Nem szeretik a bankárok a forradalmi változásokat, a jegybankárok pedig különösen nem. A pénzügyi szakmában a megbízhatóság, a hitelesség és a kiszámíthatóság kulcsfogalmak. A fejlett nyugathoz felzárkózó Magyarország azonban hat évvel ezelőtt olyan fordulóponthoz érkezett el, amely mondhatni forradalmi változásokat tett szükségessé a monetáris politikában. A 2001-ben hivatalba lépő, s az idén március 2-án leköszönő Járai Zsigmond jegybankelnök teljesítményét jórészt ezen determinációk határozták meg. A forint szűk árfolyamsávját széles sáv váltotta fel, a kiszámítható csúszó leértékelés helyére a lebegő árfolyam került. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) inflációs célt, s ennek végrehajtásához erős eszközöket is kapott. Mindebből következően pedig kódolva volt a konfliktus a már akkor is erősen lazuló fiskális politikával, a kiszámítható forintárfolyamhoz szokott gazdasági szereplőkkel, s a lobbierejüknek gyakran engedő politikával is.
„Legnagyobb sikeremnek azt tartom: a köztudatba és a közgazdasági gondolkodásba is bekerült, hogy az árstabilitás optimális a gazdasági növekedés szempontjából.”
Fotó: Sárosi Zoltán
A VÁLTÁS. A jegybankelnöki poszt – egy évvel a választások előtt – azért lehetett vonzó az Orbán-kormány addigi pénzügyminisztere számára, mert az idő tájt a politikai szereplők nagy esélyt adtak 2002-ben egy újabb Fidesz-győzelemnek. Járainak így viszonylag kényelmes dolga lehetett volna egy, a Fidesz által irányított, s általa korábban jól megismert fiskális politikával.
„Én még ennyire relaxált pénzügyminisztert nem láttam” – emlékszik vissza a tárca egyik sokat tapasztalt nagy öregje Járai regnálására a József nádor téren. Ennek oka részben az lehetett, hogy a miniszter a kormánypárt és a kormány fejével személyesen intézte ügyeit, amelyek jellemzően nem igényeltek utólagos köröket a párton belül. Ha a gazdaságpolitika eme szférájában nem is kellett Járainak egyeztetésekkel bíbelődnie, MNB-elnökként – különösen „ellenséges környezetben” – már aligha kerülhette el az effajta vitákat. Nem volt egyszerű a dolga, noha ahhoz már főpénzügyérként hozzáedződhetett, hogy a liberális sajtótól hideget-meleget kap. Csakhogy egészen más erőtérben lett pénzügyminiszter, mint jegybankelnök: 1998-ban a hazai pénzügyi világ meghatározó sztárjaként, az inkább liberális eszmékhez vonzódó bankárvilág „Zsigájaként” indult, hogy aztán két-három hónap alatt elveszítse ezt a szimpátiát. Akkoriban ezt a bennfentesek azzal magyarázták: Járai sosem érezte magára nézve kötelezőnek, hogy szívességgel viszonozzon egy felé tett gesztust. Ugyanígy, az sem érdekelte különösebben, honnan jött; a tőkepiac legalábbis kifejezetten megbántódott, amikor az egykori tőzsdeelnök nemhogy lépéseket nem tett a szféra felvirágoztatására, de néha kifejezetten ellenségesen viselkedett azokkal, akiknek táborát néhány éve erősítette. „Az én szavam, én vonom vissza” – hagyta el egy ízben a száját a híres mondat, amely akár meg is alapozhatta rossz hírét abban a pénzügyi szférában, ahol korábban annyit ajnározták.
Hiányzó együttműködés
A monetáris és a fiskális politika együttműködésének mítosza a Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején végrehajtott kiigazító csomaghoz köthető. A Bokros-csomag nagy részben a forint egyszeri leértékelésén és a vámpótlékon alapult, mindkettő erősen inflációgerjesztő hatású. A csomag lényege az volt, hogy elinflálta a jövedelmeket, és részben az államadósságot is. A kiigazítás nagy része tehát az infláción keresztül ment végbe. Ennek tolerálásához feltétlenül szükség volt a monetáris politikára is. A kormányok általában szeretnek egy viszonylag magasabb inflációs környezetben működni – legalábbis magasabban, mint amilyet a jegybank kívánatosnak lát -, az MNB viszont egyértelmű célokat kapott. Ha be akarja tartani a jegybanktörvényt, akkor nem veheti figyelembe a kormányzati költekezési szándékokat. Az elmúlt hat évben tehát legalább akkora szükség lett volna a monetáris és a fiskális politika együttműködésére, mint a Bokros-Surányi érában, azonban pont fordult a kocka. Nem a monetáris politikának kellett volna elfogadnia, sőt elősegítenie az infláción alapuló kiigazítást, hanem a kormányzatnak kellett volna elfogadnia és elősegítenie az infláció csökkentését az államháztartás kiadásainak tartós visszafogásán keresztül. Ez nem történt meg az elmúlt években. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az állam a monetáris politikával kapcsolatos feladatainak legnagyobb részét egy független jegybankra bízta, majd aztán cserben is hagyta ebben a feladatban.
ÁTALAKÍTÁSI HAJLAM. Ez is hozzájárulhatott piaci elemzők azon meggyőződéséhez, hogy 2001-re Járai valószínűleg unta már a pénzügyminiszteri pozíciót. Az őt ismerők szerint személyiségének erős vonásai közé tartozik az átalakítási hajlam – ráadásul ebben korábban a Magyar Hitelbanknál (MHB) gyakorlatot is szerzett -, s ezt az államapparátuson belül nem nagyon tudta megvalósítani. „Semmi értelme nem lett volna az apparátuson belül egy kis területet átalakítani üzleti, hatékonysági szempontok alapján, míg a többi ugyanúgy rohad, mint korábban” – mondta egy forrásunk. Talán az ekként felgyülemlett buzgósággal is magyarázható, hogy az MNB-be érkezve Járai Zsigmond erőteljes szervezeti átalakításokhoz látott hozzá. A jegybank tevékenységi területeit átvilágították, s ahol lehetett, piaci standardokhoz igazították. A nem piaci területeken külföldi (például új-zélandi, ír, dán, svéd) jegybankoktól vett minták alapján vezettek be teljesítményértékelési és hatékonyságnövelési rendszereket.
Ezek eredményeképpen a bank szervezete karcsúsodott, működése sokkal közelebb áll jelenleg egy üzleti szervezetéhez. „Az MNB megszűnt hivatalnak lenni” – fogalmazott egy forrásunk. Az évek során mérséklődött a döntési szintek száma, a felelősség az alsóbb vezetői régiókba tevődött át. A klasszikus, hierarchikus szervezet egyre inkább a közreműködésen, a közös munkán alapulóvá kezdett válni. Munkaköri besorolási rendszert dolgoztak ki a hozzá való munkaköri leírásokkal, s ezek, valamint egy teljesítményértékelési szisztéma alapján határozták meg a dolgozók prémiumát is.
Az MNB költségei Járai alatt reálértéken nagyjából 25 százalékkal csökkentek, a létszám a kezdeti 1200 főről körülbelül 750 főre mérséklődött. „A dolgozóknak figyelniük kell arra, amit az ügyfelek mondanak, mérik a teljesítményt” – mutatott rá egy jegybanki munkatárs. „Járai pragmatikus vezető típus, nem gondolja azt, hogy neki kellene minden kérdésben a végső szót kimondani. Menet közben persze ő is egyre többet tanult, egyre többet akart szerepelni, de kevésbé volt neki fontos, hogy minden dolgok tudójának tűnjön fel” – fogalmazott az elnök munkáját közelről ismerő forrásunk.
Jegybanki informátoraink szerint az MNB vállalati kultúrájának szerves része az, hogy mindenkiről pontosan lehet tudni politikai hovatartozását, már ha van neki. Ez egyébként az előző jegybankelnök, Surányi György alatt is gyakorlat volt. Járai nem változtatott rajta, miként azon sem, hogy az egyéni politikai nézetek nem befolyásolják az előléptetéseket.
ÜTKÖZÉS SURÁNYIVAL. Surányi Györggyel, a Járai által korábban kifejezetten kedvelt előddel (akinek a tanácsadója is volt az utód, még a pénzügyminisztersége előtt) a szakszerűtlen gazdálkodással 85 milliárd forint hiányt felhalmozó, a jegybank alá tartozó CW Bank ügyének kipattanását követően romlott meg látványosan a viszony. Járainak ekkor vetették először a szemére, hogy az egészet azért szedte elő, mert Surányi helyére pályázik, miközben a bankszakmának sem voltak afelől kételyei, hogy a bécsi bank sztorija „erősen bűzlik”. Igaz, Járainak is nagyjából ekkor lett elege a pénzügyi tárcából, mivel a Fidesz nagy költekezési tervei már nyilvánvalóan és erősen rányomták a bélyegüket az apparátus tevékenységére – fogalmazott lapunknak egy magas beosztású köztisztviselő, gyorsan hozzátéve: a miniszter addig azért sosem ment el, hogy nyilvános konfliktusba keveredjen a Fidesz-kormánnyal.
Nem így jegybankelnöksége idején, amikor egymást érték a kisebb-nagyobb csörték – igaz, már a baloldali koalícióval. A vérmesebb szocialistáknál azonmód és végérvényesen kiverte a biztosítékot, amikor a választásokat követően a jegybank kamatot emelt, holott első embere néhány héttel korábban közölte, a végeredménytől függetlenül nem kell ilyesmire számítani. „Járai több verbális intervenciót hajtott végre a kormány ellen, mint a forint védelme érdekében” – summázta az elnöki periódust egy neve elhallgatását kérő bankár, aki szerint az elnök nem csupán makroszinten teremtett ezzel bizalomhiányos légkört maga körül, hanem házon belül is. Kivéve persze azokat a régi harcostársakat, akik az Állami Fejlesztési Intézetben eltöltött korszakból, vagy az MHB-s időkből tartanak ki mellette. „Könnyen felült az összeesküvés-elméleteknek, s elhitte, hogy a szocialisták lopnak, csalnak, hazudnak, s csak ártanak az országnak” – véli egyik régebbi kollégája. Mint hozzáteszi: Járai azért is köszörülte a nyelvét előszeretettel a kormányon, mert nehezen volt képes feldolgozni, hogy kijelentései tartalmától függetlenül az egyik oldalról dicsérik, a másikról pedig szidják. Piaci körökben úgy emlékeznek vissza Járai pénzügyminiszterségére, hogy kicsit hadilábon állt a számokkal. Ezt a „szokását” jegybankelnöki regnálása elején is megőrizte, de valószínűleg a stáb felkészítő munkájának eredményeképpen azért egyre inkább belejött a dologba.
Hamecz István. Az MNB ügyvezetõ igazgatója szerint az inflációs célkitûzés regionális összehasonlításban jól mûködik.
Fotó: Kalló Iván
INFLÁCIÓS CÉLKITŰZÉS. A monetáris politika átalakítását természetesen nem ő kezdte el; Surányi György jegybankelnöksége alatt már világos volt, hogy a szűk sávos rendszer elért „hasznos élettartama végére”, s a jegybank meg is kezdte a változás előkészítését. Az új rezsim keretrendszerének és működési elveinek kialakítása azonban az utódra hárult. A legfontosabb új elem az inflációs célkitűzés bevezetése volt. Magát a rendszert – az MNB egy évekre előre meghatározott inflációs célt próbál meg a kamatainak alakításával elérni – nem nagyon kérdőjelezték meg a közgazdászok, ám nyilvánvaló volt, hogy a jegybanknak van mit tanulnia e téren. Az inflációs célkövetéssel, így a jelenlegi monetáris politikával, piaci szempontból nézve az a legnagyobb gond, hogy nem lehet eldönteni, vajon éppen szigorú vagy laza a monetáris politika. „Márpedig hogyan tudja a monetáris politika befolyásolni az inflációs várakozásokat, ha ez nem világos?” – fogalmazta meg kritikáját a Figyelőnek Vojnits Tamás, az OTP Bank igazgatója.
Az inflációs célkitűzés regionális összehasonlításban jól működik. „Az MNB többször érte el célját, mint például a cseh vagy a lengyel jegybank” – mondta lapunknak Hamecz István, az MNB ügyvezető igazgatója. Magyarázata szerint, ha az inflációs cél teljesül, akkor a monetáris politika alapvetően rendben van. Ha az infláció a cél felett teljesül, akkor a monetáris politika – igaz utólag – lazának bizonyul, míg ellenkező esetben túl szigorú volt a kurzus. Ez utóbbi volt megfigyelhető egyébként több ízben a cseheknél és a lengyeleknél.
Magyarországon két ízben fordult elő, hogy nem teljesült a cél: 2003-ban és 2006-ban. A tavalyi a sok szempontból „egyszerűbb” eset; a Gyurcsány-csomag őszi áfa- és hatóságiár-emelései a makrogazdasági stabilitás felé tett lépések voltak ugyan, viszont a jegybanki célt keresztbeverték. Nehezebb a 2003-as helyzet megítélése. „Az MNB nem kommunikálta világosan a fiskális várakozásait, magyarul azt, hogy mit vár a Medgyessy-kormány 100 napos programjától, így ez gyakorlatilag nem épült be a piaci várakozásokba” – mondta lapunknak egy makrogazdasági elemző az akkori helyzetre visszaemlékezve. Valószínűleg részben ennek is volt betudható, hogy a fenyegető fiskális veszedelem – a nyakló nélküli pénzosztogatás – ellenére a forint vészesen erősödött, majd elérte a sáv szélét is.
A nem hivatalos jegybanki álláspont szerint azonban 2003-ban nem a monetáris kondíciók túlzott lazasága vezetett a célnál magasabb inflációhoz, hanem az, hogy nem tudtak az adott keretrendszerben tovább szigorítani. E szerint hiába látta az MNB, hogy a 100 napos program – például az 50 százalékos béremelések révén – inflációs veszélyt hordoz, ha az erős forint miatt az újabb kamatemelések még nagyobb nyomást helyeztek volna a sáv erős szélére. Mint ahogy 2003 januárjában be is következett a sáv erős széle elleni támadás. A monetáris politika tehát beleütközött az árfolyamrendszer korlátaiba. Forrásaink szerint az MNB akkor javasolta a sáv eltörlését – ami lehetőséget adott volna további kamatemelésekre -, ám ebbe a kormány nem ment bele.
Nem sokkal később azonban fordult a kocka, s az egyre romló gazdasági mutatók beindították a forint gyengülését. A hazai pénz 2003 júniusában zuhanórepülésbe kezdett, az euró a 272 forint körüli szinteket is megjárta. A június 4-i kormányülésen döntés született arról, hogy a forint ingadozási sávjának közepét 282,36 forintra módosítják a korábbi 276,10 forintról. Ez azt jelezte, hogy a pénzügyi vezetés gyakorlatilag áldását adja a forint leértékelődésére. Mindezt egy olyan monetáris politikai környezetben, amelyben a viszonylagosan erősen tartott forint lett volna hivatva az infláció csökkentését szolgálni.
Június közepére Járai Zsigmond már a sáveltolás „rossz időzítéséről” beszélt. László Csaba akkori pénzügyminiszter viszont „ízléstelennek” nevezte a nyilatkozatot, amelyben a jegybankelnök gyakorlatilag kihátrált a közös döntés mögül. Valóban, Járai a sáveltolással saját magával is konfliktusba került, hiszen az év elején még erős ellenállást tanúsított az ezt firtató kérdésekkel szemben, ráadásul az eltolás előtti napokban tett nyilatkozataiban 250 forintos eurókurzus mellett tartotta teljesíthetőnek az inflációs célt.
A sáveltolásba való jegybanki beleegyezés már csak azért is érthetetlen, mert az MNB-elnök korábban többször hangsúlyozta, hogy versenyképességi szempontokat nem hajlandó figyelembe venni a monetáris politikában, kizárólag az inflációs cél a fontos. Lapunk megbízható forrásokból úgy értesült, hogy a sáveltolást megelőző napon még nem is támogatott volna egy ilyen döntést. Úgy tudjuk, a jegybank elemzői részlege határozottan ellenezte a lépést, s felhívta az elnök figyelmét arra is, hogy az a jegybank hitelességét veszélyezteti. Másnap azonban Járainak a kormányfőnél tett reggeli látogatását követően a monetáris tanács megszavazta az árfolyamsáv közepének eltolását.
„A sáveltolást a miniszterelnöknél is elleneztem. Rossz döntés volt, nem volt megfelelően előkészítve. A monetáris tanács azonban úgy gondolta, túl sok konfliktus volt addig is a kormánnyal, a kisebbik rossz, ha nem kreálunk egy újabbat” – mondta lapunknak Járai Zsigmond. A jegybankelnök beszámolója szerint a reggeli kormányülésen a miniszterelnök mellett ott volt László Csaba akkori pénzügyminiszter, valamint Csillag István gazdasági miniszter is. A kormányfő végül arra kérte Járait, hogy véleményével ne befolyásolja a döntést. A monetáris tanács délelőtti ülésén végül László Csaba tolmácsolta a kormányfő kérését, ám Járait kötötte a kormányfőnek tett ígérete, a testület tagjai ennek alapján azt gondolták, hogy az elnök megegyezett erről a miniszterelnökkel. „A kormányfő behúzott a csőbe” – fogalmazott lapunknak a jegybankelnök.
Piaci források Surányi Györgyöt, a jegybank korábbi elnökét vélik tudni a sáveltolási szándék mögött. Mértéktartóbb elemzők azonban ehhez hozzáteszik: inkább arról lehetett szó, hogy a volt jegybankár valahol valamilyen formában mondhatott valamit a sávval kapcsolatban – nem feltétlenül a sávközép gyengítését -, majd az hólabdaszerűen, egyfajta tehetetlenségi nyomatéktól vezérelve, közvetítőkön keresztül csurgott le a politikai akarat szintjére. Elemzők mindenesetre az inflációt az erős forinton keresztül csökkenteni akaró jegybank jelentős hitelességveszteségeként értékelik utólag az esetet.
Járai nevéhez kötődik a monetáris tanács és az inflációs jelentés létrehozása, illetve kialakítása is. Még szakmai körökben sem túl ismert, hogy Járai jó kapcsolatokat ápol Lámfalussy Sándor közgazdász professzorral, akit az euró atyjának is szokás nevezni, lévén aktív szerepet vállalt a közös európai fizetőeszköz koncepciójának kidolgozásában. Forrásaink szerint Járai mindig támaszkodhatott – és támaszkodott is – a Lámfalussyval való jó viszonyra. A forint nominális felértékelődésének koncepciójával például a professzor is egyetértett, elvi alapon megerősítve ezzel Járait.
A POLITIKA BELESZÓL. A monetáris tanácsot közgazdász körökben kezdetben óvatos kétkedéssel fogadták. Kérdésesnek mutatkozott, van-e Magyarországon elegendő szakember ahhoz, hogy a rotációs rendszerben működő testület folyamatosan a legjobb tekintélyeket tudhassa soraiban. Az angol jegybank megfelelő testületének tagjai között például mindig akad külföldi szakember is, nálunk ez egyelőre nem vált gyakorlattá. Ráadásul a tanács tagjainak kinevezésébe a politika is beleszól, ami csak ráerősített a kételyekre.
Az inflációs jelentés eredeti koncepciója az volt, hogy az a monetáris tanács tagjainak közös munkáját tükrözi, a stáb segítségével. Ez azonban nem jött be, a tagok egy része el-elmaradozott a megbeszélésekről. Jegybanki folyosói pletykák szerint Járai például egyetlen ilyen ülésre sem ment el. Ez valószínűleg habitusából ered: nem gondolja, hogy mindenhez kellene értenie. Az inflációs jelentés készítését végül a stáb vette át, s így alakult ki a jelenlegi struktúra: a jegybank elemzői készítik el a döntés-előkészítő tanulmányokat és javaslatokat, valamint összeállítják az inflációs jelentést, a monetáris tanács pedig dönt a kamatkérdésekben, illetve kutatási javaslatokat fogalmaz meg az elemzők számára. A stáb tehát teljes mértékben szeparálódik a döntéshozói szinttől, politikai és gazdaságpolitikai kérdésekben nem foglal állást, az előrejelzésekre és a jegybank stratégiájára figyel.
Ami a jövőt illeti, Járai utódja nyilván változtat a jelenleg kialakult struktúrán az MNB-n belül, de nem ez a kulcskérdés. Rövid távon, az új vezető megismerésének időszakában, a piac valószínűleg jelzi, hogy örül vagy nem a friss kinevezésnek. „Hosszabb távon azonban majdnem mindegy, ki a jegybankelnök” – állította egy forrásunk, hozzátéve: éles helyzetekben persze nagy szerepe lehet annak, hogy az MNB első emberének mekkora gyakorlata van pénzpiaci turbulenciák kezelésében, ismeri-e a piaci szereplőket, és beszélő viszonyban van-e velük. Ez előny lehet egy olyan elnökkel összehasonlítva, aki még nem érezte a „vér szagát”. Tudomásul kell azonban venni, hogy a piac erősebb a jegybanknál. Szakértőink szerint Járai sem azért képviselt egy keményvonalasabb monetáris politikát, mert ez volt a mániája, hanem azért, mert a piac nem nagyon tolerált volna ilyen laza fiskális politika mellett egy hasonlóan megengedő monetáris politikát.
S hogy mihez kezd mandátumának lejárta után Járai? Ő maga egy lapunknak nemrégiben adott interjúban korainak tartotta még erről nyilatkozni. Egy neve elhallgatását kérő pénzügyi szakember azonban így vélekedett: „Sokak által és sokszor megkérdőjelezett függetlenségét most megerősítheti, vagy végleg eltemetheti, amikor arról dönt: felül-e a Fidesz-tribünre visszavonulásakor.” Ha a távozó jegybankelnök a háttérbe vonul, azzal forrásunk szerint kifogja a szelet a tamáskodók vitorlájából. Ettől függetlenül még benne lehet a pakliban, hogy néhány év múlva a jobboldal – érdemei elismerése végett – újfent előhúzza a cilinderből.
Jegybanki váltó
• Már Surányi György elnöksége alatt világos volt, hogy a szűk sávos rendszer felett eljárt az idő, s meg is indult a változás előkészítése.
• Az új rezsim kialakítása azonban már Járai Zsigmond időszakára esett. A legfontosabb nóvum az inflációs célkitűzés bevezetése volt.
• Az, hogy ki lesz az új MNB-elnök, hosszabb távon majdnem mindegy. Tudomásul kell ugyanis venni, hogy a piac erősebb a jegybanknál.
