A mi korunkban, amikor megköveteljük a politikusainktól, hogy a pénzügyi erények eszményképei legyenek, igazán üdvös látni azt, hogy a XX. század legsikeresebb politikai személyiségeinek egyike hatalmas egyéni hiteleket halmozott fel, megrögzött szerencsejátékos volt, nagy összegeket veszített a tőzsdén, sikerrel kerülte az adófizetést, és megkésve fizette a számláit
– írja David Lough a Nincs több pezsgő – Churchill és a pénz című kötetének bevezetésében az egykori brit miniszterelnökről. A pénzügyi tanácsadó egyedi intellektuális kalandba fogott, amikor a pénzhez való viszonyának részletes bemutatásával egészítette ki a történelem leghíresebb politikusainak egyikéről szóló közös tudást, újszerű megközelítéssel gazdagítva a karakteréről szóló emlékezetet. Elképesztő kutatómunkával tárta fel Churchill életének összes pénzügyi emlékét: levelek, hitelkimutatások, adóhivatallal folytatott csaták rajzolják meg az eddig nem ismert oldalt.
Azt, aminek köszönhetően újra elbeszélhetjük a politika és a gazdaság, az egzisztenciális kitettség és a pénzügyi függetlenség, a psziché és a hatalom/pénz zaklatott viszonyát. Ám mielőtt ezt megtennénk, megjegyezzük, hogy a kötet kiadója Lázár János korábbi miniszter és Csepreghy Nándor korábbi államtitkár. Márpedig ha politikus és pénz viszonyáról a kormányból kiszorult, a híreket korábban nem filológiai érdeklődésével uraló fideszes képviselő ad ki könyvet, nem érdektelen NER-kontextusban értelmezni a szöveget.
Már csak azért sem, mert Lázáréknak bizonyára volt alkalmuk frakció- és kormányüléseken találkozni olyan kollégákkal, akiknek egyetlen szorongása megfelel a churchillinek. A brit politikus ugyanis egy alkalommal így fogalmazott:
Az életben csak egy dolog aggaszt: a pénz. A pazarló ízlés, a drága életstílus, a kicsi és egyre csökkenő pénzforrások – ezek a baj melegágyai.
Képviselem a helyzetem
Amikor Churchill erről az aggodalmáról beszélt, talán nem is sejtette, mennyire meleg lesz ez az ágy a XXI. századi Magyarországon. Ám mielőtt Szijjártó Péter jachtozásáig és Rogán Antal helikopterezéséig utaznánk, érdemes elidőzni a kötetnél. Merthogy egyedi látásmódjával a valódi morális dilemmáit mutatja meg a politikának.
Például emlékeztet, hogy nagy formátumú vezetőknél miként képesek a képviselt eszmék az aktuális vagyoni, egzisztenciális helyzethez igazodni. Churchill Marlborough hetedik hercegének unokája, ahogyan Lough írja, a drága ruhák és a személyes szolgálók világából jön, arisztokrata származása nyomán szinte evidenciaként kezd a konzervatívok között politizálni. Ám eljön az időszak, amikor a gazdagság az arisztokrata elitről a vállalkozók új osztályára száll, éppen akkoriban eszmét cserél, és a liberálisok között találja meg a neki kedves értékeket. Azaz amikor nem volt földje, kevés volt a pénze, a földbirtokos dzsentrik pártjától a vállalkozás és az új pénz pártjához, a liberálisokhoz ment, hogy aztán amikor lett földbirtoka, és sokkal több pénze, készen álljon újra csatlakozni a torykhoz.
Nyilván nincs biztos válasz arra, aktuális anyagi helyzete alapján közeledett vagy távolodott-e egy-egy eszmétől. Churchill bizonyára azt állítaná, hogy az általa képviselt gondolatoknak nincs köze személyes sorsa alakulásához. Akkor úgy látta, a másik párt és eszme jobban szolgálja a társadalom egészének érdekeit, ezért közeledett hozzá, ugyanakkor tény, hogy aktuális egzisztenciális helyzetéhez mindig passzolt a politikai irányváltása.
Persze nem Churchill kalandos karrierjének e döntéseit szeretném elemezgetni e könyv alapján, inkább arról érdemes beszélni, hogy a politika örök dilemmája látszik az ügyben:
Amennyire magától értetődően vágja rá minden politikus és szavazója az igent erre a felvetésre, annyira mély és fölfejthetetlen a probléma, minthogy nincs ismeretünk a döntéshozó érzelmi állapotáról, pszichéjéről, mi több, ezeknek létező tényezőként való elfogadása is szinte tabunak számít az elsődleges nyilvánosságban, noha filmek, könyvek próbálták már élesen megmutatni a feszítő nehézségeket.
Már csak emiatt is nagyon fontos, gyakorló, földjei közepén résztulajdonában álló vadászkastéllyal tüntető politikustól szokatlanul és üdítően önreflektív lépés e könyv publikálása, mert a politika természetének legérdekesebb és napjainkban legfontosabb morális kérdéseit feszegeti. Egyben maradhat-e a politikusi jellem, a psziché, ha a gazdagság, a vagyon, a döntései következményeinek köszönhetően változó tulajdoni viszonyok, vándorló milliárdok kísérik a munkát?
A függetlenség napja
Amikor erről a dilemmáról, ennek köszönhetően a demokráciák üzemeltetéséről, a korrupciónak való kitettség csökkentéséről beszélünk, az anyagi függetlenség kerül terítékre. Ma szinte közös tudásnak számít, hogy a politikusoknak olyan jövedelmet kell adni, ami részint megteremti anyagi függetlenségüket, részint olyan mértékű, hogy még a magasan fizető szakmák legjobbjainak is érdemi lehetőséget kínál. Például olyan bérezést, amely nem teszi egzisztenciális abszurdummá az ország szolgálatát egy pénzügyi szektorban dolgozó toptehetség számára.
Hogy milyen felfoghatatlan helyzeteket teremt, ha a döntéshozónak a mindennapok finanszírozása miatt kell aggódnia munka közben, arra félelmetes példákat sorol Lough. Churchill korában a politikusi fizetések alacsonyak voltak, a közügyek intézése inkább úri hobbinak mutatkozott. A ragyogó intellektusú, irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett Churchill az írásból teremtette elő a család magas nívójú, vagyis inkább valós lehetőségei fölötti életszínvonalát. A szolgálók fizetéséhez, a pezsgő és a szivar finanszírozásához irtózatos mennyiségű szöveget kellett gyártani. Ez olyan abszurd pillanatokkal járt, minthogy a második világháború kulcsdöntései előtt és közben aktuális könyve állásáról, elővásárlási lehetőségekről, kiadások átütemezéséről egyeztetett Churchill. Még a normandiai partraszállás és Párizs felszabadítása idején is jogokról tárgyalt.
Minden ideálunkat kettétöri egy ilyen jelenet. Úgy akarjuk képzelni, hogy az emberiség sorsáról határozó döntések idején csak a leghidegebben, a roppant nyomás mellett is tiszta fejjel, minden egyéb érzelmi, egzisztenciális nyomást, így anyagi problémát kizárva lehet eljárni. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez elemi képtelenség. Abszurd feltevés, hogy az embert nem befolyásolja párkapcsolati problémája, közeli családtagjainak betegsége, barátainak tragédiája, szülei egzisztenciális lecsúszása, saját pénztelensége, bármi. Eleve, ha egy ember képes lenne tökéletesen mentesíteni az agyát és a piszchéjét minden behatástól, akkor lenne igazán félelmetes, hogy egy ország vagy a világ sorsa van a kezében. Ahogyan Bánki György írja A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című kötetében:
Az igazi őrület pedig nem az, ha valaki pusztítva dühöng, sikong, tör-zúz, hanem ha valaki nem érez.
Nincsenek ideális döntési helyzetek, a racionális mindig irracionálissal randevúzik, miközben érdekek és érzelmek is versenyeznek, ennek nyomán sem lehetnek normatívak a döntések. Mindig lesznek olyan személyes benyomások, emlékek, tudások, problémák, kockázatvállaló képességek, amelyek alakítják a valóságészlelést, így a döntést.
A politikában ugyanakkor fontos, hogy a személyes anyagi érdek ne kússzon be a politikus tudatába. Persze olyan politikusokról beszélünk, akiknek nem alapvető és egyetlen célja a hatalom megszerzésével az elérhető erőforrások hazavitele. Feltételezzük, hogy léteznek a közjó érdekében eljáró szereplők, akiknek nem célja a vagyon elrablása, de akiknek kísértés a vagyon közelsége.
Elképzeljük tehát, hogy meg kell teremteni közpénzből a politikusok nyugalmát, hiszen – ahogyan népszerű fordulattal szokták rögzíteni – a demokráciának ára van. Csakhogy a Churchill-eset éppen ezt az alapvetésünket árnyalja. Mert van, hogy a minden sem elég. Churchill úgy küzdött komplett életében anyagi problémákkal, hogy a legjobban fizetett brit polgárok egyike volt. A keresetének a felét azonban elverte kaszinókban vagy éppen elveszítette a tőzsdén. Jellemző, hogy Lough azt írja, noha egész életében pénzügyi tanácsadóként dolgozott, sohasem találkozott olyan kockázatvállalással, mint amilyen Churchillt jellemezte. Ez a rizikó iránti szenvedély a szerencsejátékban éppúgy megmutatkozott, mint a részvénybizniszekben. Nyilván sokan felkiáltanak:
Ám ezek a fölkiáltások abból az idealizált politikusképből fakadnak, amelyet hajlamos vagyok én is vallani: hogy a nálunk különbek, erősebbek, tisztábbak intézzék a nemzet sorskérdéseit. Mintha ők nem közülünk, hanem fölülünk jönnének. Az a rossz hírem, hogy ez nincs így, noha ezt nyilván olvasóink többsége már realizálta. Csak abból is, hogy Magyarország egyik nagy hatalmú miniszterét jelenleg Rogán Antalnak hívják.
A minden sem elég
Az elméleti rogánizmus legalább tökéletesen írja körül azt, miért nincsenek technikailag tökéletes megoldások a politikusi szerep kialakításához. Ennek ugyanis az az oka, hogy olykor a minden sem elég. A churchilli időkkel élesen szemben áll a jelenlegi magyarországi szabályozás. Ebben a politikusok a legjobb fizetést kasszírozó magyarok közé tartoznak. Süli János miniszterként és képviselőként összesen bruttó 6,1 millió forintot, Gulyás Gergely, Rogán Antal és Varga Mihály bruttó 3 milliót keres, de egy képviselőként nem is dolgozó államtitkár is bruttó 1,75 millióért teszi a dolgát. Ezek ismeretében még kabarisztikusabb, hogy a dollármilliárdos Mészáros Lőrinc jó barátjaként ismert Orbán Viktor papíron bruttó 1,5 millióért dolgozott miniszterelnökként 2019-ben (ezt egészíti ki a képviselői javadalma).
Ezek a fizetések elvileg elégségesek arra, hogy függetlenné tegyék a politikusokat, vagyis garantálják, hogy ne legyenek kitéve a fekete pénz megszerzésének, hiszen a jövedelmük is versenyképes. Nyilván a menedzseri-üzletemberi szférában jóval magasabb pénzek érhetők el, ám azt a demokráciaelméleti feltételezést semmiképpen sem érdemes kiszedni a képletből, hogy a politikusi szerepvállalás lényege a közjó szolgálata, nem pedig a gazdagság keresése.
Ám a kortárs autokráciák azt mutatják, ezt az alapállást ki lehet irtani a politikai rendszerből: sokan azért állnak politikusnak, vagy azért maradnak e pályán, mert olyan életmódot folytathatnak, amihez hasonló megszerzésére esélyük sem lenne teljesítményükkel a piacon. Törvényhozási eszközöket, hatalmat, állami erőforrásokat használnak a gazdagodásra. Elég Viktor Janukovics korábbi ukrán elnökre emlékezni, akinek hátrahagyott birtokán állatkertet és golfpályát találtak, lehetett struccokat etetni, és parkolt ott egy luxusautó-gyűjtemény is.
Churchill azért küzdött egész életében anyagi problémákkal, mert a gazdagok életszínvonalát élte olyankor is, amikor ehhez nem volt elégséges jövedelme, noha elméletileg képes volt a megfelelő jövedelem előteremtésére. A helikopterező Rogán, a jachtozó Szijjártó viszont úgy élte a szupergazdagok életét, hogy ahhoz még papíron sem volt elégséges jövedelme. Azért a múlt idő, mert például Rogán Antalból vagyonnyilatkozata szerint már sikerült majdnem milliárdost csinálni úgy, hogy komplett felnőtt életében politikus volt.
A politikusi lét nélkül elképzelhetetlen vagyoni és hatalmi helyzet éppen a magyarhoz hasonló hibrid rendszerek egyik kulcsa: egyszerűen megvásárolja a kulcsembereit. Nem képzelhető el, hogy a rendszer haszonélvezői bármikor is jobban éljenek, mint a rendszer működtetőjeként. Ezért nincs következménye a csúcson a korrupciónak, ezért vannak brutális, olykor a magánszektor jövedelmi viszonyait is meghaladó fizetések bizonyos posztokon. Nem eszmei, hanem egzisztenciális okból érdekelt mindenki abban, hogy a rendszer maradjon.
Ez a jelenség még az ellenzéki politikát is alapjaiban határozza meg. A képviselői alapbér bruttó 1,1 millió forint, két bizottsági tagsággal 1,5, frakcióvezetőssel 2,2 millió a jövedelem. Azaz az ellenzéki politikusok többsége is messzemenően érdekelt helyzete fenntartásában, ami alapvetően határozza meg, mit képes megtenni mandátuma védelméért, hogyan képes pártján belül gáncsolni a helyét veszélyeztető folyamatokat, miért és mi ellen képes érvelni, küzdeni. Nem érdemes abban hinni, hogy az egzisztenciális helyzet semmilyen formában nincs hatással a gondolkodásra, a pszichére, a döntésekre.
Ebből viszont az is következhetne, hogy éppen annyira veszélyes túlfizetni a politikát, amennyire alulfinanszírozni.
Ki legyen politikus?
Innen pedig egyenesen juthatunk oda, hogy mégis az a legjobb, ha gazdag emberek állnak politikusnak, hiszen a Gyurcsány Ferenceknek ebben a tekintetben nincs viszonya a pénzhez, döntéseik tudnak ettől a helyzettől függetlenek lenni.
Ám érdemes megjegyezni, a pénz nem minden. Merthogy ez a kitettséghiány egyúttal empátiahiányt is hozhat, amennyiben a döntéseknek nincs megélhető tétje. A gazdagok minden jó szándékuk ellenére nem tudják, milyen a semmibe esni, nem kockáztatják saját és a következő nemzedékek életesélyeit.
Ez viszont azt jelenti, hogy a végén oda jutunk, nincsenek normatív megoldások a politikusi szerepekre. Demokráciaelméletileg vannak jó kockázatcsökkentő megoldások, mint például a versenyképes jövedelmek garantálása, ám nincs olyan modell, amely önmagában biztosítaná, hogy a politikus képes érintetlen maradni, a korrupciót elutasítani, a hatalom mámorával szemben őrizni integritását. Azaz tényleg olyan mesebeli a megoldás:
Hogy manapság miért tűnik úgy, hogy a politikában a jellemtelenek magasra juthatnak, annak értéséhez kiegészítő könyveket is érdemes olvasni, mint a már említett Bánki Györgyét (A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról).
A Churchill-könyv ugyanis nemcsak a pénz szerepét mutatja meg, hanem egyúttal azt is, miként képes valaki a határon egyensúlyozva megállni. Az egykori brit miniszterelnök egyes lépései, megoldásai nyilván nem felelnének meg a mai normáknak, de érdemes látni, kulcspillanatokban képes volt fékezni. Az adóhivatallal való küzdelmében gyakorolt nyomást, ám nincs jele annak, hogy közhatalomban hozott politikai döntéseinek valamelyike a magánérdekét szolgálta volna.
Egyáltalán el tudjuk képzelni, hogy ma Magyarországon az adóhivatal emberei Orbán Viktort helyre teszik, ő pedig valahogy próbálja őket a helyes útra terelni? Hogy a NAV érdemi vagyonosodási vizsgálatot indít Rogán Antal ellen? Nyilvánvalóan nem, ami evidenciaként többet mond el Orbánról és rendszeréről, mint az adóhivatalról.
A szabadság ára
Mindenesetre Churchill részben éppen azért volt nagy politikus, mert képes volt nem a pénze érdekeinek az alapján dönteni. Ehhez persze az kellett, hogy legyen képessége a politikán kívüli világban érvényesülni. Ami nem azt jelenti, hogy alapít egy céget, amely azért lesz sikeres, mert politikai hatalma van.
Ez a szakma ugyanis nemcsak pénzt, hanem figyelmet is garantált, azaz amikor éppen nem kiemelt politikusi székben ült, akkor is befolyásos véleményformáló, gondolkodó volt. És ennek az adottságnak a hiányában nem lesz sohasem szabad a politikusok többsége.
Ami a jó hír, van, aki legalább az összetett probléma értéséig eljutott. Ezt onnan tudjuk, hogy Lázár Jánosék kiadták ezt a könyvet, mi több, a korábbi miniszter interjúkban beszél is a dilemmáról. Például az M5 vendégeként az általunk emlegetett konklúzióra jutott:
A legfontosabb minden politikus számára, hogy a személyes függései a döntéseiben elhanyagolhatók-e, megőrzi-e az integritását.
A Válasz Online-nak adott interjúban pedig nagyon is részletesen beszélt arról, mit gondol a politika, gazdaság, vagyon háromszögről. És noha a Fideszre nézve megmosolyogtató, Lázár következetes érvelése mellett figyelemre érdemes, hogy újra arra jut:
Ezekből is azt tanultam, hogy a politikát és az üzletet külön kell választani egymástól. Ahogyan például Churchill tette. Ő sem adta fel soha a politikai elveit az egyéni gazdasági érdekek, sem barátok miatt.
Ezt a mondását egészíti ki egy másik felvetésre adott válasza. Azt mondja az úgynevezett Buda Gardens-ügyről, akármit is állít a rendőrség, az korrupciós bűncselekmény volt. Hozzáteszi:
Abból az ügyből végképp megtanultam:
A személyes emberi kvalitást és a munkateljesítményt a bokacsattogtatás és a jó családi pedigré sosem pótolhatja. Ezért is lenne hiba, ha a Fidesz belterjessé válna, ha hagyná, hogy beszűküljön a bázis. A belterjesség – az lehet a Fidesz veszte.
Az biztos, a gazdaság és a politika összefonódása olyan mély, annyira szétszálazhatatlan, hogy realistaként valóban annyit lehet végcélként megfogalmazni: minimálisak legyen a személyes függések hatásai a politikában, az érintettek ne hozzanak döntéseket saját gazdasági érdekükből.
Autokráciákban ugyanakkor ezek sohasem minimálisak, mert olyan mértékben lépik át a politikusok a vagyonszerzés határait, olyan mértékben csúsznak bele a moralitás felszámolásába, hogy azt követően a hatalom elvesztésének költségei már túl magasak, és mivel a választási vereség nem reális opció számukra, gyorsabban csúsznak bele az informális világba, erősebben tágítják a határokat, normává válik, hogy a döntéseknek legalább részben ők a kedvezményezettjei. Ennek köszönhetően sokaknak már nagyon sok a rizikó, nem elég az eljelentéktelenedés, a hatalom hiányában mutatkozó tökéletes szürkeség, de bizonyos szereplőknél még a büntetőjogi felelősség is előkerülhet.
Churchill viszont megengedhette magának, hogy kiszálljon, mivel személye, intellektusa garantálta azt a társadalmi rangot, befolyást, jövedelmet, amire a hozzá hasonlóan ambiciózus emberek vágynak. Azaz neki az nem volt kockázat, hogy kiesik a befolyásos és szabad britek közül. Ez adta integritásának alapját,
Lázár János egyébként azt is elmondta, Churchill emlékházában járt, amikor rátalált a könyvre, amelynek magyar fordítását kiadta. Szerinte egy politikus tevékenységének fókuszában nem lehet a pénz, és a politikusnak nem gazdagnak, hanem függetlennek kell lennie.
Idehaza azonban sokaknak ez úgy sikerült, hogy előbb az igazságtól lettek függetlenek, hogy aztán gazdagok lehessenek. És végül elkiálthassák magukat, ők függetlenek.
Kiemelt kép: Keystone /Hulton Archive /Getty Images
