Ezt már nem lehet kibírni, mondaná a szánk, de hiába tervezett a jóisten számtalan izmot az arcunkra, azok csak nem akarnak mozdulni, így inkább csak egy kurta lihegés csúszik ki az ajkak közül, amiket hiába nyaldosunk, cserepesebbek, mint egy háztető, ízük, mint a téglapornak, hacsak nincs olyan szerencsénk, hogy a homlokunkról, hajunk közül, orrunk nyergéről lecsorgó izzadtság sós levével keveredik, és úgy érezzük, mintha vízhez jutottunk volna, mert agyunk, ami inkább már kiszáradt szivacs, mintsem testünk legfontosabb része, nem is tud másra gondolni, csak vízre, kólára, sörre, netán jéghideg fröccsre, no meg árnyékra, viharrá erősödő szellőre, de leginkább gomolygó felhőkre, amik egyszer csak beúsznak a város fölé, kinyitják hasukon az összes zsebet, és ránk öntik az esőt, amit már napok óta csupa nagy betűvel írnánk, ha lenne még erőnk írni, de nincs, ezért inkább csak panaszkodunk, elmondjuk, hogy nálunk, kánikulával nyomorított magyaroknál nincs is szerencsétlenebb ember a világon, és dehogy jut eszünkbe, hogy Afrikában milliók és milliók egész életükön át küzdenek a folyadékért, hogy kilométerekről hordják a vizet, miközben kiszáradt bozót tüskéje fúródik mezítelen talpukba, de nem gondolunk mi izzó kemence mellett dolgozó pékre, olvasztárra, a busz volánja mellett ülő sofőrre, és nem jut eszünkbe nagyapánk meséje sem, aki oly halk szóval, természetességgel mesélt a tűző napon végzett, hajnaltól napnyugtáig tartó kaszás aratásról, mintha anélkül nem lett volna értelme a létezésnek, de meséjében egy félmondatnyi helyet sem szorított a panaszkodásnak, mint ahogy apám se, aki világháborús menetelésről beszélt, durva bakagúnyában az ukrán földeken, ahonnan nagy rémületében még a szél is elmenekült, bezzeg nem rohant el talpuk alól a por, ami inkább arcukba csapódott, szájukat tömte, de menni kellett, sőt még dalolni is, lelket erősítő indulókat, hiszen parancsba adták, és a parancs mit törődik kánikulával, ezért hát mentük – mesélte apám, aki ki tudja merre kalandozó felhők mögül küldi elnéző mosolyát ránk, de talán még össze is kacsint az angyalokkal, hogy nézzétek már, miféle nyafogós népség lett ez a XXI. századi ember, aki légkondicionáló masina nélkül már élő halottnak érzi magát, és mi történne velük, ha egyszer, csak egyszer, de úgy igazán megkínozná a természet, mint millió éveken át tette az emberiséggel, ám apám, aki nagyon szerette az embereket, talán ezt a kérdést fel sem teszi, de legalábbis reméli, hogy soha nem kell megválaszolni, mert az ember élete egyre kényelmesebb lesz, lám, immár mobiltelefonon, Interneten meg fészbukon panaszkodik, és ez a fejlődés nem is törik meg soha, ha a kánikula, legalább a kánikula rádöbbenti a földi halandókat, hogy a víz kincs, vigyáznunk kell rá, a Földünk kincs, befejezhetnénk végre a kirablását, mielőtt ajkunkra valóban ráköt a cserép, és rá kell döbbenünk: mindazt, mit értéknek hittünk, legyen drága autó, medencés ház, földkörüli út, vagy nyakba akasztható arany, odaadnánk, mert oda KELL adnunk egy, úgy bizony – egyetlen pohár vízért.
