Franciaországban még szenvedélyesen készültek az Európát sokkoló elnökválasztás második, vasárnapi menetére, amikor (csütörtök és szombat között) az Európai Unió vezetői kemény tárgyaláspárbajt vívtak a Fehér Házban és Powell amerikai külügyminiszter szobájában. A vita a nemzetközi kapcsolatok egyik alapkérdését érintette: az Amerika és európai szövetségesei közötti – sokak által immár szakadéknak vélt – nézetkülönbségek egész rendszerét.
Párizsban a baloldali szavazók közül sokan kesztyűt húztak, amikor a konzervatív Chiracot támogató és Le Pent, a francia neofasizmus jelöltjét elutasító voksukat az urnába dobták. Így fejezték ki viszolygásukat. (Le Pen egyébként alig egyharmadát kapta annak a szavazatmennyiségnek, amelyet maga vereségnek tekintett volna.) Washingtonban nem volt ehhez hasonlítható ellenérzés, de a partnerek nem bántak kesztyűs kézzel egymással.
Az Ovális Irodában Prodi, az Európai Bizottság elnöke, Aznar spanyol miniszterelnök, az EU-tanács soros elnöke és Patten, az unió brit külügyi főbiztosa ült szemben Bush elnökkel. Powell orosz és spanyol kollégájával, valamint Solanával, az uniós külpolitika irányítójával tárgyalt.
ELLENTÉTEK. A kesztyűs kéz hiánya már a konkrét gazdasági ellentétek vitájában is megmutatkozott. Még márciusban emelte fel Washington az importacél vámját. Az acélipari lobbi védelmében hozott döntést Bush azóta sem volt hajlandó visszavonni. Sőt, éppen csütörtökön szembesítette látogatóit az új agrártörvénnyel, amely 45 milliárd dolláros támogatást nyújt a középnyugati termelőknek, akiknek a szavazatait a novemberi részleges törvényhozási választásokra a kormány biztosítani akarja.
Bush dolgozószobájában úgy tűnt, nem csak a gyakorlati gazdasági kérdésekben marad változatlan a szembenállás, hanem a sokkal mélyebb, politikai (sőt, már-már szemléletinek tekinthető) ügyekben is. Az elnök elhárította Aznar javaslatát egy, a közel- és közép-keleti válsággal foglalkozó nemzetközi konferencia összehívására.
Órákkal később Powell (Kofi Annan ENSZ-főtitkár, Solana, Ivanov orosz és Piqué spanyol külügyminiszter társaságában) sajtóértekezleten jelentette be: mégis lesz értekezlet. Szombaton már tudni vélték, hogy a helyszín Ankara lenne. Ilyen hirtelen váltás az elnök tudta és jóváhagyása nélkül elképzelhetetlen. A fordulat okait és hátterét ma még csak találgatni lehet. Akárcsak azt, hogy végül is valóban lesz-e közel-keleti konferencia. (Nyitott kérdés például, hogy milyen eredményt hoznak a vasárnap Washingtonba érkezett Saron várhatóan viharos vitái Bush elnökkel.)
MÁS PRIZMÁN ÁT. E nézetkülönbségek mögött ott húzódnak azok a gondok, amelyeket “már-már szemléletinek” neveztem. A Financial Times ezt úgy fogalmazza meg, hogy a “Közel-Keleten az izraeli-palesztin konfliktust Bush a terrorizmus prizmáján és nem a megszállás lencséjén keresztül szemléli. Ez a legnagyobb szakadék a Fehér Ház és az európaiak nézetrendszere között”.
Ebből fakad, hogy az amerikaiak összekapcsolják a terrorizmus elleni harc jellegét az antiszemitizmussal, az európai szélsőjobb aktivizálódásával és a bevándorlás általános megítélésével. Bush egy minapi beszédében az amerikai bevándoroltakról beszélve elítélt minden “arab hátterű vagy iszlámhitű emberek elleni, gyűlöletből fakadó akciót”, majd így folytatta: “Elvetjük az antiszemitizmus ősi átkát. Minden bevándorolt teljes és egyenjogú amerikai, mert mi egyetlen haza vagyunk.”
Megfigyelhető, hogy ennek a felfogásnak a nyomán a kongresszusi demokraták és republikánusok között egyre jobban kialakul egy konszenzus. Eszerint a terrorizmus elleni háború ellenfelei ösztönzik és kihasználják a Washingtonnal közeli szövetségben álló országokban meglévő antiszemita érzelmeket. Tom Daschle, a szenátus többségi frakciójának vezetője szerint részben ez is motiválja az Egyesült Államok közel-keleti politikájával szemben hangoztatott európai ellenérzéseket. Daschle egyenesen felszólította Európát, hogy “a történelem súlyával vállain végre mérje fel a helyzetet és cselekedjen”.
