Egy héttel ezelőtt, amikor a világot még tíz nap választotta el a Nyolcak első, orosz földön tartandó csúcsértekezletétől, ezt a címet adtam az írásomnak: „G8 – harc a díszletek mögött”. E sorok megjelenésekor már csak két nap van hátra, s a nemzetközi média azt harsogja, hogy „Oroszország feltámadt”; olyan erővel lépett színre, amire nem volt példa a szovjet összeomlás óta.
Gömöri Endre, újságíró
A kulissza ma is ugyanaz: Szentpétervár, amelyet Sztálin, mint a Nyugat kapuját, mérhetetlenül gyűlölt. Putyin kedves városa ez, a péteri szimbólum azonban elveszett, nem érvényes többé. Hiszen az „Oroszország feltámadását” emlegetők szerint éppen most, a G8-csúcs küszöbén válik ki a Nyugat vonzásköréből. E felfogás valóságalapja az orosz kézben lévő Gazprom monopolhelyzetének felhasználása politikai célokra. A világ vezető gázipari cégének politikai szerepét garantálja, hogy alelnöke Alekszandr Medvegyev első miniszterelnök-helyettes, Putyin bizalmasa és valószínű utódja. Azt régóta sejteni lehetett: Putyin és környezete az ország hatalmas gázkincsére és (a szaúdi után) a világ második legbővebb olajtartalékaira támaszkodva közvetlen stratégiai célként azt tűzte ki, hogy Oroszországot „energetikai szuperhatalommá” teszi. Ez a közvetlen cél gyakorlatilag már megvalósult. Következménye az amerikai-orosz feszültség növekedése volt. Ugyanakkor eddig mindkét fél törekedett arra, hogy a feszültség ne váljék tűrhetetlenné.
BESZÉDES ESEMÉNYEK. Putyin brutálisan beavatkozott az ukrán „narancsos forradalom” menetébe, de váltig kitartott amellett, hogy az Európát akkor megriasztó ideiglenes gázcsapelzárás nem politikai akció volt, hanem pusztán egy Ukrajnával folytatott „árvita” váltotta ki. Az amerikaiak is sok mindent lenyeltek. Bush ugyan átküldte Dick Cheney alelnököt (és éppen a Baltikumba), hogy Moszkvát a Gazprom útján végrehajtott zsarolással és megfélemlítéssel vádolja, de a csúcs bojkottálását követelő nyomásnak már nem engedett.
Miért élesedett ki mégis a helyzet oly hirtelen, hogy a Nyugat most váratlanul a világ elé tárta az „orosz feltámadás” vízióját? Azért, mert a sors úgy hozta, hogy részben a Nyolcak találkozójától független, részben azzal kapcsolatos események sora azt jelezte: az orosz-amerikai-európai háromszög tagjai a gyakorlatban azzal sem értenek egyet, amivel állításuk szerint elvben egyetértenek.
Lássuk először a hét külső eseményét: Észak-Korea átlátszó időzítéssel, néhány nappal a csúcs előtt rakéta-provokációt hajtott végre. Mindenki elítélte – de Amerika és a NATO néhány vezető országa szankciókat is javasolt. Moszkva és Peking ezt ellenzi, noha nagyhatalmi szomszédok lévén, nekik lehet leginkább hatásuk a provokátorokra. Más NATO-hatalmak hallgatnak. Eredmény: a tettes kijelenthette, hogy minden szankciót háborús támadásnak tekint – és eggyel több felesleges ellentét a csúcson.
GRÚZ ÉS UKRÁN KÁRTYA. Következett két olyan esemény, amelyek ugyan nem szerepeltek a csúcs napirendjén, viszont jelezték, hogy az orosz-amerikai párbaj új szakaszhoz érkezett. Az első: Grúzia, a legfontosabb kaukázusi köztársaság, amely a „rózsák forradalma” során kiszakadt a Moszkvához kötődő szövetségből, függetlenné vált és nyílt, erőszakos konfliktusban áll a Putyin-rezsimmel. Bush mégis éppen most, a G8 előtt fogadta a grúz elnököt, és biztosította támogatásáról Grúzia NATO-felvételét. Ez, stratégiailag alig megvalósítható lévén, csak „tűszúrás”. Mégis jelzésértéke van: figyelmezteti Moszkvát a Nyugatról tervezett „leválás” lehetséges következményeire.
A második: Ukrajna, Putyin válasza Grúziára. A „narancsos forradalom két vezetője és a mögöttük álló pártok március óta tartó vita után végre létrehoztak egy koalíciót, és meghirdették, hogy Ukrajna csatlakozni akar a NATO-hoz. A múlt hétvégén ez a koalíció széthullott, és most úgy tűnik, Moszkva hívei alakíthatnak kormányt. Immár nem a NATO a perspektíva, hanem Putyin birodalmi terve: az Ukrajnát és Belaruszt az „energia-szuperhatalommá” vált Oroszországhoz kötő „egységes gazdasági térség” koncepciója. Ez már olyan súlyú akció volt, amely feltárta: van racionális alapja az orosz „feltámadást” vizionáló nyugati aggodalmaknak.
Az egész folyamatra végül az orosz parlament egyhangú döntése tette fel a koronát. Az iraki terroristák által elrabolt öt orosz diplomata meggyilkolására hivatkozva Putyin „zöld utat” kapott, hogy fegyveres kommandó-osztagokat küldjön a „Föld bármely pontjára terroristák felkutatására”. Eddig csak az amerikai szuperhatalomnak volt erre (kárhozatos következményekkel járó) felhatalmazása.
Csak kérdezni lehet: ha tényleg van orosz „feltámadás”, akkor két hatalom igényli majd magának a globális intervenció jogát?
