Mióta képviseli Tóth Alexet, és mióta tudja biztosan, hogy csiszolatlan gyémánt?
Amikor 2021-ben először találkoztunk, a Fradiban játszott. Egyből feltűnt, hogy ennek az alig 16 éves srácnak mennyire sugárzó a tekintete. Nem sokkal később elvégeztünk vele egy kognitív képességre vonatkozó felmérést annál a hazai cégnél, amely világklasszis sportolókkal dolgozik együtt. Számos játékosunkkal megcsináltuk ugyanezt a tesztet, de Alex volt az első, akiről olyan visszacsatolás érkezett, ami a mai napig itt cseng a fülemben. „Nem tudjuk, mit csinál a pályán ez a srác, hogyan focizik, de egy biztos, a személyisége, a nyomástűrő képessége, a döntéshozatali sebessége, a fókusza a nálunk lévő elitatléták szintjén van már most” – így jellemezte Alexet Matics Zsolt. Ez volt az a pont, ahol a pályán látottakkal is összevetve kiemelt státuszba helyeztük. Az egészből az a tanulság, hogy az utánpótlásképzés fő sarokpontja a tehetség beazonosítása, ami itthon több helyen még mindig egyfajta vakfolt, és ezt valahogy kezelni kellene, mert így
rengeteg Tóth Alex tűnhet el a magyar futballban.
Kit nevezünk tehetségnek, és kit nem?
Miért? Mert ilyen speciális objektív mérések, képességmegállapítás, tehetségkiválasztás híján hazánkban többnyire csak az adott korosztályos edző szemén múlik, kiben lát kvalitást, és kiben nem?
Tóth Alexet az edzői közül az U15-től felfelé – Robbie Keane érkezéséig – csak Korolovszky Gábor favorizálta, támogatta úgy, ahogy azt elképzelném egy ilyen tehetség esetében. Persze fiatalkorában is akadt számos edzője, akik kifejezetten jól foglalkoztak vele, de a nagypályás léte alatt igazán senki nem sorolta a korosztálya elitjébe.
Pedig Alex karrierje éppenséggel azt bizonyítja, mintha e teszt eredményének ismerete nélkül is mindenki tehetségesnek látta volna, hiszen az aktuális klubjai, a Fradi és a Honvéd edzői is rendre támogatták, míg az U15 kivételével minden korosztályos válogatottnak tagja volt.
A szövetségi edzők közül sem tartotta senki nemzetközi szintre kijuttatható talentumnak. Ezt nyugodtan kijelenthetem kritikaként is akár,
mert sohasem az a vélemény jött vissza a korosztályos válogatott-összetartások után, mint amit Robbie Keane mondott az első edzéseit követően, hogy „atyaég, ebben a gyerekben mekkora potenciál van”. Az U-válogatott-meccseken rendre azt láttam, hogy az játszott, akiről az edző azt hitte, meg lehet vele nyerni az aktuális meccset, mert éppen erősebb, gyorsabb, nagyobbat rúg, mint a posztriválisa. Persze ez valahol érthető, hiszen nyomás van, jó eredményt kell elérni, Eb-elitkörbe, -döntőbe kellene bejutni. Nem azt állítom, hogy ez csak magyar jelenség, nyilván nemzetközi trend is. Inkább azt mondom, hogyha valaki az Alexszel U15-ös korától együtt dolgozó edzők során keresztül megvizsgálja, hogy min ment át, kitől milyen visszacsatolásokat kapott, úgy döntően nem az jön le, hogy mindenki meglátta volna benne a szikrát, és tudatosan építve támogatta volna a nemzetközi porondig, pláne nem a Premier League-ig. Ez sok kérdést felvet számomra a hazai futballközeget illetően.
Nemrég írtam egy cikket az utóbbi évtized egyik, ha nem a legsikeresebb utánpótlás-korosztályának beválásáról. A rendszerbe belépő mintegy 17 ezer, 2000-ben született labdarúgóból a 2023/24-es bajnokságban 45-en játszottak profi szinten, és közülük is csak öten (!) voltak aktuálisan külföldi klub szerződtetett játékosai. Ez a statisztika azt bizonyítja, hogy miközben az egész világ arra törekszik, hogy olyan futballistákat neveljenek, akik 19-21 éves koruk közt éretté válnak a felnőttfutballra, a nemzetközi piacra lépésre, a magyar labdarúgás rendszerszinten képtelen erre. Szóval miért csak ilyen ritkán tűnik fel a magyar futballban egy-egy ilyen klasszis?
