyan, hogy most a 24.hu olvasóinak a kedvéért fölvehettem egy szép inget, és még egyszer megjelenik a nevem egy interjúban, de ma már az ügy, amiért küzdök, sokkal fontosabb a személyes ambícióimnál.
A fizikai leépülést könnyebben viseli annál, minthogy folyamatosan mások segítségére szorul?
Ez a kettő elválaszthatatlan, és egyelőre jól viselem a dolgot. Nincsenek fájdalmaim, és képes vagyok elfogadni, hogy a legalapvetőbb dolgokat is csak mások segítségével tudom megoldani. Nem a kiszolgáltatottságot érzem, hanem azt, hogy ez az egész így természetes.
Ha lenne saját családja, másképp döntött volna a nyilvánossá tett küzdelméről?
Nincsenek párhuzamos univerzumok, erre nem tudok válaszolni. Én Karsai Dániel, 46 éves egyedülálló alkotmányjogász vagyok – mármint nem alkotmányjogászként vagyok egyedülálló –, nincs feleségem, sose volt, gyermekeim sincsenek. Persze értem a kérdését: az életvégi döntésről szóló mizériának egy nagyon fontos aspektusa, hogy a saját küzdelmünkkel milyen szenvedést okozunk a nekünk segítő embereknek. Ha csupán egy hősieskedő, önfeláldozó pózba helyezzük magunkat, azzal kárt okozhatunk a szeretteinknek. De én alaposan átbeszéltem a mostani lépésemet a családtagjaimmal, akik mindenben támogatnak. Ugyanígy kikértem volna – ha lenne – a saját családom véleményét is, és nyilván alapvetően befolyásolta volna a döntésemet, ha van három kiskorú gyermekem.
Ma már nyilvánvaló, hogy a személyes ügyét sikerült közüggyé formálnia. Azt hogyan próbálja megakadályozni, hogy a nyilvános küzdelme ne váljon halálvalóságshow-vá?
Szerintem az ténykérdés, hogy ez már most is halálvalóságshow, viszont rajtam is múlik, hogy ne váljon igénytelen trash realityvé. Úgy érzem, hogy eddig sikeresen megtettem mindent azért, hogy ez egy értelmes, komoly párbeszédre alapuló valóságshow legyen, és így a műfaj szabályai szerint a lehető legszélesebb közönséghez juthasson el.
Ez egy olyan reality, amelyben megadják a tiszteletet azoknak is, akik másképp gondolkodnak az életvégi döntés szabadságáról.
Ennek az egyik epizódja az is, hogy leültem beszélgetni Kósa Lajossal, a Fidesz alelnökével.
Ha már szóba jött a Fidesz alelnöke: egy másik fideszes politikus levelet írt önnek, melyben bocsánatot kért, mivel a parlamenti látogatásakor a kormánypárti képviselők – Kósa kivételével – szó nélkül elmentek ön mellett. Nem érzi úgy, hogy meglehetősen gyáva viselkedés egy politikustól, hogy a véleményét nem vállalta névvel?
Szerintem ez nem gyáva lépés volt, hanem nagyon is bátor.
Mi volt benne bátor?
Hogy engedélyezte a levél tartalmának nyilvánosságra hozását.
Ezt a bátorságot többre értékeli annál a gyávaságnál, hogy a nevét már nem adta a véleményéhez?
Én ezt máshonnan közelítem meg. A teljes hallgatáshoz képest a halk hangon történő megszólalás igenis előrelépés. Ne felejtsük el, hogy a nulláról indultunk.
Azt gondoltuk, hogy megosztó témákban ma Magyarországon nem lehet értelmes párbeszédet folytatni, márpedig az életvégi döntés szabadsága nagyon is megosztó téma. Most ott tartunk, hogy mégis folytatható érdemi diskurzus a nyilvánosságban, sőt az is benne van a pakliban, hogy előbb-utóbb jogszabályváltozás is történhet.
Ebben a folyamatban egy valós előrelépés, amikor egy kormánypárti politikus a nyilvánosság elé tárja, hogy a Fideszen belül is vannak, akik támogatják a küzdelmemet. Kósa Lajos, amikor leül velem beszélgetni, épp eggyel több kormánypárti politikus annál, mint ahányan megálltak mellettem a Parlamentben.
Visszatérve a valóságshow-ra, egy ilyen realitynek a halállal, illetve a temetéssel lehet vége. Önnek a temetése várhatóan szintén közéleti esemény lesz. Készített valamiféle forgatókönyvet a családjának?
Van egy konkrét elképzelésem, de persze akkor már meg leszek halva, az élők pedig azt csinálnak majd, amit akarnak. Az élet az élőké, nem tartozunk elszámolással a halottainknak. Szóval úgy képzelem, hogy elhamvasztanak és szétszórják a hamvaimat. Mindenki annyit őrizzen meg az emlékemből, amennyit csak akar, ehhez nem kell fejfa meg sírkő.
Kiválasztotta a temetőt is?
Nem egy temetőben lesz a szertartás, hanem egy csodálatos helyen a természetben. Ha hiszi, ha nem, már hosszú évek óta tudom, hogy ott akarom a hamvaim szétszórását. A pontos helyszínt most még nem akarom elárulni.
A szertartást is eltervezte?
Úgy képzelem, hogy az egyik legjobb barátom mond majd egy rövid búcsúbeszédet, nagyjából ilyesmit:
Danikám, sajnos ez már nem kamu, immáron nem vagy más, mint por és hamu.
Ennyi elég is lesz, utána mindenki felbont egy sört, és isznak egyet az emlékemre. Remélem, hogy egy olyan évszakban lesz, amikor jó az idő egy kinti programhoz. Még egy apróság: nem szeretném, ha a temetésemen bármilyen fotót kitennének rólam. Inkább azt szeretném, hogy ott legyen az a rajz, ami engem egy barna öves, alaptörvényt olvasó, ju-jitsuzó Fulham-borzként – ez az angol focicsapat kabalaállata – ábrázol. Ez a kép teljesen én vagyok.
Fanatikus Fulham szurkoló?
Ez a futballdrukkerség lényege. Ha jobban meggondoljuk, ez nagy marhaság, amit viszont csak halálosan komolyan véve, és közben önmagunkon röhögve érdemes csinálni. Fanatikus Vasas-, Fulham-, Dortmund- és Strasbourg-drukker vagyok. Ahány kikötő, annyi csapat, ugyebár.
De miért pont a Fulham? Gera Zoli miatt?
Ott voltam a lelátón, amikor gólt rúgott az Európa Liga elődöntőjében, de korábban lettem Fulham-szurkoló. A kétezres években egyszer meglátogattam az unokahúgomat Londonban, és mindenképpen el akartam menni egy meccsre. Imádom a labdarúgást, fiatalon fociztam, középhátvéd voltam, a BLSZ 1-ig jutottam. Azon a hétvégén két meccs volt a fővárosban: Arsenal–Sunderland és Fulham–Portsmouth. Persze az Arsenal-meccsre akartam kimenni, de oda nem volt jegy, viszont a Craven Cottage-ra minden további nélkül be lehetett jutni. Így bukkantam fel először egy Fulham-meccsen, és a miliő azonnal beszippantott. Akkoriban Strasbourgban éltem, ahol volt egy barátom, aki szintén rajongott a Fulhamért, vele jártam Londonba. Összesen legalább húsz Fulham-meccset láttam élőben.
Van bakancslistája? Már ha a jogi küzdelem mellett egyáltalán bármi másra is jut ideje.
Nincs bakancslistám, pontosabban minden lényeges dolog ki van rajta pipálva, és ez nyilván nem véletlen.
Már hosszú évek óta úgy éreztem, mintha folyamatosan egy napfényes fennsíkon sétálgatnék. Minden megadatott, amit valaha fontosnak gondoltam.
Sikeres voltam a szakmámban, biztos egzisztenciát teremtettem magamnak. Sőt, még most is dolgozom. Hosszú távú, sikeres kapcsolataim ugyan nem voltak, de akadt részem szép és kölcsönös szerelmekben. Szabadidőmben sportoltam, utaztam, hegyet másztam, csak Nepálban négyszer voltam, focimeccsekre jártam – nem tudok felidézni semmit, amire ezeken kívül vágytam volna.
Többször elmondta, hogy vallásos. Ez soha nem okozott lelkiismereti konfliktust az életvégi döntés szabadságáért folytatott harcában? Egyáltalán: miben hisz?
Egyfajta saját vallásról van szó, ha muszáj definiálnom, azt mondanám, hogy protestáns buddhista vagyok, de nem tartozom egyetlen egyházhoz sem. Elismerem a legkülönbözőbb kultúrákban keletkezett vallásokat, szerintem az emberi agy gondolkodási sémák alapján működik, így aztán Krisna, Jézus Krisztus és Buddha egyaránt érvényes spirituális eredményekhez vezethet. Az igaz, hogy az elmúlt időszakban többet beszélgetek a magasabb erőkkel.
Ezt hogyan képzeljük el?
Úgy élem meg sokszor, mint egy bírósági tárgyalást. Talán azért, mert ügyvéd vagyok, de tényleg sokszor úgy érzem, mintha a szellemi világban egy öttagú bírói tanács tárgyalná folyamatosan az ügyemet. Nem a strasbourgi beadványomat, hanem az életemet. Én előadok, ők kérdeznek, aztán majd ítélnek.
És jelenleg hogy áll az ügye a vallási ítélőszék előtt?
Nem tudom. De bűntudatom nincs. Nem érzem azt, hogy a vallásos hit és az életvégi döntés szabadsága kizárná egymást. Ennek a bulinak, amit életnek hívunk, csak akkor van értelme, ha minden területén hozhatunk érvényes saját döntéseket. Akkor is, ha elviselhetetlen fizikai fájdalommal, emberi létezéshez méltatlan körülmények között haladunk a halál felé. Ugyanakkor a jogvita és az egyéni spirituális döntés meghozatala két teljesen külön dolog.
Én egy jogért harcolok, de arról még nem döntöttem, hogy adott esetben élnék-e egy ilyen megszerzett joggal. Lehet, hogy nem. Pusztán azért nem kérnék egy méreginjekciót, hogy egy drámai befejezéssel zárhassuk le a valóságshow-t.
A küzdelem, amit magára vállalt, komoly anyagi áldozatokkal járhat. Mennyibe kerül, és honnan van rá forrása?
Maga a jogi küzdelem nem vészesen drága, és siker esetén komoly anyagi kompenzációval járhat. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy mibe kerül majd a harc a betegséggel. Gyógyszerek, ápolók, logopédus, gyógytornász, ételrendelés – hatalmas összegekről van szó. Abban az értelemben szerencsés vagyok, hogy a középosztályba tartozom, jól menő ügyvédi irodám van, biztos jövedelemmel rendelkezem, és az életem során sokat tudtam félretenni. Nem erre szántam ugyan a megtakarításaimat, de erre kell felhasználnom. Más lenne a helyzet, ha lennének gyerekeim, de így nem kell gondolnom az örököseimre. Szerintem a felsőbb hatalom nem véletlenül dobta pont nekem ezt az ügyet. Ha választhatnék, nyilván az egészséget választanám, de ha már így alakult, akkor az tök jó, hogy – bár az életem számos „szívással” terhelt – gyakorlatilag tízből kilenc nap végén a mérleg pozitív, és nem is kicsit.
Kerekké tud válni egy élettörténet, ha nem tart 70–80 évig, vagy óhatatlanul torzóban marad?
Majd meglátjuk, erre nem tudom a választ. Olyan nagy hiányérzetem nincs, de ha megadatna még 30–40 év, azt is el tudnám értelmesen tölteni. Ha nem, akkor nem.
Ennyi?
Ennyi.