1986-ban születtem, magyarán az Y-generáció tagja vagyok. Ez sok mindent jelent, ezernyi tudós megírta már, mennyi frusztráció van bennünk, egy tök bizonytalan rendszerben nőttünk fel stbstb. De azért nemzedékünk fő traumája mégiscsak a magyar válogatott.
Nyári gyerek vagyok, így pont lecsúsztam a magyar válogatott utolsó menetéről világversenyen, amikor a ’86-os vb-n jött az irapuatói katasztrófa a szovjetek ellen, a 3. hely a csoportban és – most kapaszkodjon meg, aki nem emlékszik! – a legjobb négy csoportharmadik még továbbjuthatott volna. Rossz volt a gólarányunk, ötödikek lettünk a csoportharmadikok között.
Szóval a lényeg, hogy soha a büdös életben, még szaros csecsemőként sem láthattam, hogy a magyar csapat egy vb-n vagy Eb-n ontja (vagy akár csak kapja) a gólokat.
A mi generációnk úgy nőtt föl, hogy a nagyfaterék nyomatták, hogy Puskás, Grosics, Buzánszky, apáink meg, hogy Détári, Kiprich, Esterházy és akkor nekünk meg ott volt Lisztes meg Illés és sírni akartunk.
Sírni akartunk, amikor Málta vagy Liechtenstein megszorított minket, sírni akartunk, amikor minden selejtezőcsoportban már körökkel a vége előtt legfeljebb a 3. helyért küzdhettünk, sírni akartunk, amikor a velejéig korrupt magyar futball “szaktekintélyei” elmagyarázták, miért volt fantasztikus az adott kor válogatottja, és miért volt óriási pechünk. Sírni akartunk, amikor végignéztük, hogy az összes szomszédos ország járt az utóbbi egy-két évtizedben vb-n vagy Eb-n.
De az egészben nem ez a legszánalmasabb: hanem hogy nem ismerhettük meg soha azt az érzést, amit a franciák, svédek, olaszok, svájciak, románok, oroszok, lengyelek milliói: hogy egy nagy tornán sípcsontig lerágjuk a lábkörmünket, miközben a sajátjainkért izgulunk egy meccsen. Soha nem éltünk át egy büdös Eb-t vagy vb-t úgy, hogy visíthattuk volna a hajrámagyarokat (oké volt egy olimpia, meg az U20-as bronzcsapat vébéje is jó volt, de nem ugyanaz).
És a beletörődés magával hozta a túlélési ösztönt, valakinek szurkolni kellett, így a magyar ember abba a fonák helyzetbe került, hogy nem magyar, hanem spanyol, francia, olasz, brazil (vagy mint én: cseh) drukker lett ezeken a nagy tornákon.
Tehát: aláírom, hogy ez a mai magyar válogatott nem sokkal nagyobb durranás, mint a korábbiak, aláírom, hogy ha kijutnak, az akkora mázli lesz, mint Simicska Lajosnak megnyerni egy közbeszerzést, de végre itt van az egész, karnyújtásnyira. Nem érdekel most semmi, csak hogy este beülhessek a kocsiba és diadalittasan, dudálva végighajtsak a Könyves Kálmánon, azt üvöltve, NA KI A KIRÁÁÁÁÁLLY!!!!!!!!!!!!???
