Élet-Stílus trianon100

„A Trianon körüli totális szétesés olyan, mint a Walking Dead”

Interjú Katona Csaba történésszel arról, hogyan jelenik meg Trianon és az összeomlás élménye az átlagpolgárok korabeli naplóiban és emlékirataiban.

Hogyan élhette meg a hétköznapi ember a Monarchia széthullását, az őszirózsás forradalmat, a vörös- és a fehérterrort, Trianont, és hogyan reflektálhatott rájuk? Mennyire kellett aggódnia, amikor félelmeit, politikai nézeteit papírra vetette? Mit éreztek a szerbek, románok, szlovákok? Katona Csaba, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos munkatársa mesélt arról, mi minden derül ki a korabeli naplóbejegyzésekből és visszaemlékezésekből.

Az emberi emlékezet igen csalóka

Jellemzően kik, milyen társadalmi csoportok tagjai írtak naplót a XX. század elején? 

Ekkor már egyre szélesebb körben általánosan elvárható volt, hogy mindenki tudjon valamilyen szinten írni-olvasni. Jellemzően az értelmiségiek, a polgárok vagy az egykori nemesség életviteléhez tartozott hozzá az írás, de ez nem jelenti azt, hogy másoknál erre nem volt példa, tudunk például olyan cigányzenészről, a soproni Munczy Béláról, aki az első világháborús fronton is naplót írt. A háborús élmény, majd Trianon olyan szinten traumatizált embereket, hogy rengetegen írtak naplót, jegyeztek le visszaemlékezéseket, függetlenül attól, hogy asztalosok voltak vagy mondjuk arisztokraták.

A naplóírás nyilván érthető, de milyen célt szolgált egy hétköznapi ember számára a visszaemlékezés műfaja? Kinek szánta a memoárját?

A naplóírásnál ott és azonnal reflektálok a dolgokra. Lehet a célja az események precíz rögzítése, azaz, hogy később vissza tudjam nézni, mi történt velem; és van, amit csúnya kifejezéssel lelki hányásnak is nevezhetünk: amikor tele vagyok érzelmekkel, és ahhoz, hogy feloldódjon a belső feszültség, kiírom magamból. A harmadik verzió, hogy valaki kifejezetten azért ír, hogy naplóját majd valaki valamikor megtalálja. E szempontok persze keveredhetnek is. Ezzel szemben a visszaemlékezéseknél egyértelműen látszik, hogy a szöveget valakinek szánja a szerző – különben minek írná meg? A visszaemlékező bizonyos idő elteltével birtokába kerül további információknak, akár több év távlatából már teljesen másképp látja a dolgokat. A műfajnak azonban van egy csapdája, mégpedig az, hogy az emberi emlékezet nagyon csalóka. Nem is arról van szó, hogy tudatosan mást írunk meg, mint amit megéltünk, hanem egyszerűen rosszul emlékszünk. Bőle Kornél domonkos szerzetes például a naplói alapján szerkesztett visszaemlékezésében leírja, hogy Ferenc József temetéséről hazafelé tartva vonatbaleset történt Herceghalomnál, és milyen szomorú, hogy a tragédiában elhunyt a nagyszerű történész, Thaly Kálmán. Majdnem igaz: Magyarország legsúlyosabb vonatbalesetében tényleg meghalt egy nagyszerű történész, csak nem Thaly Kálmán, hanem Thallóczy Lajos. Ebből is látszik, hogy nagyon kell vigyázni, amikor ilyen szubjektív anyagokkal dolgozunk, rendkívüli forráskritikával kell kezelni őket. És számolni kell azzal is, hogy a visszaemlékezésben tudatosan ferdít a szerző, az utólag megszerezett információk birtokában.

Részlet Kainz György naplójából. Forrás: Trianon arcai (Szerk: Kunt Gergely – L. Balogh Béni – Schmidt Anikó)

Tanulmányaiban említi Visy László, Pécs egykori főispánja naplóbejegyzéseit, erről, és a lelki hányásról jutott eszembe, hogy az emberek milyen céllal írtak a saját naplójukba olyan politikai kinyilatkoztatásokat, amelyek ma nagyjából egy indulatos Facebook-kommentnek felelnek meg? Feszültség-levezetés? Vagy volt egyéb céljuk is?

Visy nem pusztán szavazópolgár volt, hanem korábban az adminisztratív és végrehajtó hatalomnak is a része. És ugye mit lát maga körül? Szétbomlani azt a Szent István-i államot, ami meghatározó volt az előző cirka kilencszáz évben. Ez egy olyan szinten feszült politikai helyzet, amit mi elképzelni sem tudunk: az 1918–20 körüli totális szétesésről azt szoktam mondani, hogy olyan, mint a Walking Dead – amikor minden széthullik körülötted. Na, és ebben a traumatikus helyzetben egy aktívan politizáló embernek van egy sarkalatos véleménye, amit nem feltétlenül tud megosztani bárhol bárkivel, tehát igen, lehet feszültségcsökkentő szerepe is a bejegyzéseknek. És valóban hasonlít kicsit a kommentelőkre, hiszen náluk is gyakran érezni, nem azt várják, hogy bárki reagáljon a hozzászólásukra, hanem hogy jól megmondják a tutit. Ami még fontos szempont: a naplóíró konkrét helyzete meghatározó a tekintetben, hogy mit ír le – tehát ha egy katona naplót ír a fronton, nagyon nem mindegy, hogy a felettesei ezt elnézik neki, vagy sutyiban kell jegyzetelnie. Ha tart attól, hogy megtalálják a naplót, nem fogja leírni azt, hogy mekkora bunkó az őrmester.

Épp erre akartam rákérdezni: mennyire volt biztonságos akkoriban politikai véleményt is tartalmazó naplót vagy akár memoárt írni? 

Ha cinikus akarok lenni, azt mondom, sosem biztonságos. De abban az időszakban semmiképp sem volt az. Gyors egymásutánban jött három rendszerváltás: ’18 őszétől a Károlyi-féle köztársaság, aztán ’19 márciusától a „dicsőséges 133 nap” kommunista uralma, utána a Horthy-rendszer, amelynek megszilárdulásáig a fehérterrorral kellett számolni. A vörös- és a fehérterror idején jellemző volt az önbíráskodás, azaz hogy félkatonai alakulatok, elszabadult szabadcsapatok elvileg politikai indokokra hivatkozva gyakorlatilag bárkivel bármit megtehettek. Egy olyan időszakban, amikor abba bele lehet halni, hogy a szomszéd azt mondta rám, ez vagyok vagy az vagyok, naplót írni elég necces történet. Bizonyára átfutott akkoriban a szerzők többségének agyán, hogy ha bármit leírnak, abból baj lehet. Ráadásul úgy, hogy ezen a héten ebből lesz baj, a jövő héten viszont már valami másból. Marad a régi mondás: „Ne csinálj semmit, abból baj nem lehet!”, ami egyébként nem igaz, mert abból is lehet.

Tényleg kitört az első világháború?

Azt írja valahol, hogy az átlagember naplója gyakran sokkal érdekesebb, sőt a történész számára akár hasznosabb is, mint egy államférfié – ennek mi az oka?

A történetírás nagyon sokáig a kiemelkedő személyiségekre koncentrált, a hadvezérek, városvezetők, miniszterelnökök felülről látják a dolgokat a naplóikban is. Ha meg akarom ismerni a magyar nemzet történelmét, érdemesebb a hétköznapi emberekre koncentrálnom, már csak azért is, mert ők vannak többen: egy-két miniszterelnökhöz képest sokkal jobban jellemzi az országot egy cipész, egy hivatalnok, egy ács meg egy segédszerkesztő, mert ők alkotják a tömeget, ők a nemzet derékhada. Az ő naplóikból sokkal jobban megfoghatók a mindennapi élet rezdülései.

Lehetnek a naplókban olyan részletek, amelyek egy korszak jobb megismerése, megértése szempontjából kulcsfontosságúak? Találkozott olyan bejegyzéssel, ami a korábbi ismereteihez képest meglepő információt tartalmazott?

Nagy ívű dolgokat nem nagyon lehet leleplezni ilyen írásokban, de ha az ember nagyon sok naplót elolvas, bizonyos trendek azért kirajzolódnak. Például a nyugat-európai történetírás ma már ott tart, hogy amit korábban gondoltak az első világháború széles körű társadalmi támogatottságáról annak kitörésekor, annál jóval árnyaltabb a kép. A naplók abban is segítenek, hogy ha egy nagyon komoly történelmi eseménnyel foglalkozunk, legyen az a világháború vagy akár Trianon, akkor könnyebben megérthetjük, hogyan élhette meg a hétköznapi ember ezeket a dolgokat, és hogyan reflektálhatott rájuk. Ebből a szempontból viszont érdekes dolgok derülhetnek ki: például tudunk olyan naplóról, ami nem tesz említést arról az apróságról, hogy kitört az első világháború. A bejegyzéseket író tizenéves fiatalembert ugyanis a legkevésbé sem izgatta a háború, nem olyan dolgok kötötték le, mint például a hadüzenet, lévén, őt nem érintették közvetlenül a történések.

Zahorán Csaba: Súlyos károkat okoz, ha egy politikai erő kizárólagossá akarja tenni a saját Trianon-képét
A történésszel arról beszélgettünk, miként alakult az elmúlt száz évben a békeszerződés emlékezetpolitikája.

Kutatta annak a Katona Sándor nevű ügyvédnek a visszaemlékezéseit is, aki ott volt a történelmi események sűrűjében, szemtanúja volt az őszirózsás forradalom fontos pillanatainak. Mennyire tekinthetők megbízhatónak az ebben és a hasonló bejegyzésekben szereplő információk?

Ez megint csak forráskritika kérdése, de azt gondolom, hogy konkrétan az ő esetében megbízhatónak tekinthetjük, elfogultsága ellenére. Őt, bár Esztergomban élt, Budapesten éri az őszirózsás forradalom híre, és épp az örök vágyát, a független Magyar Köztársaság létrejöttét látja megvalósulni. Számára ez az időszak maga a mámor, de nem gondolnám, hogy tódított; szinte Emil Zola-i részletességgel, naturalista módon írja le a dolgokat: jött a villamos, kiabáltak és éljeneztek az emberek, a sapkarózsa helyén őszirózsa volt a katonákon – és még sorolhatnánk.

Tarczay Gizella bejegyzései

Saját naplójában: „Pech, most, ha írna is értem valaki, nem hozza el levelét a posta. Beadnám a kérvényemet a magyar minisztériumhoz, de postára nem bízhatom, személyesen még kevésbé mehetek fel. Várnom kell, nincs mit tenni.” Hűtlen folyam című naplóregényében: „Levertük Európát. Levertük a franciát, le az oroszt, a románt. Végigsöpörtük Belgiumot, Szerbiát. Győztünk mindenütt. S négyévi titáni küzdelem után egyszerre megbicsaklott a karunk, megroggyant a térdünk. Isten elfordult tőlünk, s ellenünk küldte az idegen világrész erejét: Amerikát. Az letiport. Végünk van.”

Vannak-e feljegyzések az elcsatolt területekre került, egy tollvonással más ország állampolgárává lett emberektől? Mit tudunk meg ezekből?

Van egy kedvenc példám: egy fiatal hölgy, Tarczay Gizella naplója, akit Horvátországban érnek ezek az események. Nagyon érdekes összevetni azt, ahogy ír a naplójában, és ahogy később, amikor már megszerkesztve jeleníti meg a feljegyzéseit. Amikor a naplójában ír, sokkal inkább a személyes sorsa aggasztja, hétköznapi dolgok is megjelennek; amikor viszont utólag, szerkesztve teszi közzé a sorokat a Hűtlen folyam című naplóregényében, akkor már hangzatos mondatok jelennek meg arról, hogy mi lesz a hazával, a nemzettel, és teljesen más narratívába helyezi a dolgot.

Nekünk trauma, nekik mámor

Foglalkozik a „másik oldal”, azaz a békediktátum következtében korábbi magyar területekhez jutott országokban élők naplóival is, amelyekben nyilván a mi tragédiánkkal teljesen ellentétes irányú érzelmek jelennek meg. Melyek a legérdekesebb mozzanatok ezekben az írásokban ?

Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy miközben nálunk rengeteg embernek okozott iszonyatos fájdalmat, később pedig szenvedést Trianon, a nemzetiségiek közül sokaknak örömforrás volt a békediktátum aláírása. Például az erdélyi románoknak: onnantól, hogy Románia belépett a világháborúba, a nemzet számukra az egyik oldalon volt, a haza – Magyarország és a Monarchia – a másik oldalon. Az ő szemszögükből nem a katasztrófa, a szétesés, hanem a beteljesülés, az öröm pillanatai ezek. Egy délvidéki példát hozva: Marko Protić szabadkai szerb esperes-plébános, újságíró és irodalmár 1918-ban azt írja: „Laza Stipić az órájára pillantott, miközben a vonat, megkapva a jelet, begördült az állomásra. Az óra 6 óra 35 percet mutatott, amikor Laza vidáman azt mondta: »Finis Hungariae!« (Vége Magyarországnak – a szerk.) »Živeli! Živeli! (Éljen! Éljen! – a szerk.) Isten hozott benneteket, hogy soha ne hagyjatok el bennünket!« Az egyik kocsiból más tisztekkel együtt a felszabadított Szabadka szent földjére lépett a 8. gyalogezred második zászlóaljának parancsnoka.”A történet lényege, hogy számukra ez a mámor.

Mint ahogy a felvidéki szlovákok számára is?

Miroslav Michela szlovák történész azt írja, érdekes látni, hogy a fájdalom, ami megjelenik Trianon miatt a magyaroknál, az a másik oldalon maga a siker, az újrakezdés; és amikor a bécsi döntés miatt a Felvidék egy része visszakerül Magyarországhoz, ez a narratíva megfordul: a csehszlovák oldalon jelennek meg az olyan értelmezések, hogy ez micsoda fájdalom és milyen területrablás, míg nálunk a visszatérés öröme, a diadal, az igazság győzelme.

Ablonczy Balázs: Megtehettük volna, hogy nem írjuk alá a trianoni békeszerződést
Ha valaki azt állítja, hogy Tisza István, Károlyi Mihály vagy Kun Béla a felelős egy személyben Trianonért, az nem ad választ a mai kérdéseinkre – fogalmaz Ablonczy Balázs, a Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. Interjú.

Mi derül ki a diktátum aláírása után a személyes feljegyzésekből a hétköznapi emberek fejében élő nacionalizmusról, az akkori magyar–román, magyar–szlovák stb. viszonyról?

Természetesen a nemzetiségi ellentétek jelen voltak, már csak azért is, mert a 19. század egyik uralkodó eszméje a nacionalizmus volt, ennek jegyében jelentek meg a nemzetállami törekvések. A magyar elit az 1870-es évek derekától megpróbálja megteremteni azt, ami korábban sosem létezett: az egynyelvű, egytudatú Magyarországot. Ezt ugye kizárólag a nemzetiségek rovására lehetne megcsinálni, be is záratják például a három felföldi szlovák gimnáziumot pánszlávizmus vádjával; 1892-ben bebörtönöznek román értelmiségieket, akik az elmagyarosítás ellen tiltakoztak. Azaz a magyar állam szigorúan és túlzóan lép fel a nemzetiségi törekvések ellen. Fontos azonban hangsúlyozni: ez nem legalizálhatja azt, ami 1920 után történik a magyar kisebbséggel. Ezt a nacionalista feszültséget mindig képes felturbózni egy kiélezett politikai helyzet, egy háborús szituáció. Ha belegondolunk magyar oldalról, hogy a román seregek eljönnek Budapestig, miközben mi korábban bevonultunk Bukarestbe, hát, ez finoman szólva nem növeli az egymás iránti szimpátiát. Következésképp, ha valaki a trianoni döntések nyomán a határon túlra került, pontosan tisztában volt azzal, hogy nem feltétlenül barátságos érzülettel viseltetnek iránta. A 19. században pozitívnak indult nemzeti érzés, ami eredetileg arról szólt, hogy a közös nyelv, a kultúra és a közös gyökerek kohéziós erőt képeznek, egyek vagyunk, összetartozunk, átváltott abba, hogy aki nem tartozik közénk, az nálam alacsonyabb rendű, és sokszor láttuk a történelemben, hogy ez csúnyán vissza tud ütni.

Fotó: Marjai János /24.hu

Mit kezdhet a történész ezekkel a sokszor feloldhatatlannak tűnő ellentétekkel?

Ha úgy próbáljuk megérteni az okokat, hogy csak a nemzeti narratíva felől közelítünk, nem fogunk közelebb jutni a történések értelmezéséhez, hiszen akkor szükség szerint elbeszélünk egymás mellett, és/vagy ütközünk. Ha viszont empátiával közelítünk egymáshoz most már száz év elteltével, és kimondjuk, hogy

megértjük a másik állam, nemzet stb. törekvéseit, de legalábbis megkíséreljük megérteni, de ti meg értsétek meg, hogy nekünk ez katasztrófa volt”,

akkor erre lehet, hogy az a válasz jön, hogy

én meg nem abból indulok ki, hogy mindenki ördöggel cimboráló gonosz volt a túloldalon.

És közben elfogadjuk azt is, hogy ugyanaz a történet, ami nekem tragédia, az lehet, hogy neki öröm, és fordítva. Lásd a nemzetállami törekvéseket: ha egy vegyes lakosságú területet mindenki a maga állama részévé akar tenni, az ütközés elkerülhetetlen. Ezeket a szálakat kell egybevarrni, és nem abszolút jónak és az abszolút rossznak tekinteni nemzeteket – valami ilyesmire kellene törekedni, empátiával közeledni a másikhoz, és akkor tanulhatnánk a múltból. Ebben segíthetnek a naplók és emlékiratok is: általuk háttérbe szorulhat az általánosító, leegyszerűsítő megközelítés, lásd: „az ellenség”, „a sereg”, helyette egy-egy személy történetét, életét családját ismerhetjük meg. A nagy léptékű narratívák szereplőinek mint „a román”, „a magyar”, „a szlovák” így nevük, arcuk és egyéni sorsuk lesz, kvázi visszanyerik identitásukat, személyiségüket. Egy-egy konkrét személlyel, akinek jó esetben ismerjük külsejét, de legalábbis a papírra vetett sorai alapján a személyiségét, szokásait, könnyebb azonosulni. Így egyszerűbb megérteni az adott kort, a háború hétköznapjait – a fronton és a hátországban is.

Szakirodalom a témában – Katona Csaba ajánlatai

Bőle Kornél domonkos szerzetes naplói alapján szerkesztett visszaemlékezései Gilányi Magdolna gondozásában jelenetek meg.

Számos kiváló példát hoz a naplókra is a Kunt Gergely, L. Balogh Béni és Schmidt Anikó szerkesztésében a közelmúltban megjelent Trianon arcai. Naplók, visszaemlékezések, levelek című kötet.

Miroslav Michela szlovák történész, a prágai Károly Egyetem tanára: Trianon labirintusaiban (magyarul is megjelent)

A „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport vezetője, Ablonczy Balázs épp a közelmúltban jelentette meg Ismeretlen Trianon című kötetét.

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.