Az sosem volt kérdés, hogy Magyarország jelen lesz a 2015-ös milánói világkiállításon. A kormány tehát kinevezett egy biztost, aki a szoros határidőket betartva, az olasz szabályozáshoz igazodva, a kiírt ötletpályázat díjazottjai közül szakértők bevonásával kiválasztotta a legmegfelelőbb koncepciót. Ezt az ötletgazdák addig finomították, amíg fizikailag és szellemileg is tökéletesen belesimult a magyarok számára fenntartott területbe. Az alapkövet – egy időkapszulát – azóta letették, folynak az előkészületek, az építész szakma, a kormány és a közönség – akinek a szavazata szintén számított a kiválasztás során – pedig együtt örül, hogy esztétika és gondolatiság tekintetében kiemelkedő, úgy innovatív, mint hagyománytisztelő, igazi Magyar Épület mutatja meg Milánóban, mit tud ez a kis nemzet.
Jól hangzik, mi? Csak egyszer láthatnánk ilyet. Csak egyszer.
Egyelőre marad a kapkodás, a káosz és a sértődöttség. Kedden Szőcs Géza kormánybiztos magyarázta a szűk egy év múlva Milánóban nyíló magyar pavilon körüli felhajtást. Az egész projekt eleve baljósan indult: „az elején reménytelennek ítéltem” (mármint a magyar részvételt a 2015-ös Milánói Expón), mondta, hiszen a határidők betarthatatlanok, a magyar jogi szabályozás annyira bonyolult, hogy mire rendesen megpályáztatnánk a pavilont és előállnánk a kész tervvel, már vége is lenne az expónak. Ezért jogászokkal, közgazdászokkal tanácskozva „megtalálták a lehetőségét annak, hogy a legalitásokon belül maradva megjelenjünk a kész tervvel”. Az ötlet lényege, hogy nem tervpályázatot, hanem ötletpályázatot írnak ki, szigorúbb határidővel, aztán majd meglátják.
Megmosolyogtató ötlet
Meglátták. Szőcs arra számított, hogy „mindenki elmondja a látomását, hiszen lehet, hogy egy gyermek, egy filmes, vagy grafikus fejében születik meg az ötlet, ami szuggesztivitásával felülírja az építészekét”. Meglepetés: végül csak építészirodákból érkeztek értékelhető gondolatok. Tíztagú zsűri, plusz az internet népe választotta ki több lépcsőben a három díjazottat, Szőcs pedig saját különdíjat is adott. Az első helyezett Getto Tamás és Hutter Ákos grandiózus vízhajtásos malma lett, amiről azonban gyorsan megállapították: megvalósíthatatlan.
Ez nem lesz Milánóban
Forrás: Építészfórum
Időközben ugyanis kiderült: sem széltében-hosszában, sem mélységében nem lesz elég a hely Milánóban, és egyébként is furcsán nézett volna ki a pavilon Szőcs szerint. „Nem akarok bántani senkit, de megmosolyogtató az ötlet, hogy majd egy napszivattyú viszi fel tíz méterre az ezer köbméter vizet és zúdítja le újra és újra… ez talán a Szaharában működne, Milánóban nem.” A terveken ráadásul egy búzamező közepén állt a malom, Milánóban pedig alig akadna erre hely. „Nem vállalhattam azt az üzenetet, ami a meghirdetett tartalommal ellentétes jellegű, márpedig egy puszta közepén működtetett malom hamis üzenet.” Szőcs végül egyedül döntött: a második helyezett lesz az igazi.
Az nem derült ki, hogy ha ezek szerint messziről ordított a malomról, hogy drága, macerás, „megmosolyogtató” és „hamis”, miért nem merült fel már a zsűriben, hogy nem ezt kellene díjazni. Az sem, hogy a tervezők miért nem kaptak lehetőséget arra, hogy átalakítsák koncepciójukat, ha már a második helyezett – amely ötletet végül megépítik – ötletgazdái ezt megtehették. A malom csapata egyébként a sajtóból értesült a fejleményekről. Tény, hogy ez „csak” egy ötletpályázat volt és az állam nem garantálta, hogy az első helyezettet kivitelezi – bár így szokás -, a szakma vérig sértődött. Részben a fentiek miatt, részben az Alakor nevű megépítendő pavilon terveit látva.
Elsősorban a felfelé nyitottságot
A henger alakú, cetcsontvázat, bárkát, sámándobot és életfát kombináló pavilon – mindenki ért mindent, ugye? – bemutatását hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Mondjuk a hivatalos sajtószöveggel: „A pályáztatási eljárás végül egy karakteres, a kiállítás tematikájához jól illeszkedő, izgalmas épület terveihez vezetett. A formavilága, megjelenése, anyaghasználata bemutatja a magyar építészet egyik fő vonulatát, amely az ácsolt faszerkezetes népi építészettől (falusi csűrök, istállók, gabonatárolók) Kós Károlyon és Makovecz Imre organikus építészetén át jut el az élő természetre reflektáló, és azzal harmóniát kereső, környezettudatos építészethez. Az épület két végén elhelyezkedő sámándobok, és rajtuk az életfa szimbóluma az ősi gyökerekre, az ember és a természet misztikus kapcsolatára utalnak, míg a központi részben a bőséget jelképező hordóra, de a földi életet megmentő Noé bárkájára is könnyű asszociálni, fedélzetén az élővilág kaleidoszkópját jelképező tetőkerttel. A tetőkerten túlnyúló bordák (hordódongák) akár egy monumentális csontváz részei is lehetnének, de elsősorban a felfelé nyitottságot, a napfény felé fordulást, a „lényeget” körülölelő és óvó virágszirmok, levelek motívumait is megjelenítik.”
Belül lesz kiállítótér, rendezvény- és koncertterem, amelyben paprikafüzérekkel (!) javítják az akusztikát, zárt rendszerben keringő víz, konyha, kívül pedig génkezelés-mentes gyümölcsökkel telepakolt kert, háromszor harminchárom (!) féle gyümölccsel, zöldséggel, gyógynövénnyel. A lépcsők energiát termelnek majd, az épület nagy része napenergiára épül. 4,7 milliárdba kerül, kettőből építik, a többiből fenntartják és a programokat szervezik. Milánó ragaszkodik ahhoz, hogy minden ország lebontsa pavilonját, ha bezárnak – mi vagyunk az egyetlenek, akik inkább hazaszállítjuk és a romos szombathelyi 11-es huszárlaktanya helyén újraépítjük, hogy kutatóintézetként működhessen tovább.
Szőcs elmondta: külföldről csupa jó visszajelzés érkezett, szóban, laikusoktól és a szakmától is. Magyarországon meg ugye megint a gáncsoskodás megy. Az Alakor – ez egyébként egy ősi búzafajta neve – kapott hideget-meleget, mióta bemutatták a terveket. A leggyakoribb vád, hogy giccses, zavaros, múltba révedő; a paprika, a sámándob, az életfa, a bárka-motívum (mint a magyar hagyományok átmentője az eljövendő generációk számára a pusztulás közepette – így Szőcs) inkább a csodaszarvasos-ezoterikus múltba révedést szolgálja, mint a kortárs nyitottságot, ez pedig nem szerencsés üzenet, főleg egy világkiállításon. „Volt olyan vád, hogy az életfaminta egy alattomos módszer, hogy becsempésszük a menórát a pavilonba, ez ellen még tiltakoztak is” – reagált a kormánybiztos, aki hosszan tanulmányozta az elmúlt száz év magyar pavilonjait. Ezt találta: „A leglelkesebb szereplők munkáját mindig a gáncsoskodás övezte, nem volt olyan, hogy egy másik magyar érdekcsoport föl ne jelentette volna az aktuális terveket. Hihetetlen energiákat fektetünk abba, hogy az értéket pocskondiázzuk. A pavilon külön műfaj, ez pedig egy pavilon, nem egyéb. Egy kiállítási tér.”
Fotó: Neményi Márton
Szőcs ezután művészettörténeti kontextusba helyezte a bárka-sámándobot, merész párhuzamokkal. Amikor például megjelentek a gótikus formák, az uralkodó román építészet hívei egy emberként hördültek fel és lám, nyert a gótika. (Hogy mindenki értse: az Alakor a jövő építészetét reprezentálja.) Emlékeztetett: az Eiffel-tornyot is azonnal le akarták rombolni, barbár látványnak tartották, leolajfúrótornyozták. Vagy: a nürnbergi mesterdalnokokat is szidták azért, mert nem szabvány szerint énekelnek. A végső érv a projekt kommunikációfelelősétől érkezett a keddi eseményen: „Ronda, nem tetszik, Frédi-Béni? Lehet neveket kitalálni, de inkább nézzük meg, mit szólnak majd az expón, mit mond majd a több tízezer látogató.” A jelen lévő építészek – volt köztük profi, kamarai tisztségviselő és hallgató is – ugyan felvetették, hogy a pavilon tesztnek kicsit drága – anyagilag és presztízsileg is -, amivel Szőcs is egyetértett, „de hát a politikában minden teszt”.
Engem elsőre zavarba ejtett az alakor, és azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az egész olyan, mintha Makovecz tanítványaival pszichedelikus szerek hatása alatt terveztették volna meg a következő Flintstone-mozi díszletét. De hát én nem vagyok építész, a Szőcs által említett gáncsoskodó érdekcsoportokat meg pláne nem akarom szolgálni (nem is ismerem őket, így aztán pénzt sem kapok tőlük, akkor meg minek?), így inkább abba is hagyom és inkább kérdezek (nem állítok):
Mi ez?!
