Jól bebetonozták.
Eddig csak Scorsese-filmekben hallottam ezt a szófordulatot. Mindenesetre a kinevezésemmel kapcsolatos reakciókat nem éreztem durvának vagy különösebben bántónak.
Az „újabb bebetonozott Orbán-káder” nem bántó? A Jobbik közleményében ezt írta: „Áder János kinevezés- és aláírásügyi megbízott ma is tette, amit megkövetelt a rezsim. Egy újabb pártkatona bebetonozásához asszisztált ismét, amikor kilenc évre kinevezte a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság új elnökét. Mindezt természetesen Orbán javaslatára – korrektnek semmiképpen nem nevezhető módon – 5 hónappal az országgyűlési választás előtt.”
A Jobbik volt az egyetlen párt, amelyik ennyire erős nyilatkozatot tett. Pedig volt olyan Jobbik is, amely 2010-ben még támogatni tudta a Médiatanács-tagságomat. Talán nem én változtam többet az eltelt bő évtizedben.
Minden ellenzéki párt kifejezte ellenérzését amiatt, hogy az előző elnök, Karas Monika – mandátumának szeptemberi lejárta előtt pár hónappal – lemondott. Így önt még a parlamenti választás előtt kilenc évre kinevezhették ebbe a pozícióba.
Ha valaki lemond a megbízatásáról, az az ő személyes elhatározása. Ezt nekem nem lehet különösebben kommentálnom. Értem persze, hogy bizonyos nézőpontból lehet így keretezni az eseményeket, de én másképp látom. Abban kellett döntenem, hogy ilyen feltételek mellett elfogadom-e a jelölést, látom-e az értelmes munka lehetőségét. És bár médiajogászként ez a szakmám, továbbá 2010 és 2019 között a Médiatanács tagja voltam, mégsem készültem ide.
Jött egy telefon és a visszautasíthatatlan ajánlat?
Viszonylag szűk a merítési lehetőség, nem túl sokan felelnek meg a törvényi követelményeknek. A miniszterelnök jelöli a hatóság elnökét, majd javaslatot tesz a kinevezésére a köztársasági elnöknek.
A miniszterelnök telefonált?
Nem. Mielőtt javaslatot tett, kikérte az érintett média-, újságíró- és hírközlési szakmai szervezetek véleményét. Több tucat ilyen működik. Azok közül, akik tettek írásban javaslatot, a legtöbbjük megtisztelő módon rám gondolt.
Meg sem fordult a fejében, hogy ilyen körülmények között nem vállalja?
Ameddig biztosítva vannak az előremutató, építő munka feltételei, addig egy ilyen lehetőségre nem lehet nemet mondani. A média és a hírközlés területén elképesztően gyors változások történnek. A rendszerváltás idején zajló, de akár csak a 10-12 évvel ezelőtti viták jó része ma már idejétmúlt. A közösségi média megjelenése óta pedig teljesen új médiakultúra van születőben, a hatóságnak ehhez a helyzethez kell alkalmazkodnia, és megtalálnia a válaszokat a ma és a jövő kérdéseire.
Az a téma, miszerint a Médiatanács elnöke politikailag befolyásolt, a tagjai pedig csak fideszesek lehetnek, évek óta nemhogy idejét múlt, de nagyon is aktuális.
Valóban, a mai napig európai szinten is előjönnek a megválasztás szabályaihoz kapcsolódó problémák. Pedig 2013-ban az Európa Tanács szakértője mellettem ülve jelentette be egy sajtótájékoztatón, hogy az elnök és a tagok kinevezésére és megválasztására vonatkozó módosított szabályokkal elégedettek. Ezt aztán az Európa Tanács főtitkára is megerősítette. Később, 2018-ban a hatóság tagjainak megválasztásával és a függetlenségével kapcsolatban olyan normák kerültek be a közös európai szabályozásba, amelyeknek a magyar előírások már azelőtt is megfeleltek. Persze mindig lesznek olyanok az EU-ban és itthon is, akik nem szakmai vagy jogi kérdést, hanem politikai fegyvert látnak ebben. Ezzel viszont nincs dolgom.
Lehetett volna változtatni és eloszlatni ezeket a politikai kritikákat. Az ellenzék 2019-ben szeretett volna ellenzéki tagot delegálni a Médiatanácsba, a Fidesz ezt nem szavazta meg. Maradt a politikailag egyszínű összetétel, kizárólag a kormánypárt által delegált tagokkal.
A Médiatanács és az NMHH a törvények által meghatározott keretek között működik. Az, hogy ki kerül az elnöki székbe vagy ki és hogyan lesz tagja a Médiatanácsnak, kívül esik a ránk ruházott hatáskörön. Még egyszer: a jogi szabályozást minden érintett európai szerv jóváhagyta. Minden más a politikai küzdelem része, amit a politika terepén kell megvívni.
Akkor önnek ezzel a helyzettel nincs dolga?
Egyetlen hivatását és esküjét komolyan vevő köztisztviselőnek sem lehet dolga a pártpolitikával.
De a médiahelyzettel igen, ami 2013 óta rengeteget, és 2018 óta is sokat változott. Az Európa Tanács 2021-es jelentése szerint szűkült a kormánytól független nyilvánosság, nagymértékű a kormányzati koncentráció, így eltorzult a médiapiac. A 2018-ban jött létre például a Közép-Európai Sajtó és Médiaalapítvány (KESMA), amelynek a portfóliójába közel 500 médiatermék tartozik. Ezek a felvetések a Médiatanács hatáskörébe tartoznak, hiszen egyik fő feladata épp a médiapiac független működésének biztosítása.
2013-ban is pont ugyanezt kérték számon az EU szervei: azt hangoztatták, hogy vége a magyar sajtószabadságnak. Miközben van annak egy kis pikantériája, hogy szerintük már 2010-ben a törvények elfogadásával, de legkésőbb 2013-ban véget ért. Majd azt mondják, hogy 2021-ben van biztosan vége a sajtószabadságnak. Aminek ennyiszer keltik a halálhírét, alighanem hosszú életű lesz.
Torz vagy kiegyensúlyozott a magyar nyilvánosság?
Egyik sem, vagy talán mindkettő egyszerre.
Az hogy lehetséges?
Ami a rendszerváltás óta a nyilvánosságban történt, azt folyamatként kell értékelni. A kilencvenes évek meglehetősen torz állapotai a rendszerváltás furcsaságaiból és a vadprivatizációból adódtak.
Az újságírók jelentős része politikacsináló szerepbe helyezkedett, aztán benne is ragadt, majd megsértődött, amikor erre politikai választ kapott.
A médiaegyensúly és a kiegyensúlyozott tájékoztatás kívánalmait pedig a nyilvánosságból kiszoruló, akkori kormányoldal képviselői hangoztatták, mint Csurka István vagy Kónya Imre. Azt a választ kapták, hogy ezek retrográd és diktatórikus hangütésű kifejezések, hiszen a média szabad, így ellenzékiként is az. Miért követelhetne bárki – a társadalmi támogatottságára hivatkozva – a másikéval arányos megszólalási lehetőséget?
Mindez nem indok a jelenlegi koncentrált médiahelyzet kialakítására, méghozzá állami pénzből.
Pedig sok tanulság adódik belőle. A média úgy volt szabad a rendszerváltás után, hogy a javát még a kormányalakítás előtt elprivatizálták. A közmédia pedig politikai csatározások terepévé vált, erős ellenzéki bástyákkal, megosztott miniszterelnöki és köztársasági elnöki jogkörökkel, ahol a köztársasági elnök az ellenzékkel együtt lépett. Ez meghatározó, méghozzá erősen torzító hatással volt az akkori médiapiacra és a nyilvánosság szerkezetére.
Mára viszont létrejött a KESMA ötszáz orgánummal és ott a több mint százmilliárdból finanszírozott, politikailag irányított közmédia.
Ma már nem ez a fő kérdés. Vegyünk egy konkrét példát. A legnagyobb példányszámú napilapnak a rendszerváltás környékén napi 400-500 ezer olvasója volt. Ma csak a Facebook magyarországi felhasználói hétmillióan vannak! A nyomtatott sajtó pedig világszerte halódik. A 2010-es médiatörvények már tükrözték a felismerést, hogy az internetes szolgáltatásokat is szabályozni kell. Azóta a nyilvános térben paradigmaváltás történt, ma a közösségi média korában élünk. Ezért mondom:
nem az a fő kérdés, ki uralja a nyomtatott sajtót vagy a közmédiát. A magyarországi nyilvánosság ma olyan sokszínű, mint korábban soha, függetlenül attól, hogy politikai alapon ezt ki miként minősíti.
Ezért sem értem, mi támasztja alá az Európa Tanács odavetett megjegyzéseit.
Megalapozott állítások azok.
Ugyan! Inkább nevezném rendkívül aggályosnak és sajnálatosan felszínesnek őket. Ahogy azt is, hogy egyes médiumokat egyik vagy másik oldalra sorolnak.
Éppen Orbán Viktor beszélt többször jobb- illetve „ellenoldali” sajtóról. Amikor 2019-ben egy sajtótájékoztatón felvetették, hogy míg korábban arról panaszkodott, mekkora médiaellenszélben kell dolgoznia, ehhez képest ma az ország bármelyik megyei lapjában ugyanaz a miniszterelnöki interjú olvasható, még a fotók is megegyeznek. Orbán erre nevetve azt válaszolta, hogy „Még szép!”
A megyei napilapok kiemelése a kilencvenes évekre jellemző megközelítés, amely ugyan ma sem vesztette el teljesen az érvényességét, de a kérdést nem lehet önmagában szemlélni. Említettem: a „médiaegyensúly” kifejezést az Antall-kormány idején MDF-es politikusoktól lehetett hallani. Az ellenzékiek – beleértve a sajtó messze túlnyomó többségét – igazi mumusként tekintett rá, kevés hiányzott, hogy a gyerekeket ijesztgessék vele. Aztán 2010 után megjelent ebben a házban egy nemzetközi delegáció, és rákérdeztek a médiaegyensúlyra. Mondtam nekik, nagyon örülök, hogy a kifejezés húsz év után polgárjogot nyert. Az persze igaz volt akkor is, és igaz ma is, hogy a sajtószabadság a tulajdonos, a tulajdonlás szabadságát jelenti. Csak az a kérdés, hogy azok a tulajdonosi viszonyok hogyan alakulnak ki, és mennyire könnyen lehet belépni a piacra.
A tulajdonlás szabadságát? A KESMA-hoz tartozó közel ötszáz orgánumot az elmúlt néhány évben Fideszhez köthető tulajdonosok vásárolták meg, majd váratlanul, méghozzá ugyanazon napon mindannyian ingyen felajánlották „tulajdonukat” az alapítványnak. Ez mennyire életszerű?
Kérdése hátterében egy XX. századi vita körvonalait vélem felfedezni. Csakhogy a modern nyilvánosságban az online kommunikáció sokszorosan meghaladja a hagyományos orgánumok elérését. Ezért napjaink leghúsbavágóbb és legfontosabb kérdése az, hogy mindez miképp alakítja a nyilvánosság szerkezetét.
Pedig a kormány nagyon fontosan tartja a hagyományos orgánumokat. Amikor ugyanis az összeolvadást vizsgálta volna a Gazdasági- és Versenyhivatal, a KESMA-t nemzetstratégiai jelentőségűnek nyilvánították. Így már nem lehetett vizsgálódni. Ehhez képest az NMHH oldalán az szerepel: „A Médiatanács folyamatosan figyeli a médiapiaci folyamatokat, és ha szükséges, ellátja azokat a hatósági feladatait is, amelyekkel megakadályozható a jogszabályba ütköző piaci koncentráció.”
Ezt meg is tesszük, a KESMA ügye azonban kívül esett az NMHH hatáskörén.
Közel ötszáz orgánum egy alapítványban nem piactorzító koncentráció?
Ha egyszavas választ vár arra, hogy a magyar nyilvánosság torz vagy nem torz, az félreviszi a gondolkodást. Ahogy a politikai erőviszonyok változnak, úgy módosulhatnak a médiapiac tulajdoni viszonyai is, ez jól kirajzolódott 2010 után. A nyilvánosság igen jelentős szelete azonban nem fogékony a magyar politika felől érkező erőhatásokra.
Akkor az Európa Tanács mostani ajánlásait – mondjuk a politikai függetlenségről vagy a túlzott piaci koncentrációról – nem kell figyelembe venni?
Már tucatnyi hasonló jelentés született, ezekben új elem ritkán bukkan fel. Sajnos ezekben nehéz elválasztani a politikai szándékot a megalapozott szakmai érveléstől. Természetesen sohasem mondhatjuk, hogy ne lehetne javítani a nyilvánosság állapotán. A lényeg mégis az, hogy a jelentésírók a nyugati-európai alkotmányjogi tankönyvek szellemében írnak a sajtószabadság kérdéséről, ami ott sem feltétlenül vág egybe a valósággal. A szerkesztői függetlenség féltésének például csak steril, laboratóriumi körülmények között lehet értelme. Jogi értelemben viszont igencsak kétes felvetés, hisz mindig felülírja a tulajdonos szabadsága.
A média ettől még lehetne független.
Még nyugaton is vannak olyan bátor szerzők, akik leírják, hogy a média függetlensége önmaga által gyártott mítosz. Hiszen mindig a tulajdonos és más érdekcsoportok érdekei mentén működik, ráadásul az újságíró is szükségszerűen elfogult.
Ez egyáltalán nem szükségszerű.
Nyilván vannak bátor, személyükben független és méltányos újságírók vagy szerencsésebb orgánumok, de a sajtó függetlensége jogi kategóriaként nem értelmezhető.
Akkor hogyan értelmezhető?
Az általánosan hangoztatott frázisként, a „kormánypárti” sajtóval szembeni megkülönböztetésként semmiképp. De ez nem zárja ki azt, hogy egy újságíró vagy akár kisebb közösségük erkölcsi mérceként ezt tűzze ki maga elé. És még valami: én eltettem azokat a cikkeket, amikben a rendszerváltáskori prominens újságírók alig leplezett gúnnyal hangjukban arról értekeztek, hogy „akinek média kell, az vegyen magának!” Amikor ez később megtörtént, azonnal előkerült a médiaegyensúly kérdése, és már nem Kónya Imre szájából. Pedig mindez alig mond valamit a napjaink médiapiacát formáló valódi folyamatokról. Miközben más szempontból az elmúlt 30 év egyértelmű sikertörténet, a szólásszabadság védelmében az elmúlt évtizedben is komoly előrelépések történtek.
Egy közszereplőről közügyben – a szándékos hazugságot leszámítva – gyakorlatilag bármit közzé lehet tenni. A szólás- és sajtószabadságot a magyar jogrendszer kitüntetetten védi. Az újságíróknak sincs félnivalójuk.
Csak épp hazaárulózzák, kirúgják vagy elvtelen kompromisszumokba kényszerítenek sokakat.
Az Európai Bizottság által finanszírozott jelentésben szerepel az adat, hogy hány támadás történt 2021 első felében a sajtó és az újágírók ellen Európában. Németországban 59, Franciaországban 21, Magyarországon 8 ilyen eset volt. Bár még ez is nagy szám, sajnos a jelentés nem tér ki arra, milyen „támadásokat” regisztráltak nálunk.
A Szabad Európa hozott nyilvánosságra egy hangfelvételt, amely a közmédiában az EP kampány idején készült. Ezen Bende Balázs, a külpolitikai kabinet vezetője azt az utasítást adja a kollégáinak, hogy a kampányban a kormányt támogassák, akinek ez nem tetszik, adja be a felmondását. Ahogy mondta: „ebben az intézményben nem az ellenzéki összefogást támogatják”. Erről bejelentés is érkezett a Médiatanácshoz, de hatáskör hiányában nem indított eljárást, mondván: csak „közzétett tartalmak kapcsán” vonhatják felelősségre az MTVA munkatársait.
Erről az ügyről megvan a magam véleménye. De a megfelelő következtetést házon belül az MTVA vezetésének kell levonnia.
A médiahatóság ilyen és ehhez hasonló ügyekben nem tehet mást, minthogy a normativitás talaján áll.
Semmit nem kell tennie? Mondjuk kinyilvánítani, hogy ez a gyakorlat nem megfelelő a köz médiájában?
A hatóság – a tulajdonos, a szerkesztő, a hirdető, az újságíró, a közönség – mellett csak egy szereplő a médiavilág bonyolult ökoszisztémájában. Ebben a rendszerben mindenkinek megvan a saját feladata és felelőssége. Egy hatóság el van zárva attól a szereptől, hogy a többieknek bölcs szentenciákat mondjon.
Ha mindez adásban hangzott volna el, akkor lenne tennivalójuk?
Akkor már nagyon is elképzelhető. Azt viszont veszélyesnek tartanám, ha a médián belüli megkérdőjelezhető jelenségekkel kapcsolatban a hatóság rutinszerűen állást foglalna, hatáskör nélkül. Gondoljunk bele: egy politikai párt vezetője bement egy szerkesztőségbe, és felelősségre vonta az ott ülő újságírókat. Ez megtörtént, a Momentum esetében. Vagy egy másik politikai párt vezetője bejelentette, hogy kormányváltás esetén az előző kormánnyal szimpatizáló újságírók elveszítik az állásukat, ez volt a Jobbik ajánlata. Ezekben az esetekben is meg kellene szólalnia a hatóságnak?
Miért ne?
Nem vagyunk a médiavilág korlátlan felhatalmazású őrei. És nem válhatunk sem pártpolitikai csatározások helyszínévé, sem döntőbírókká.
Az MTVA vezérigazgatóját viszont a Médiatanács elnöke visszahívhatja és büntetheti. Ön jelezhetné, ha nem elégedett az MTVA tevékenységével, akár a hangfelvétellel kapcsolatban is.
A szerkesztői döntéshozatal helye nem az MTVA-n, hanem a Duna Médiaszolgálatón belül található. Ott kell jelezni a problémát, és a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumának is vannak közvetlen hatáskörei.
A közmédiában alig, míg Médiatanács felügyelete alatt álló MTI-ben törvényességi szempontból is aggályos módon nem szerepelt az ellenzéki miniszterelnök-jelölti előválasztás. Az ügyről hivatalos panaszbeadvány érkezett önökhöz, de nem léptek fel a gyakorlattal szemben. Itt sincs dolga a hatóságnak?
Fordítsuk meg: amikor a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelménye 1996-ban megjelent a médiatörvényben, akadtak olyan ORTT-döntések, amelyek azt sérelmezték, hogy egy-egy fontosnak ítélt eseményről a média nem számolt be, így sérült a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelménye. Gondoljunk bele, ez mivel jár. A médiahatóságnak össze kellene állítani az aznapi fontos események listáját, és meghatározni, miről kell beszámolni a médiában? Ez olyan mértékű beavatkozás lenne a szerkesztői szabadságba, ami egyszerűen nem tartható. A joggyakorlat ezt a kezdeti megközelítést amúgy is gyorsan meghaladta, ma már kizárólag a közzétett tartalom vizsgálata engedhető meg. Amiről a média nem számol be, az ebből a szempontból nem vizsgálható.
Ezen a gyakorlaton nem kellene változtatni?
Isten óvjon attól, hogy egy hatóság döntsön arról, miről kell a médiának beszámolnia és miről nem! Hasonló ez az online fake news-zal kapcsolatos fellépés hangzatos követeléséhez, amellyel kapcsolatban szintén érdemes visszakérdezni: biztosan azt akarjuk, hogy az állam valamelyik szerve mondja meg, mi az igaz álláspont és mi nem egy adott kérdésben? Ez nem túlzottan szólásszabadságpárti megközelítés.
Amúgy sincs ember ma Magyarországon, aki kiegyensúlyozott tájékoztatást várna el az egyes médiumoktól.
Már hogyne lenne!
A hatóság erre vonatkozó eljárást csak nézői, hallgatói panasz alapján indíthat. Ezek viszont mára gyakorlatilag eltűntek. Politikai pártok és társult civiljeik néha kampányszerűen beadnak panaszokat, de „valódi” nézők vagy hallgatók részéről ilyesmi nem fordul elő. Az emberek tudatában vannak a közélet polarizáltságának, és annak is, hogy ha akarnak, számos eltérő irányultságú forrásból tájékozódhatnak. Így nem igénylik, hogy bármelyik híradó kiegyensúlyozott legyen. Félreértés ne essék, ez nem feltétlenül van jól így, sőt, de nagy kérdés, hogy kiegyensúlyozott tájékoztatás elve miképp értelmezhető az online platformok által uralt médiatérben. És ebben minden szereplőnek megvan a maga felelőssége.
A politika sorolta be az orgánumokat valamelyik oldalra.
Nem, inkább saját maguk. Az egy dolog, ki hogyan címkézi fel őket, de minden médiumnak van saját értékrendje, irányultsága, szimpátiája. Ezt kár lenne tagadni.
Ez nem indok arra, hogy az MTI egyáltalán ne számoljon be az egyik meghatározó közéleti eseményről, csak azért, mert az ellenzékről szól.
Nem azt mondom, hogy a döntés ne lenne vitatható, de jogi szempontból nem támadható. A Jobbik például 2010 és 2013 között nagyon sok hasonló panaszt nyújtott be, a tárgy mindig ugyanaz volt: volt egy fontos sajtótájékoztatójuk vagy más rendezvényük, a közmédia viszont nem számolt be róla. Csakhogy az NMHH-nak és a Médiatanácsnak nincs módja a szerkesztőségek munkájába beavatkozni, ha tetszik, ha nem.
A Jobbik most is ugyanezt állítja: közleményük szerint az MTI Országos Sajtószolgálata megtagadta például az ön kinevezésére vonatkozó közleményük kiadását. Ahogy írják: „mi feltöltöttük az igénybe vehető felületre, ők pedig cenzúrázták.”
Ha a tartalmat az MTI személyiségi jogot sértőnek vagy jogellenesnek ítéli meg, akkor nem közli, ez benne van a kötelező szerződési feltételeiben. Ellenkező esetben ők válnának perelhetővé.
A minap kezdett sugározni a Sportrádió a 105,9-en. A frekvencia használati jogát egy LBK Sport Kft nevű cég nyerte el. Az elmúlt hónapokban ugyanez a cég három másik frekvenciát is nyert, amelyeket aztán tovább értékesíthet más tulajdonosoknak. Az LBK Sport Kft-t Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője vásárolta meg. Így ki lehet játszani a Médiatanács gyakorlatát.
Bár a döntés még az én részvételem nélkül született meg, de az fel sem merült, hogy a Médiatanács bármiben is hibázott volna. Az, hogy a jogosultságot szerző médiaszolgáltató a frekvenciát átruházza egy másik személyre vagy gazdasági társaságra nem példa nélküli, sőt. Itt a hatóságnak nincs más dolga, minthogy a nyertes pályázó által vállalt kötelezettségek folyamatos érvényesülését nyomon kövesse. Így a vállalások sértetlenül megvalósuljanak az új tulajdonos által is.
De hát ez egy jogi kiskapu. Nem kellene megoldani?
Ha az új tulajdonos vállalja a pályázó kötelezettségeit, a Médiahatóság pedig ezt felügyeli, és szerződésszegés esetén eljár, akkor ebben nem látok problémát. Tulajdonosi mozgásokról a médiahatóságnak előzetesen nem is kell tudnia.
Az, hogy a Klubrádió esetében nem hosszabbították meg a frekvencia használatát, komoly hullámokat keltett nemzetközi szinten is.
Pedig jogi értelemben az ügy rendkívül egyszerű. A rádiónak nem kellett volna meglepődnie, hiszen érvénytelen pályázatot adott be. Ezt több fokon a bíróság, majd a Kúria is megerősítette. A magyar jogrendszer számára ez lezárt történet. De a frekvencia hasznosítása újabb kérdéseket vet fel. Az EU kötelezettségszegési eljárást indított Magyarországgal szemben az ügy miatt.
Az Európai Bizottság tehát a magyar jogrendszer alapvetéseit vonja kétségbe. Ez nem helyes. Nem az EU kompetenciája, hogy megítélje állami tulajdonú frekvenciák automatikus hosszabbításának feltételrendszerét.
Nagyon aggályos lenne arra jutni, hogy törvénysértő működés esetén is pályázat nélkül odaítélhető lehet az állami tulajdonú frekvencia használatának joga. Érdemes megérteni, hogy csak a jog lehet a norma. Minden más politikai kardcsörtetés.
A Médiatanács nem csörteti azt a kardot?
A hatóság nem tud mást tenni, mint a törvények alapján a szabályoknak megfelelően eljárni. Miközben az EU-nál a kötelezettségszegési eljárás megindítása párhuzamos a gyermekvédelmi törvény miatti hasonló eljárás megindításával. Az EU minden hangszeren játszik, amin csak tud, ez is egy a kezükben.
Ahogy a hazai politika is így tesz. A hatás pedig látványos: a gyermekvédelmi törvény miatt kiugrott a panaszok száma. 2021 második félévében a „pedofiltörvényre” hivatkozva 84 bejelentés érkezett, a homoszexualitás megjelenését kifogásolták. Volt olyan panasz, ami arról szólt, hogy Csipkerózsika, az Oroszlánkirály vagy Pumukli történetei megkérdőjelezik a hagyományos nemi szerepeket.
Nem a bejelentések, hanem a jogsértést megállapító határozatok száma az érdekes. Azokból pedig eddig igen kevés született. Megjegyzem: arra is volt példa, hogy a hatóság az LMBTQ-közösséget kirekesztő módon támadó újságcikk miatt állapította meg az adott médium jogsértését. Erről nem szokás beszélni, nem illik abba a képbe, amit a Médiatanács elfogultságát szajkózók sugallnak.
Osztie Zoltán katolikus pap a vasárnap.hu-n beszélt arról, hogy „az LMBTQ-lobbi emberei terroristák. Erőszakot tesznek a gyermekeken”. A kijelentések miatt egy civil szervezet tett panaszt, de a Médiahatóság arra jutott, hogy „a plébános nyilatkozata nem volt sem kirekesztő, sem gyűlöletkeltő.” Hozzátették, hogy a plébános bírálata politikai vélemény, így „a véleményszabadság által a leginkább védendő megnyilvánulások közé tartozik.” Azt viszont jogsértőnek minősítette a Médiatanács, hogy 2020 decemberében az RTL Klub tizenegy alkalommal este 9 előtt mutatott be szivárványszülőkről szóló társadalmi célú reklámot. Ez nem aktuálpolitikai döntés?
A két döntés ugyanazon a napon született meg, így látszólag jól párba állíthatók, illusztrálható velük a Médiatanács politikai aktivitása. Holott a két döntés Médiatanács normalitáshoz és a rá nézve kötelező szabályokhoz való ragaszkodását igazolja. A kirekesztés vagy a gyűlöletkeltés megállapítása az egyik legsúlyosabb eszköz a hatóság kezében, amely jól azonosítható társadalmi csoportokat igyekszik védeni, úgy, hogy a legtöbbször politikai tartalmú vélemény se szenvedjen aránytalan korlátozást.
Fordítsuk ezt le: lehet ilyet mondani?
Osztie atya nem az LMBTQ-közösség tagjait nevezte terroristának, az egyházi tanításoknak megfelelően nyilatkozott róluk. Ez sokaknak bántó vagy sértő lehet, de az nem lehetséges, hogy számos ellenvélemény mellett ilyen álláspont ne hangozhasson el. Az RTL reklámjai esetében viszont jóval szűkebb volt a mérlegelési lehetőség: a kiskorúakra veszélyes tartalmak megfelelő besorolásának felügyelete a törvény által pontosan rögzített mederben folyik. A konkrét esetben a tartalom a 16 év alattiak számára nehezebben feldolgozhatónak minősült. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jogszerűen közzétenni, ellentétben a gyűlöletkeltő vagy kirekesztő tartalmakkal, amelyek minden órában tilosak.
Több politikus panaszkodik arról, hogy cenzúrázza őket a Facebook, akár az oldalukat is törli. Az EP-választás előtt például ez történt a Mi Hazánk Mozgalom 207 ezer követővel rendelkező oldalával, később 80 ezer követőt veszítettek, amiért megsértették a Facebook közösségi elveit. Itt máshol van a határa a véleményszabadságnak?
A médiaszabályozás jövőbeni nagy kérdése, hogy mit lehet tenni a közösségi platformokkal. Egy új médiakultúra kezdeti éveiben járunk, melyre hatóságnak, felhasználónak, olvasónak egyszerre – ideális esetben összefogva – kell készülniük. A technológia az egyéni felhasználóknál sokkal erősebb, ezzel egy amerikai elnököt is – akár teljes egészében – ki lehet törölni a nyilvánosságból. A láthatatlan manipuláció pedig még veszélyesebb, mint a törlés: a Facebook határozza meg, hogy a közel hétmillió magyar felhasználója mit láthat a közéletből, ha esetleg nem veszi a fáradságot ahhoz, hogy máshonnan is tájékozódjon.
És ez jogos?
A jogrendszer jelenleg ott tart, hogy mindez, beleértve Trump vagy a Mi Hazánk kitiltását, jogszerűen történt. De ez az álláspont nem tartható fenn sokáig. A jogi szabályozás a technológiai óriások kezében összpontosítja a hatalmat, amit a meglévő eszközökkel nem nagyon lehet korlátozni.
Ha egy politikus a közösségi médiában gyűlöletbeszédet vagy uszító szöveget kommunikál politikai programként, az büntethető vagy szólásszabadság kérdése?
A jogsértés az interneten is az. Ha bárki másról valótlanságot állít, vagy egy közösség ellen uszít, az bűncselekményt követhet el. Az online platformok azért igazán veszélyesek a szólásszabadságra, mert a jogi normákon túl saját szabályokat alkotnak, és azokat felügyelik is. Döntéseik pedig jobbára mentesek bármiféle, jogállamban kötelező eljárási garanciától. Egy magánszereplő tehát saját „jogrendszert” alkot, amelyre alapozva nem jogellenes véleményeket is korlátozhat, pedig se Trump, se a Mi Hazánk nem követett el jogsértést. De a platform jogalkotó, jogalkalmazó, és szerkesztő is egyben, így meghatározza felhasználói számára, hogy nekik mi a fontos.
Az ön által vezetett hatóság nemcsak a médiát, hanem a távközlési és az IT-piacot is felügyeli. Utóbbi kettő hatalmas, nagyságrendekkel nagyobb, mint a média. Itt is nagymértékű a koncentráció, alig pár szereplő uralja ezt a hatalmas piacot.
Az NMHH a hírközlési piac felügyeletét látja el, amely a GDP jelentős hányadát biztosítja. A piac egészséges szerkezetű, és biztosítja nemcsak az államháztartás bevételeit, hanem kiemelkedő mértékben járul hozzá Magyarország versenyképességéhez is. A hatóság hírközlési piacot érintő tevékenysége európai szinten elismert. Amíg a médiás részleg kapja a politikai pofonokat, addig a hírközlésiek nyugodtan, csendben dolgozhatnak.
Pedig több, a Fideszhez szorosan köthető üzletember vásárolta be magát erre a piacra. Polyák Gábor médiajogász azt mondta: „A jelek szerint az Antenna Hungárián keresztül a teljes kormányzati infrastruktúra Jászai Gellértnél landol. Ekkor pedig mind a piaci, mind a felügyeleti oldal a Fidesz kezében lesz, ahogy én számolok, nagyjából az örökkévalóságig. Ha a csomagot együtt nézzük és idevesszük azt, hogy az Antenna Hungáriába többségi tulajdonosként bevásárolta magát Jászai Gellért és a 4iG, akkor ez meglehetősen riasztó kép. Ugyanis ide tartozik a választási infrastruktúra is. (…) Döbbenetes a hatalomkoncentráció.”
A hatóság nem piaci szereplő, a piaci, tulajdoni viszonyokban bekövetkező változásokra hatáskörei szerint képes reagálni. De az biztos, hogy ez egy igen érzékeny piac, az új szereplők belépése segítheti a versenyt és a szolgáltatások színvonalának emelését. Ugyanakkor a meglévő egyensúlyra is ügyelni kell, annak felborítása az egész országnak kárt okozhat.
