2016 első munkanapján négy órát ültem egy húsz négyzetméteres lakásban, tíz fokban a Teleki tér közelében, röviden elmesélem, mi történt:
Elmesélem egy kicsit hosszabban is, mert ez a semmi most többet mond, mint egy ötezer leütéses Kocsis Máté-nyilatkozat.
A lakás, vagyis inkább szoba, amelyben ültem, Mariannáé, három gyerekkel és élettárssal lakott itt, ezen a húsz négyzetméteren. Most költöznie kell, ha nem megy, kirakják a mínusz tízbe, moratórium ide vagy oda. Nem tartozik – illetve a tulaj szerint de, ötvenezerrel, Marianna szerint meg a tulaj neki kéthavi kaucióval, amiről valahogy nem akaródzott papírt adni április óta, ki lehet találni, ki áll nyerésre –, mégis mennie kell, egyszerűen nem hosszabbították meg a szerződést. Fűtés nincs, a vécén, fürdőn, konyhán négy-öt családdal kell osztoznia, a pénzért kigyúrt arcok jönnek hó elején,
amit egyébként 95-ről szállított le a főbérlő nagy kegyelmében.
Pedig annak idején jó ötletnek tűnt. Amikor Mariann beköltözött a családdal, még havi hatvanért kínálták a „lakást”, ami az állapotát tekintve még mindig sok, de legalább a rezsi benne van, és az sem volt akadály, hogy cigányok, amely bőrszínnel ugye nem egyszerű lakáshoz jutni. Szerződés mindig volt, határozott idejű, pár hónap után mindig újat kötöttek, a régiből minden példányt elvettek, az árat pedig hirtelen emelték, így lett a hatvanból kilencven. A kaució százkilencven volt, amit nem papíroztak le, a tulaj képviselője ígérgette, hogy meglesz, aztán nem lett, „sumákol”, mondja Marianna, aki kérné vissza. Felhívta hát a civileket, hátha segít a jelenlétük. Nem segített, sőt.
Az ilyen sok kis, szegény embereknek kiadott lakásból álló horrorházak nem ismeretlenek a helyieknek: Józsefvárosban legalább kettő van, de akad a külvárosban, agglomerációban is. „Nem csodálkoznánk, ha újabbak és újabbak kerülnének elő a médiavisszhang hatására”, mondja A Város Mindenkié csoport jogásza. A módszer mindenhol ugyanaz: egy cég megvesz pár lakást vagy egy egész szintet, amelyet aztán felosztanak annyi kisebb lakásra, amennyit nem szégyellnek. Majd kiadják őket olcsón, az árat később hasraütésszerűen emelve. Az egyik ilyen, szintén nyolcadik kerületi házban, amelynek a vs.hu túrt szó szerint a mélyére, még rémesebb állapotok vannak: farostlemezekkel elválasztott terek, akad 4 nm-es „lakás” is, áthallatszik minden a szextől az asszonyverésig. A tereket nem csak széltében-hosszában osztják: egy-egy emeletből két-három szintet is varázsolnak. Egy-egy nagyobb lakásban tucatnyi család is élhet.
Az ingatlanokat tulajdonló Homexis Hungary Kft. vezetője, Lethenyey Viktor egyébként, mint a vs.hu-nak elmondta, a „lakásaiban” élő „kisebbségeket és nigériaiakat” hibáztatja az állapotokért. Egyébként ő sem tudja, mennyi lakást ad így ki és azokban hányan élnek. Az egyik lakó mutatott egy bérleti szerződést is, amelyben az áll: bármikor kilakoltathatják, felmondhatják a szerződést és lenyelhetik a kauciót,
illetve az ott lakóknak nem szabad beengedni senkit a közműszolgáltatóktól.
A Teleki tér közeli házban, ahol Mariannáék is laknak, egy fokkal jobb a helyzet: nincsenek rögtönzött válaszfalak, csak néhány nagy lakás, amelyek szobáira számokat szögeltek és kiadták, mint kislakásokat, vagy hotelszobákat, ha úgy tetszik, a fent ismertetett árpolicyvel. Szóval itt ülünk és egy bizonyos Zoltánra várunk, aki nyolcra jött volna, de inkább fél 12-re jön, már ha jön; aki vagy visszaadja a kiköltöző Marianna kéthaviját, vagy nem; illetve vagy követeli rajta az ötvenezret, amivel szerinte tartozik neki az asszony, vagy nem. Marianna ugyanis elkezdett kevesebbet fizetni, amikor lopni kezdték a gázt, amit azonnal ki is kapcsolt a szolgáltató. Októberben egyszer csak jött pár megtermett arc azzal, hogy ők a gázosok, szerelnének. Szereltek is, mire pár napra rá kijöttek az igazi gázosok, ránéztek a vezetékekre és közölték, hogy itt napok óta gázlopás esete forog fenn, úgyhogy most elzárják. Azóta nincs fűtés. A családnak december végén járt le a szerződése, meg sem próbálták megújítani, „csak adja meg a kauciót, aztán elfelejtem ezt az egész lakást, ahogy van, ha ragaszkodik az ötvenhez, nekem már mindegy, majd levonjuk a százkilencvenből”. Egyelőre az egyik fiához mennek pár utcával arrébb, de az legfeljebb egy hónapra jó, „kicsi az is”, aztán, hogy hogyan tovább, szokás szerint nem tudni.
A lényeg, hogy most mindketten pénzt követelnek a másiktól, szóval elvileg lesz valami, gondoljuk. Tucatnyi aktivista, két-három médiamunkás és Marianna ül a szobában, „csak az arcomat ne”, mondja a fotósoknak, „a teljes nevemet is hagyjuk, össze ne verjenek, a gyerekek is ide járnak a közelbe”. Három embert várunk, „mindig más jön, ijesztő alakok”. Tizenkettő előtt már érezzük, hogy hiába várunk „már hívnia kellett volna, hogy na mi van, költözöl, ugye?”, Marianna felhívja, illetve végül a fia, „nekem nincs egységem”. Zoltán, az ügyintéző ideges: „Az ki van zárva, hogy én odamenjek a mindenféle tévések közé.” Összeröhögünk, két szál fotós és egy újságíró van jelen, tévés egy sem, de ez mindegy is, valaki leadta a drótot, megszavazzuk, hogy a szomszéd bácsi lehetett, aki folyamatosan leskelődött, utólag nem is értjük, mi másra számítottunk portásországban.
Az aktivisták elindulnak a cég irodájához, már a kapun sem engedik be őket, aztán valahogy mégis lejutnak a pincébe, ahol működnek, ránézésre menő, de kicsi vállalkozás az Istenhegyi úton. Bentről neszezés, de ajtót nem nyitnak sem csengetésre, sem kopogásra. Remélem, senki sem számított arra, hogy katartikus vége lesz a sztorinak, utálok csalódást okozni az olvasóknak.
A Homexis legálisan működik, a papírok rendben vannak, önkormányzati tulajdon nincs, a hivatal, ha szólnak nekik, hogy bármelyik pillanatban robbanhat vagy lángra kaphat féltucatnyi lakás, csak széttárja a kezét: neki itt nincs fennhatósága.
