Kultúra

Nem csak az magyar, akinek fáj Trianon

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 02. 24. 11:00

Vannak témák, amikről nehéz higgadtan vitázni. Ott van például Trianon, amit elég óvatlanul szóba hozni ahhoz, hogy asztalcsapkodásig fajuljon egy beszélgetés. Pedig fontos lenne az indulatok visszaszorítása; már ha az a cél, hogy ne csak dédelgessük, de meg is haladjuk a sérelmeinket. Ebben segíthetnek a történeti kutatások is, amelyek a nemzeti trauma egységes címkéje mögé pillantva tárják fel a Trianon-élmények sokféleségét.
Korábban a témában:

Mi az első gondolata, mikor megpillant egy Nagy-Magyarország matricát az ön előtt parkoló kocsi csomagtartóján?

Leginkább az, hogy „Ezt most minek?”

– felelte kérdésünkre Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója. Beszélgetésünk apropóját az adta, hogy ő vezeti azt az öt éves kutatást, amelyre nemrég 2 millió eurót nyertek egy nemzetközi pályázaton. A projekt során annak járnak utána, hogy a különféle helyi közösségek hányféle módon élték meg a Monarchia szétesését, és miként alkalmazkodtak a helyén létrejött nemzetállamokhoz. Ehhez feltétlenül túl kell lépni az emlékezetpolitikában megmerevedett Trianon-képen, amely nemcsak indulatokat gerjeszt, de a korszak megértését is nagyban akadályozza.

Egry amúgy képes empatikusan megérteni a Nagy-Magyarország matricában kifejeződő érzelmeket, csak szerinte ezek nem visznek közelebb a probléma megértéséhez, hogy a megoldásáról már ne is beszéljünk. Az sem világos számára, hogy pontosan mi is az ilyen szimbólumok üzenete a 21. században, mivel tudjuk, hogy

  • a területi revízió puszta illúzió,
  • emellett pedig ma már rengeteg eszköz áll rendelkezésre, ha valaki határokon átívelő kapcsolatokat szeretne tartani.

Szerinte az érzelmi töltet ellenére is lehet Trianonról racionálisan, történelmi kérdésként beszélni, csak ez gyakran akadályokba ütközik.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

„Trianon valóban nehéz téma, ám részben magunknak tettük ilyen nehézzé az elmúlt száz évben. Egy kataklizmaszerű átmenetből, amit eredetileg sokféleképpen éltek meg az emberek, sikerült visszamenőleg olyan jelenséget kreálni, amelyet ma már csak traumaként szabad leírni” – véli Egry, aki szerint a hazai közbeszédre érezhetően nehezedik egyfajta emlékezetpolitikai elvárás, hogy a kérdéshez nem szabad másként viszonyulni, csak a mélységes gyász hangján. Ez megnyilvánul az önálló iparággá váló nemzeti giccsben, vagy az olyan közkedvelt szlogenekben is, mint a tévesen Illyés Gyulának tulajdonított idézet:

Magyar az, akinek fáj Trianon.

De az emlékezetpolitikához igazodó, hivatalos történetírás sem mentes ettől a homogenizáló szemlélettől. A téma körül kialakult szellemi légkörben sokszor olyan gesztusok is csak a trauma fenntartását szolgálják, amelyek elvileg a továbblépést szolgálnák.

Ezért is tartja Egry szerencsétlen kezdeményezésnek a 2010-ben alapított Nemzeti Összetartozás Napját, amely ellentétben azzal, amit állít magáról, nem segít kilépni az önsajnálat spiráljából: noha a törvény preambulumában az áll, hogy az ünnep célja a trauma meghaladása, ami végül megvalósul belőle, inkább csak tartósítja a sérelmeket.

„Általában itt is a szokásos koreográfia érvényesül: megjelenik egy politikus és hosszasan beszél valamiről, amihez nyilvánvalóan nem ért, és nem is készítették fel rendesen. Az ilyen ünnepségekről azzal az érzéssel megyünk haza, hogy akkor majd jövőre is összegyűlünk, és megint elmondjuk, milyen szörnyű sorsunk van” – mondja Egry, aki szerint a Trianon-emléknapot nem sikerült valódi tartalommal megtölteni. Amúgy is látni vél egy olyan összefüggést, hogy minél több nemzeti ünnepet vezetnek be, annál nehezebb igazi súlyt adni nekik, és megmozdítani az embereket.

Pedig Trianon forró téma, amely nemcsak a kocsmaasztal mellett és a tévéstúdiókban, de történész körökben is heves vitákat vált ki. Az elmúlt években többször felmerült a kérdés, hogy Trianon nemzeti traumának nevezhető-e egyáltalán, vagy inkább kollektív neurózisként érdemes tekinteni rá. Utóbbi értelmezés mellett szólhat, hogy a témával kapcsolatos reakciók jelentős része rég elszakadt a valódi történelmi eseményektől és a békeszerződés tartalmától. Ungváry Krisztián szerint a két állítás egyszerre igaz:

Trianon trauma és neurózis egyszerre, amelyet a magyar társadalom se kiköpni, se lenyelni nem tud, így politikai eseményként a mai napig emészthetetlen.  „Nem lehet vele lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni” – mondta a történész 2015-ben, arra is kitérve, hogy a külföldre szakadt magyar kisebbségekkel szembeni igazságtalanságok a mai napig táplálják a sérelmeket.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Ha választani kell a kettő közül, Egry Gábor a neurózist tartja találóbb kifejezésnek. „Traumának csak egy speciális értelemben nevezném, amelyet a társadalomtudományok kulturális traumának hívnak. Az ilyen trauma nem szükségszerűen következik egy történelmi eseményből. Legtöbbször csak tudatos közvetítés révén válik általánosan elfogadottá, hogy az adott élmény trauma volt egy közösség számára”

Szerinte ha elkezdjük vizsgálni, hamar kiderül, milyen sokféleképpen élték át az emberek 1918-20-at, és az azt követő éveket. A korabeli tapasztalat korántsem egynemű, mára mégis ez az értelmezés vált általánossá. Ám történészként semmi értelme úgy kutatni a korszak történelmét, hogy előre leszűkítjük az értelmezési keretet, igazodva a kimondott és kimondatlan elvárásokhoz.

Milyen más tapasztalat létezett a traumán kívül? Egry példaként egy 1938-as panaszlevelet említ, amelyet egy erdélyi magyar vasutas román állampolgárként intézett Imrédy Bélához, arra kérve az éppen regnáló magyar miniszterelnököt, hogy segítse ki a nyomorúságában. A levél írója az első világháború vége előtt került a csíkmádéfalvai állomásra, ahol Trianon után még évtizedekig a román államvasutak dolgozója volt, mígnem 1937-ben elbocsátották. „Ő például traumaként élte meg azt, ami 1919-ben történt? Nem vagyok biztos benne. 1937-es kirúgását már láthatóan úgy élte meg, ezért írt kétségbeesve a magyar miniszterelnöknek segítségért. De ez már egy már egy jóval későbbi történet, és az sem biztos, hogy kapcsolatot látott a két esemény között” – mondja Egry, aki szerint a mádéfalvai vasutas esete nem elszigetelt példa, rengeteg ilyen életútra bukkanhatunk a korszakból. Még a harmincas évek közepét vizsgálva sem tűnik úgy, hogy mindenki ugyanolyan tragikusan élte volna meg a kisebbségi létet. Történészként ennek a sokszínű élményanyagnak a feltárását tartja fontosnak, maga a felismerés ugyanis már önmagában enyhítheti a témával kapcsolatos pszichés nyomást.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Az viszont fontos, hogy nem a sérelmek eltagadásáról vagy bagatellizálásáról van szó. Pusztán annak belátásáról, hogy sokféle tapasztalat létezett, amelyek mára egy nagy, kollektív traumává lettek dagasztva a nemzeti emlékezetben. De ez nem jelenti azt, hogy bárkit le kéne szoktatni arról, hogy fájjon neki Trianon vagy igazságtalanságként élje meg a helyzetet. Egry szerint a épp azt kéne belátni, hogy csakis a kölcsönös empátia és a párbeszéd vezet előre: ha elfogadjuk, hogy máshogy is lehet viszonyulni ehhez a kérdéshez, mint ahogy mi tesszük.

A nemzetárulózás kontra fasisztázás nem vezet sehova. Akárcsak régen, ma is sokféleképpen élik meg az emberek a kisebbségi létet, így nyitottnak kéne lenni egymás nézőpontja iránt

– mondja Egry, aki szerint olyankor sem kéne csípőből ítélkezni, mikor például egy felvidéki magyar szülő szlovák iskolába íratja a gyerekét.

Az eltérő tapasztalatok feltárására irányul az a projekt is, amelyre tavaly 2 millió eurót ítélt meg az Európai Kutatási Tanács. A következő öt évben azt kutatják majd, hogy a helyi közösségek miként élték meg a Monarchia szétesését, és hogy próbálták megtalálni helyüket az utódállamokban. Ehhez kilenc kistérséget választottak ki, amelyekkel eddig nem foglalkoztak behatóan. A projektben részt vevő kutatók 40 százaléka várhatóan magyar lesz, a többiek külföldiek, ezzel is elősegítve a nemzetközi párbeszédet. A társadalomtudományokban hatalmasnak tűnő költségvetés egyik előnye Egry szerint az, hogy versenyképes béreket lehet fizetni, így nem pusztán a résztvevők lelkesedésére építhetnek, de számon is kérhetik majd a feladatok elvégzését. Ekkora összegbe ráadásul belefér, hogy

  • több angol nyelvű kötet megjelentessenek külföldi kiadónál, amit a neten szabadon is hozzáférhetővé tennének a szakma számára,
  • nemzetközi konferenciákat szervezzenek a térség több országában.
  • az eredményeket a volt Monarchia minden nyelvén kiadott népszerűsítő kötetekben összegezzék,
  • a helyi közösségeket is bevonják, például a témához kötődő művészeti kezdeményezések támogatásával
  • indítsanak egy nemzetközi történelmi vetélkedőt középiskolásoknak
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

„Azt szeretnénk az összehasonlítás révén megérteni, valójában mekkora jelentősége volt a nemzeti választóvonalaknak, mit jelentett a kontinuitás és a megszakítottság ténylegesen, az emberek életében. Ennek során a nemzeti kérdés mellett a gazdasági viszonyok, szakmai csoportok, nemzeti határokon átívelő hálózatok, a szűkös erőforrások jelentőségére is rákérdezünk. Abban bízunk, hogy az egész Monarchiára kiterjedő összehasonlítás tükrében jobban megértjük, mi történt elődeinkkel 1916 és 1930 között, és milyen tényezők határozták meg az átmenet tényleges kimenetelét a változatos helyi világokban” – szól a projekt tervezete. Egry szerint az eredmények messze túlmutathatnak az izgalmas esettanulmányok bemutatásán. Sőt, akár abban is segíthetnek, hogy a Monarchia végnapjai mellett elinduljon az első világháború utáni Európa történetének újragondolása is.

Kiemelt kép: Bielik István/24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Marjai János / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.