Belföld

„Ha a történelmi Magyarország fekszik a ravatalon, akkor nem illik felhánytorgatni a hibáit”

Örülnék, ha másféleképpen is fel tudnánk idézni Trianont, mint egy kollektív veszteségélményt – nyilatkozta a 24.hu-nak Egry Gábor történész, aki szerint ez azonban csak akkor lehetséges, ha nem a száz évvel ezelőtti magyar államra fókuszálunk, amely akkor széthullott, hanem például a korabeli embereket állítjuk a középpontba. Ha arra emlékezünk, hogy mit érzékeltek a világból a magyarok 1914 és 1920 között. A Politikatörténeti Intézet főigazgatóját arról kérdeztük, hogyan tetszik neki a nemrég felavatott nemzeti összetartozás emlékműve, illetve milyen színvonalon emlékezett meg az ország Trianon 100. évfordulójáról.

Hogy tetszik az emlékmű?

Megjelenését tekintve sokkal minőségibb, mint a Trianon-emlékezethez kapcsolódó eddigi magyarországi alkotások. Különösen az elmúlt években felállított Trianon-emlékművek közül emelkedik ki esztétikai színvonalában.

Szóval tetszik?

Nekem személy szerint mégsem tetszik, számomra ugyanis túl patetikus, és a szakrális jellegét is problémásnak tartom. Ez az emlékmű ugyanis szerkezetében a középkori zarándoktemplomok felépítését idézi, vagyis itt is ugyanúgy körbejárható a „szentély”, mint a korabeli templomokban.

Átadták az Összetartozás emlékhelyét
Az emlékhely a trianoni békediktátum 100. évfordulójára készült el az Országházzal szemben.

Nem inkább egy ravatalozót idéz az emlékmű?

Nyilván elsősorban egy kripta hangulatát jeleníti meg, de ez is volt az alapcél, hiszen a hivatalos értelmezés szerint a százméteres lejtőn lesétálva egyfajta pokolra szállás, majd kifelé jövet egy felemelkedés vár a nézőkre.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

Ez a magyar nemzet vagy a történelmi Magyarország emlékműve?

Az elmúlt napokban a Válaszonline-on lezajlott szakmai vita alapján azt mondanám, hogy ez a történelmi Magyarország emlékműve. Jó lett volna ezt a vitát az emlékmű tervezésekor lefolytatni, ám ez akkor elmaradt. Pedig a koncepciót kezdettől fogva bírálták egyes szakértők, csakhogy egészen mostanáig semmilyen reakció nem érkezett az emlékmű szellemiségének kialakításában részt vevő történészek részéről.

Felvetődött, hogy történethamisítás történhetett, hiszen az emlékmű falára felkerült 12537 helységnévvel – amelyek az 1913-as helységnévtárban szerepelnek – egy sosemvolt állapotot rögzítettek, mivel több ezer helység nevét a huszadik század elején a magyar állami szervek átírták, önkényesen magyarosították. De hol van itt a történelemhamisítás, ha az emlékmű állítói egyetlen nevet sem írtak át?

Az nyilvánvaló, hogy a Trianont megelőző időszak erőszakos magyarosítási törekvései a magyar történelem részét képezik. Az a kérdés, hogy erre a tényre milyen módon akarunk emlékezni. Ha mindenfajta magyarázat nélkül azt mondjuk az 1913-as helységnévtárra, hogy az a történelmi Magyarország hű lenyomata, és így kell rá emlékeznünk, akkor nyilvánvalóan el akarjuk felejteni, hogy ez a lenyomat miként jött létre. Ha nem akarjuk elfelejteni, akkor egy értelmező-értékelő mozzanatot is muszáj beépítenünk az emlékműbe.

Ki kellene rakni egy magyarázó táblát a gránitfalra? Ez nem tűnik sem esztétikusnak, sem életszerűnek.

Fel sem vetődne a táblakérdés, ha az eredeti koncepciót nem utólag akarnánk megvitatni, hanem erre már a tervezés előtt sor került volna. Kész az emlékmű, és utólag kell szembesülnünk azzal, hogy a regnáló magyar kormány egy olyan létesítménnyel akar érzelmeket kiváltani a magyar emberekből, amelynek pontos értelmezésében nem nyújt segítséget a számukra. Másfelől viszont, ha ez az emlékmű egy temetést szimbolizál, akkor el kell fogadnunk, hogy a gyászolók a legritkább esetben illetik kritikával a halottat. Ha a történelmi Magyarország fekszik a ravatalon, akkor a szertartáson csak az erényeit idézhetik fel, és nem illik felhánytorgatni a hibáit.

Épp a miatt, hogy az emlékmű elsősorban az érzelmekre kíván hatni, befolyásolná az embereket egy felvilágosító tábla kihelyezése?

Nem gondolom, hogy plusz információk megosztása bármit is változtatna az érzelmi reakciókon. Azt csak egy más koncepciójú emlékművel lehetne elérni. Ez az alkotás a koncepcióját tekintve nem a magyar embereknek, nem a falra felvésett településeknek, hanem a száz évvel ezelőtti magyar államnak állít emléket. Az államnak, mint egyfajta felsőbbségnek, ahogy Berecz Ágoston fogalmazta meg a Mércén. Egy erős állam egy másik erős államnak. Egy olyan államnak, amely nem foglalkozik az állampolgárai akaratával, törekvéseivel, miközben úgy játszadozik a települések neveivel, mint valamiféle mozaikdarabokkal. Ne feledjük: a múlt század elején nemcsak a nemzetiségi falvak nevét magyarosították, de a magyar többségű települések nevét is gyakran átírták. Sokat elárul, hogy egy elvben sokkal demokratikusabb, önképe szerint a társadalom kétharmadának támogatását bíró, és mindenképp erős legitimációval rendelkező mai magyar kormány az ünnepelt előképét látja egy száz évvel ezelőtti, demokratikusnak legkevésbé sem nevezhető hatalomgyakorlásban.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

Viszont ha egyszer az az alapkoncepció, hogy helységnevek kerüljenek fel egy gránitfalra, akkor könnyen lehet, hogy valóban az 1913-as jegyzék a legmegfelelőbb.

Ez valószínű, én csupán azt állítom, hogy egy előzetes szakmai vitában más koncepciók is felvetődhettek volna, talán még jobbak is, mint egy helységnévjegyzék kőbe vésése. Gerő András történész például azt javasolta, hogy családnevek kerüljenek fel az emlékműre, de számos egyéb ötlet is születhetett volna.

Gerő András: Városok helyett magyar családokkal emlékezzünk Trianonra!
Gerő András történész szerint a Trianon emlékhely létrehozása helyes, de a megvalósítás félrevisz, ezért más megoldást javasol. Vélemény.

Azt állítja, hogy ha lett volna erről egy szakmai vita, akkor nem ilyen emlékművet állít a kormány?

Azt állítom, hogy azért nem volt sem szakmai, sem társadalmi vita, mert nem is akarták, hogy legyen. Nem akarták kockáztatni, hogy esetleg egy másfajta elképzelés kapjon társadalmi támogatottságot.

 Ha a megrendelő a magyar kormány, akkor nem logikus, hogy ötmilliárd forintért a saját emlékezetpolitikai elképzeléseit szeretné gránitba vésni?

Két problémám is van ezzel. Az egyik az, hogy a magyar kormány nem a saját pénzét költi, és az összes magyar állampolgárt képviseli, például engem is, miközben én például nem értek egyet az emlékmű alapkoncepciójával. Az lenne a kötelessége a kabinetnek, hogy legalább elgondolkozzon ezen, vagyis mielőtt belevágna a megvalósításba, végigvisz egy érdemi vitát. Ha komolyan vesszük, hogy egy közösség értékeit szeretnénk megmutatni egy emlékműben, akkor muszáj érdemben konzultálni az adott közösséggel. A másik gondom az, hogy miközben a történelmi emlékezet folyamatosan változik-alakul, a politikának erre csak nagyon korlátozott befolyása van. Az emlékezetpolitikáról a történészek többet tudnak, mint a politikusok, ezért célszerű a politikának kikérnie a szakemberek véleményét, már ha az a cél, hogy egy emlékmű a társadalom minél nagyobb részére hatással legyen.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

Emlékszik olyan esetre bármikor, hogy egy állami emlékmű felállítása előtt érdemi szakmai és társadalmi vitát folytattak volna le?

Ha a múltból kéne példát hoznom, bajban lennék, de a jelenben akad rá precedens. A Fővárosi Önkormányzat az idén januárban indított el egy folyamatot, amelynek célja, hogy létrehozzák Budapesten a háborúkban megerőszakolt nők emlékművét. Felállt egy szakmai bizottság, és elkészült egy ütemterv, amely meghatározza a társadalmi-szakmai vita menetét. Hosszú folyamatról van szó, 2023-ra tervezik az emlékmű avatását, de szerintem ezen nem lehet időt spórolni.

Akármilyen alapos is lesz az előkészítés, nincs garancia rá, hogy az emberek többségének tetszeni is fog a végeredmény.

Arra sosincs garancia. Mármint arra, hogy esztétikai értelemben mindenkit lenyűgözzön. De abban biztos vagyok, hogy egy alaposan előkészített emlékmű a történelem iránt fogékony, érdeklődő emberek többségének mondani fog valamit, és érzelmi viszonyulást fog belőlük kiváltani.

Vagyis a siker nincs előre garantálva, akár demokratikus, akár autokratikus módon állítanak fel egy emlékművet.

Ez igaz. Jó hír viszont, hogy az elmúlt években a statikus és monumentális emlékművek helyett gyakoribbá váltak a kisebb és a folyamatos aktivitást igénylő alkotások. Ilyenek például a budapesti botlatókövek is.

Hosszabban elidőztem a gránitfalnál, és azt láttam, hogy többekből is komoly érzelmeket váltott ki. Mivel önnek nem tetszik az emlékmű, így adódik a kérdés: mit szól ehhez?

Örülök neki, egyáltalán nem tartom problémának, hiszen egy emlékmű egyik fő feladata, hogy képes legyen személyesen is megszólítani az embereket. Márpedig azt a trianoni emlékmű egyetlen kritikusától sem hallottam, hogy erre ne lenne képes. Az örök láng, a meghasadt gránittömb, az alászállás mozzanata, a szürke-fekete szín, illetve a saját települése nevének megkeresése-megtalálása az ország szimbolikus centrumában biztosan sok emberből vált ki valós érzelmeket. Az a kérdés, hogy az emlékmű létrehozza-e magát a nemzeti összetartozást, hiszen ez a küldetése, ezt hordozza a címében, miközben sokakat mégsem szólít meg.

Nincs olyan emlékmű, amely az összes látogatójára hatna.

Ez minden bizonnyal így van, akkor viszont fel kell tenni a kérdést: érdemes-e próbálkozni egy lehetetlen küldetéssel. Ha a nemzeti összetartozást szeretném kifejezni egy emlékművel, az csak akkor lehetséges, ha a nemzet minden egyes tagjából kiváltja az összetartozás élményét. Március 15-e ünneplése, ami maga is „emlékmű”, emlékezethely, például sokkal alkalmasabbnak tűnik a nemzeti összetartozás élményének megélésére, mint a trianoni emlékművek. És ennek az a fő oka, hogy Trianon egy veszteségérzeten keresztül szólítja meg a magyarokat. Érdemes-e azon keresztül építeni a nemzeti összetartozást, ami elveszett?

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

Mindenki úgy érzi, hogy elveszett?

Maga az emlékmű egy lezárást jelez, a területi követelések kora minden bizonnyal véget ért. Ugyanakkor a magyar kormányzati politika óvatos pávatáncot jár: egyfelől felbukkannak olyan százéves toposzok, minthogy Magyarország egy tőrdöfés, egy szabadkőműves-összeesküvés áldozata lett, ismét hangsúlyt kapott a retorikában a magyarság Kárpát-medencei vezető szerepe, gazdasági és kultúrfölénye. Másfelől viszont az ily módon delegitimált utódállamokkal Orbánék látványosan szoros együttműködésre törekszenek.

Lehet-e másként emlékezni Trianonra, mint traumaként? Mintha a felidézése a mai napig poszttraumás stressz szindrómát jelezne.

Az a kérdés, hogy az ötven-nyolcvan évvel Trianon után születettek esetében valóban poszttraumás stresszről van szó, vagy valami másról. Az emlékezetpolitika szerint közösségi traumák úgyis előállíthatók, hogy azoknak nincs tapasztalati alapjuk. Sőt, tudatosan bármeddig fenntarthatók. Örülnék, ha másféleképpen is fel tudnánk idézni Trianont, mint egy kollektív veszteségélményt. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha nem a magyar államra emlékezünk, amely száz évvel ezelőtt széthullott. Érdemes lenne Trianont úgy felidézni, hogy a korabeli embereket állítjuk a középpontba. Nem arra fókuszálni, hogy min ment keresztül az állam, hanem mit érzékeltek a világból a magyar emberek 1914 és 1920 között.

„A Trianon körüli totális szétesés olyan, mint a Walking Dead”
Interjú Katona Csaba történésszel arról, hogyan jelenik meg Trianon és az összeomlás élménye az átlagpolgárok korabeli naplóiban és emlékirataiban.

Nem ugyanazt az eredményt kapnánk? Szenvedést és tragédiát?

Nagyon sok szenvedést és tragédiát, de mást is. Olyan sorsokat is ismerünk, amelyek az életrevalóságot szimbolizálják. Akadnak egyéni sikertörténetek is. Ezek árnyalhatnák a képet.

Trianoni sikertörténetek?

Egyéni alkalmazkodástörténetek, karriertörténetek. Számos példa van rá, hogy úgy sikerült megtalálnia valakinek a számításait egy utódállamban, hogy közben nem vált kollaboránssá, nem kellett feladnia a magyarságát. Ma ezek a történetek nem részei a Trianon-emlékezetnek.

Mondana példát?

Sok példám van, ebből az egyik a Romániába került Inándy György története. A zömében románok és németek lakta Karánsebesen a városházán dolgozott árvaszéki jegyzőként, és ő volt az önkéntes tűzoltóság parancsnokhelyettese is. Trianon után nem érte atrocitás, minden további nélkül folytatta tovább a hivatását, sőt előre is lépett a hivatali ranglétrán, és a tekintélyének még az sem ártott, hogy a harmincas években feljelentették, mivel az önkéntes tűzoltóság nyelve továbbra is a magyar maradt. Más támadások is érték a miatt, hogy nem volt hajlandó megtagadni a magyarságát, de az elöljárói minden alkalommal megvédték őt, és később a városházáról ment nyugdíjba. Szerintem Inándy György élettörténete is része a Trianon-emlékezetnek, még ha nem is passzol a hivatalos verzióhoz.

Az elképzelhetetlen, hogy a készen kapott panelek és a hivatalos emlékezetpolitika helyett a korszakban való elmélyülés, a tények minél alaposabb megismerése sodorja oda az embert, hogy veszteségtörténetként éli meg Trianont?

Dehogynem képzelhető el. Aki viszont alaposan ismeri Trianon történetét, azt a veszteségélménynél valószínűleg intenzívebben érinti, hogy miként alakul a határon túli magyar kisebbségek sorsa. És ha reálisan elemzi az elmúlt száz évet, akkor azt kell megállapítania, hogy ma a határon túli magyar kisebbségek – az összes létező probléma ellenére – összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vannak, mint például a szocializmus évtizedei alatt. Korábban öngyilkossági kísérlet volt megszólalni Kolozsvár főterén magyarul, ma már nem az.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

2023-ig tart az az ötéves nemzetközi kutatás, amelyben a Politikatörténeti Intézet is részt vesz, és amelynek fő témája, hogy a helyi közösségek miként élték meg a Monarchia szétesését, és hogyan próbálták megtalálni helyüket az utódállamokban. Vannak már részeredményei a projektnek?

Nagyon izgalmasak az eddigi eredmények. A kutatás számos példát talált arra, amikor az utódállamok regionális szinten hajlandók voltak informálisan kompromisszumot kötni a helyi társadalmi elittel. Az is kiderült, hogy ez azokban a térségekben működött a leginkább, ahol helyi szinten a magyar elit 1918 előtt hajlandó volt kooperatív módon együttműködni a nemzetiségi elitekkel. Az is látszik, hogy egyes utódállamokban a helyi, vegyes összetételű gazdasági elit Trianon után a kiegyezést sürgetve komoly szerepet vállalt a politikai helyzet stabilizálásában. Ennek eredményeként az utódállamokban a politikai vezető szerepüket elvesztő helyi elitek részben képesek voltak a felszínen maradni, és informális alkuk révén érvényesíteni az érdekeiket.

Hogy értékeli Trianon századik évfordulójának reprezentálását? Hogyan teljesített az ország?

Nem vagyok elégedetlen. Ami a történészeket illeti, kifejezetten jól sikerült az évforduló, mindenképpen kiemelném a Trianon 100 kutatócsoport munkáját, de olyan konferenciákat is tartottak, amelyek nem a már ezerszer ismert kérdéseket tették fel. Másrészt a koronavírus-járvány a tervezett programok közül sokat elsodort, és azt még nem tudni, hogy ezek közül mit lehet majd bepótolni. Meglepett viszont a kormányzati emlékezetpolitika azon törekvése, amely Trianont megpróbálta egy közös közép-európai traumává formálni. Ez egyelőre nem tűnik sikeresnek. A másik emlékezetpolitikai fejlemény annak az álláspontnak a nyílt felvállalása, miszerint a Monarchia feldarabolása egyúttal a nyugati győztes hatalmak kolonizációs kísérlete is volt a közép-európai térség gyarmatosítására, sőt, a nyugati liberális erők kísérletét jelentette a hagyományos keresztényi értékek aláásására. Ez aktuális lózungnak ugyan elmegy, de érdemi hatása aligha lesz.

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.