Mennyit mondott? – kérdeztem az árust, biztosra véve: csak azért hallhattam az előbb nyolcezer forintot, mert súlyos halláskárosodás ért a fesztiválozó Széchenyi téren. De nem: a mosolygós úr megismételte: nyolcezer, majd látva, hogy arcom színe előbb fehérre, majd lilára vált, gyorsan hozzátette: de bizony ez a libatöpörtő olyan finom, hogy ha megkóstolom, azonnal venni fogok belőle legalább harminc dekát.
“Tudja mit? Inkább nem kóstolom meg. Fogyózom…” – álltam ott tovább, és csak azért nem gyökerezett földbe a lában, mert megijedtem, még a földbe gyökerezésért is fizetnem kell, méghozzá áfásan. Majd elindultam, mint akit a Klicsko testvérek egyszerre vettek üldözőbe, sőt mi több, utol is értek, és életünk legjobb formájában öklözve küldtek a világ összes padlójára.
“Nyolcezer forintos libatöpörtő? Biztos aranyból van…” – jegyezte meg egy ismerősöm, amikor elmeséltem a mangalica fesztiválon szerzett tapasztalatomat. “Nyolcezer? Na, ez hihetetlen…” – közölte egy hentes, akinél minap jártam, és 2 ezer 400 forintért árulja ugyanazt a terméket, ugyanolyan fóliában, mint amilyennel a platánok alatt találkoztam.
Gyomorforgató árrés? Mondjuk úgy: elgondolkodtató. És azért hozom szóba, mert fesztiválozó városunkban jószerével csak arról beszélünk, milyen szép és jó, hogy szinte egész évben ünnep zaja tölti meg Szeged főterét. Ám arról már kevesebb szó esik, hányan vágják hanyatt magukat, amikor ezeken a fesztiválokon szembesülnek az árakkal. Így aztán szerintem a rablás szó legalább annyiszor hangzik el egy-egy fesztiválon, mint az “Egészségünkre!”,
“A magas helypénz miatt van. Túl sokat kér a város a kereskedőktől…” – magyarázta egy boltos ismerősöm. Nem tudom, nem jártam utána, mégis, milyen áron porciózzák a négyzetmétert. De azt elképzelhetetlennek tartom, hogy ezért adnak a kisker ár majdnem négyszereséért egy terméket, miközben ők a nagykertől veszik, vagyis az árrés inkább ötszörös.
Persze a sajátos magyar árképzés nem csak fesztiválok idején adja a gyomrost a boltokba betérőknek. Különösen azok duzzognak, de nagyon, akik jártak már külföldön – ahogy mondani szokták: nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésen átesett országokban -, és azt tapasztalják, bár ott a fizetés három-négyszerese a magyarországinak, a bolti árak (persze nem a luxus áruházakról beszélek…) alacsonyabbak mint itthon. Tavaly ősszel Drezdában hasonlíthattam össze, hogy egy kereskedelmi láncnál, amelynek van üzlete Tisza partján is, 30 százalékkal kevesebbe kerül ugyanaz a gyümölcslé, mint a világcég szegedi panelpaloták között megbújó üzletében.
Mondhatják: a magas magyar áfa miatt van. Ugyan már! Az igaz, hogy nálunk 27 százalékos általános forgalmi adó terheli a terméket, de Németországban sem áfamentes a gyümölcslé. Ugyanakkor a német bolt üzemeltetésének költsége minden bizonnyal jóval magasabb, mint a magyaré, hiszen a dolgozó a magyar melós négyszeresét keresik, az energia – bármilyen hihetetlenem -, de bizony drágább, mint nálunk, akárcsak a reklám és marketing költség, hogy tovább ne is soroljam.
Akkor mégis mi van? Na, ezt nem tudom megfejteni, még ha áfakulccsal verik is a fejem. Örök rejtély marad számomra, mint a nyolcezres libatöpörtő. De azt tudom: ez a nagy tudatlanságom semmi jóval nem kecsegtet a közelgő év végi ünnepek előtt…
