„Politikusok, közírók még ma is úgy számolnak a kádárizmussal, mint eleven hatóerővel. Közben Lengyelországban nem hat a gierekizmus, Németország keleti részén a honeckerizmus, Szlovákiában a husákizmus” – ezzel nyit Széky. A magyar kivétel lényegéről, tartalmáról viszont – úgy látja – nincs közmegegyezés. Az egyik értelme a magyar anyagiassága, amely okán nem tiszteli az értékeket, a szellemit meg a szabadságot.
Fotó: Kummer János
„A másik: az állampolgár a törvények és íratlan szabályok betartásánál hasznosabbnak tartja a nem hivatalos, sőt jogellenes különalkut.” Vagyis a magyar egy különutas figura. Talán nem annyira a nélkülözéstől mentesség vágyának okán, ez a vágy természetes. De a szabálykerülés is mindennapi a világban.
Vagyis: „Akkor miért tesznek értük felelőssé egy huszonnégy éve halott politikust, akinek már a csontjai is elvesztek?”
Tamás Gáspár Miklós hívja fel a figyelmet arra egyébként, hogy külön kádárizmus nincs, hiszen amit annak vélnek, az a sztálinizmus korszakában a kelet-európai rezsimekre mind jellemző volt. Hogy akkor miért nem emlegetnek hruscsovizmust vagy gierekizmust? Csak mert mi voltunk a legvidámabb barakk?
„A moralizáló történeti elbeszélés szerint Kádár korrumpálta a kétkezi dolgozókat: a nagy többséget. Szerény jólétért és kis engedményekért cserébe lemondtak hát a politikai szabadságról, a demokratikus beleszólásról, elfelejtették a terrort” – véli Széky. De akkor valami nem stimmel – mondja még – az 56-os mítosz, „a nép” állítólagos abszolút, vakmerő szabadságvágya és a „kádári kisember” sokat szidott „anyagiassága”, „ügyeskedése”, „megalkuvása” között. „Ha az egyik igaz, akkor a másik nem.” Mert nincs olyan állhatatlan nép, amelyik ilyen könnyen és tartósan képes elromlani.
Széky szerint: „Kádár megoldotta a nyomor, éspedig a többségi, „nemzeti” nyomor Trianon óta megoldatlan problémáját. Csak rosszul.”
(Ha többet akar erről tudni – a béremelésektől a hobbitelkekig – elolvashatja az ÉS-ben!)
