A források alapján viszonylag jól nyomon követhető, hogy a Kárpát-medencébe átköltözött Magyar Nagyfejedelemség mikor és milyen irányokba indította a ma kalandozásoknak csúfolt államérdekű hadjáratait. Arról azonban elenyésző mennyiségű információnk van, hogyan nézett ki a harcosok „hátországa”, hova tértek haza, milyen körülmények várták őket itthon. Nők, gyermekek, idősek és – mivel a hadjáratokban a harcosoknak egyszerre csak kis része vett részt – férfiak tömegeiről van szó, akiknek mindennapi életét homály fedi. Száz év magyar történelmét, a Kárpát-medence X. századát.
A mai történelemkönyvek többsége ugyan megválaszolva a kérdést, törzsszövetségi nomád államformáról ír. Mi is az a nomadizmus? Lényegében szabályos legelőváltáson alapuló nagyállattartó gazdálkodás, ami megenged némi helyhez kötöttséget és belefér bizonyos szintű földművelés. A korszak Kárpát-medencei történetét jellemző kínzó forráshiány azonban már önmagában indokolja a kérdést: a Magyar Nagyfejedelemség valóban egy nomád állam volt? És ha igen, mit jelentett „nomádként élni” a gyakorlatban?
Lévén nomád?
Rögtön az elején tegyünk helyre egy tévhitet. A nomadizálás nem céltalan kószálást, egyik napról a másikra tengetett „hitvány” életet jelent: a nomád állam a maga szerkezetével és sajátosságaival egy a korra jellemző államformák közül – emeli ki Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője. Ám visszatérve a fenti kérdésekre nézzük meg, milyen kútfőket hívhatunk segítségül, ha őseink életének „hétköznapi” részleteit keressük.
A X. századra vonatkozóan nem ismerünk egykorú belső keletkezésű történeti munkát, ezért mai tudásunk csakis külső csatornákból érkezett információkra építhet. Mint például Bölcs Leó bizánci császár Taktika című művére a X. század elejéről: „Ez a nép tehát (a magyarok), mint amely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket szenved elkövetett vétkeiért, s mint amelyet így nem szeretet, hanem félelem tart féken, a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűri, dacol a hőséggel és faggyal és a szükségekben való egyéb nélkülözéssel, lévén nomád nép.”
A muszlim Dzsajháni-hagyomány, ugyancsak a X. századból kissé árnyaltabb képet fest a magyarok életéről: „Sátraik [boltos jurtjaik] vannak, és együtt vonulnak a vegetációval… Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télire és halászik. A téli tartózkodás ott alkalmasabb számukra. … Részben nomádok, részben letelepültek. …” Ibn Hayyan hispániai muszlim történetíró a következő képet festi: „szálláshelyeik a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken. …”
A bizánci, arab és nyugat-európai történetírók tehát jórészt nomád államként írják le a Magyar Nagyfejedelemséget, ám közös vonásuk, hogy egyikük sem járt soha a Kárpát-medencében. Információikat analógiák és a hazájukban felbukkanó magyar harcosokról szerzett benyomásaik alapján vetették papírra Hispániában vagy Konstantinápoly falai közt. További probléma, hogy a nomádság fogalma időben és térben is változó, és nyilván nem ugyanazt érti rajta a hispániai arab történetíró és a bizánci császár. Ibn Hayyan pedig, aki bevallottan másoktól kivonatolta könyvét, nem sok magyart és beduint láthatott – főleg nem együtt…
Hitvány ország vagy földi paradicsom?
Hogy mennyire másként képesek látni ugyanazt különböző emberek, arról álljon itt egy példa a XII. század közepéről. Ez a kor sokkal jobban adatolt, mégis, mintha az alább következő két leírás nem is ugyanarról az országról szólna. A hazánkon átutazó Ottó freisingi püspök így írt országunkról: „A természet ugyan igen szép külsővel áldotta meg, ám a barbár nép szokása következtében kevés kőépítménnyel és házzal ékes, a határokat sem annyira a hegységek és az erdőségek, mint a legnagyobb folyók medre szabta meg… Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, azért egész nyáron és ősszel sátrakban laknak…”
Ugyanebben az időben egy hispániai arab utazó, Abu-Hámid al-Garnáti is járt a Magyar Királyságban, ő viszont lelkendezve szólt eleinkről. „Bátor emberek, számolhatatlanul sokan vannak. Országuk, amelyet Unkúrijjának hívnak, 78 városból (vármegyéből) áll, mindegyikben számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel, kertekkel… Hegyeik sok ezüstöt, sok aranyat rejtenek… azon országok egyike, ahol legkönnyebb és legjobb az élet…”
Kard és az eke szarva
Az írott kútfőkből tehát meglehetősen vegyes kép bontakozik ki, ezek alapján a X. századi magyar államot nem tekinthetjük teljes bizonyossággal nomádnak – emeli ki a történész.
Az írott szónál sokkal mélyebb jelentést hordoznak viszont esetünkben a tárgyi leletek. Régóta folyik ásatás az Edelény határában fekvő úgynevezett borsodi földvárnál, ami feltehetően 970-ben egy tűzvész során pusztult el. Itt egy olyan értékes leletanyag került elő, amely minden kétséget kizáróan magyar etnikumhoz köthető. Nem aranyról és drágakövekről van szó, hanem magról, vasról, cserépről és csontokról: a régészek kilenc kilogrammnyi növényi magot, edényekben ételmaradékot, állati csontokat és használati eszközöket találtak. A mindennapi élet mindennapi tartozékait.
A gabonamagvak, ekevasak, sarlók és kaszák földművelésről mesélnek, ami ugyan önmagában még „belefér” a nomád életformáról adott definícióba, ám a hüvelyesek és főleg a gyümölcsök feltárt maradványai már nem igazán. A zöldség- és gyümölcstermesztés ugyanis komoly szakértelmet, kertkultúrát és gyümölcsfák esetében több évnyi, évtizednyi helyben maradást igényel. Hogyan gondozta kertjeit egy közösség, amely a „fű sarjadását követve” állandóan úton volt? – teszi fel a költői kérdést Szabados György.
A haszonállatok maradványai is vegyes képet mutatnak. A szarvasmarha és a birka még képes a vándoréletre, ám a sertés- és baromficsontok jelenléte már megint csak az emberek „helyben lakását” feltételezik. Jogos viszont a kérdés, hogy általános érvényűnek tekinthetjük-e az edelényi leletekből levont következtetéseket. Feltehetően igen, mert miért csak a borsodi magyarok „kiváltsága” lett volna a földművelés, a gyümölcstermesztés vagy a baromfitartás? A valóság feltárásához azonban további ásatásokra, a tárgyi és írásos emlékek tudományos összevetésére és megfeleltetésére van szükség.
Vad arcok, békés szívek?
Szabados György szerint jelen tudásunk alapján a X. századi Magyar Nagyfejedelemséget nem tarthatjuk „sültnomádnak”, azaz az Európát szipolyozó, rablógazdálkodást folytató, folyton kóborló közösségek alkotta népről festett kép hamis. Ez ellen szólnak az említett leletek és bizonyos értelemben a tárgyak hiánya is.
A régészek ugyanis mindeddig hiába keresték az állítólagosan összerabolt kincseket, de még a rájuk utaló nyomokat is. Találtak viszont ekevasat, kaszát a kard mellett és fellelhetők a békés kereskedelemre utaló nyomok is. A tárgyi és írásos emlékek alapján a történész úgy véli, a X. századi magyarok vegyes gazdálkodást folytattak. Talán már Etelközben, de a Kárpát-medencében már nagy bizonyossággal földet műveltek, kertgazdálkodást folytattak, állatot tenyésztettek. Okkal feltételezhetjük, hogy téli és nyári szállásaik is voltak, laktak sátorban, de építettek házat, sőt földvárat is.
Az írott források magyar harcosok vad, steppei „arcát” emelik ki, de biztosra vehetjük, hogy a hátország békés és változatos képet mutatott. Közvetett információk alapján tudjuk, hogy ez a bizonyos hátország egy hatékonyan működő állam volt, hatékonyan működött a honvédelem, a mozgósítás. És hogy mi fogta össze a magyarok országát, hogyan működött a közigazgatás, arról sorozatunk következő részében ejtünk szót. Annyi biztos, hogy miként a „sültnomád életformát”, úgy a törzsszövetségi állam fogalmát is meghaladta a tudomány.
