Polgármesternek készül a papi hivatásból minap kiugrott Tibi atya. Szeptember első vasárnapján még misézett, aztán az istentisztelet végén a hívek kis híján kiszédültek a padból, amikor bejelentette: családot szeretne, elég a reverendából. Szerdán reggel celebrált egy utolsót, majd irány a megyés püspök, akitől két napot kapott távozni a parókiáról. Még azt se hagyták neki, hogy befejezze Szőgyén az általa megkezdett templomépítést.
Nagybajcson vagyunk, ezerlelkes Duna-parti faluban, Győr-Sopron megyében, kampányban.
Atya? Úr? Melyik most a helyes megszólítás?
A kereszt- és védőszent nevem: Tibor.
Tibor, mit szólt a püspöke?
Tudomásul vette a döntésemet.
Nyilván megrázta őt a dolog.
Lehet.
Tartott a beszélgetéstől?
Túl kell esni rajta – ez volt bennem.
Azt nyilatkozta a Kisalföldnek, hogy „felőrölte a magány”. Ez mit takar?
Napközben igyekeztem dolgozni, folyamatosan emberek között lenni, de az estéim és a reggeleim üresen teltek. Nem bírtam, nem akartam idegileg teljesen kimerülni, és nem akartam papként kettős életet élni.
Elárulhatná, ha azért lépett volna ki, mert szerelmes lett?
Minden eset más. Én csak két-három év múlva gondolkodom családalapításban. Előbb munkát kell találnom, egzisztenciát teremtenem.
Sok a kiugrott katolikus pap?
Ismerek néhányat. A mi évfolyamunkon tízen kezdtünk a győri teológián, mára talán négyen maradtak. Nálam mind prédikációban, mind emberekkel való bánásmódban sokkal tehetségesebb társaim korábban kiléptek, de ha lehetne családjuk, szép papi szolgálatot teljesítenének. Most még talán én is időben váltok, hiszen csupán harminchárom éves vagyok, így van lehetőségem új életet felépíteni.
Két napot kapott elhagyni a plébániát.
Annyit.
Hogyan lett lakása?
A gondviselés. Szeptember tizedikén reggel hallgatott meg a püspök, és azonnali hatállyal felmentett, vagy ha úgy tetszik, kirúgott. Kijöttem kilenc óra ötkor, egyenesen a bazilika felé tartottam, ott van ugye a Könnyező Szűz Anya képe, de nem mentem be, mert biciklivel voltam, és féltettem, de azért imádkoztam.
Bringáról?
Persze.
Hogyan?
Folyamatosan. Tekertem hazafelé, s közben a Szűz Anyára gondoltam, és két órán belül lett szállásom. A bácsai téesz volt elnöke hívott, felajánlotta az egyik üresen álló, teljesen bebútorozott, modern házát, hogy lakjak ott egy évig. Albérleti díjat nem kér, csak rezsit, de még abban is segít.
Nagybajcs polgármestere másfél évtizede Huszár Imre. Tősgyökeres helyi, géplakatosnak tanult, dolgozott karbantartóként a környéken, majd a néhai Német Demokratikus Köztársaságban húzott le pár vendégmunkásévet. „Ulbricht rendet tartott” – így emlékszik a keletnémetek hazájára. Lakóira pedig ekképpen: „Akikkel találkoztam, olyan buták voltak, azt hitték, a Balaton mediterrán vidék, banán és narancs nő a partján.”
A lazuló szocializmus már Nagybajcson találta, brahiból, fogadásból jött haza az NDK-ból. „Az a típus vagyok, aki ha valamit kimond, azt megcsinálja, egyszer még a hajamat is levágattam kopaszra.” Beszélte a németet, Ausztriába járt át autót szerelni, „megkaptam a schillinget érte, bővítettem a pénztárcámat”, aztán ’90-ben alkatrész-kereskedést nyitott, „jól ment, míg a multik tönkre nem tették a piacot”. Eztán jött a közélet, ’99-ben időközin került a község élére.
Minden választáson volt ellenfele, s eddig rendre ő győzött. Most is bízik a sikerben, bár az exatya különös népszerűsége mintha bosszantaná. „Ezzel a papságból kiugrással kétszer is címlapra került Tibor a Kisalföldben, bezzeg amikor én szóltam az újságírónak, hogy háromszáztízmillió forintból eltüntettük az illegális szemétlerakót, arra se vette a fáradságot, hogy megriportozza az átadást.”
Szidolozandó szakmánk renoméját mi kiautózunk a terepre, s konstatáljuk, nyoma sincs a sok év sittesei által összehordott tizenötezer köbméter hulladéknak. A joggal büszke Huszár úr búcsúzóul közli, „aggódom Tibi atyáért, attól félek, elkallódik”.
Miért ment papnak?
Tizenkét évesen kezdtem járni hittanra, Banán laktunk akkoriban, Bana községben, a barátaim beszéltek rá, mesélték, milyen jó ott, nagyon tetszett, ahogy az atya örömöt, értelmet visz az emberek életébe.
Az az atya tudja önről, hogy elhagyta hivatását?
Persze. Megértést tanúsított. Ő hívott, olvasva az újságot.
És mit szóltak a hívek?
Szintén megértéssel fogadták. Olvasható a Facebookon a személyes oldalamon a csupa kedves komment. Pedig azt hittem, elítélnek majd, csalódnak bennem, kiközösítenek.
Senki nem vágta a fejéhez, hogy „na, Tibi atya nem bírta csajozás nélkül”?
Ellenkezőleg. Olyanok hívtak fel és biztosítottak a barátságukról, akikkel tizenöt éve nem beszéltem.
Tán református lelkésznek kellett volna állnia.
Van sok görög katolikus barátom, összejártunk focizni, nekik valóban könnyebb: egy valláson vagyunk, ők is templomot építenek, gyóntatnak, ám ott lehet nősülni, családot alapítani.
Átigazolhat?
Az egyházi jog szerint ez kizárt.
Kár.
Tudomásul kell venni. A legfontosabb, hogy adhassak, tehessek az emberekért, hogy milyen formában, az másodlagos. Nem a gombhoz varrjuk a kabátot.
Nagybajcsi kuriózum a gombüzem. Egykor hatvan ember dolgozott itt, még a dunai kagylóból is gomb készült, ma viszont mindössze három helyi eteti a tizenéves olasz gépeket, ha akad épp megrendelés. Évi ötmillió darab, ennyi mostanság az éves teljesítmény, a fénykorban húszmillió volt a termés. Megosztjuk önökkel a gomb receptjét, máshonnét úgyse jutnak ilyen réteginfóhoz: először színezett műgyantalapokat centrifugálnak egyenvastagságúra, ebből a szilárdulás után gombméretű körbigyókat vágnak, ezeket beöntik az emlegetett olasz masinákba, ami lyukat fúr, díszítést esztergál, sőt még stancol is, csak tudnánk, ez mit jelent, s már csak a fényezés van hátra. „Napi nyolc órát itt kell állni a gépnél?” – ezt kérdezzük a kiömlő gomboktól lelkesülten Nagy Ferenc szakitól. „Csudát – így a rutin. – De időnként azért rá kell nézni.”
A legborzongatóbb helyiség a raktár. El tudnak képzelni kétmillió gombot? Na, az van itt bezacskózva a négyforintos inggombtól a „sivatagi tereptarka” NATO-egyenruhagombon át a tizenhat forintos „divatgombig”.
Miből él majd, ha nem jön össze a polgármesteri állás? Megy a gombüzembe segédmunkásnak?
Nem akarok karriert, sok pénzt, és nincs bajom a kétkezi munkával, nyírtam én már füvet, ültettem virágot, bármit elvállalok. Valahol el kell kezdeni, aztán ha az ember ügyes, szorgalmas, kinövi magát.
Fűnyírásból aligha növi ki magát, bármily ördöngösen forgatja is a damilos kaszát.
Azt kell nézni, adott helyzetben mit tudok kihozni magamból. Persze igazából a szervezéshez, az emberi kapcsolatok építéséhez értek, humán erőforrásban vagyok jó.
HR atya?
Viccesen így is mondhatjuk. Amint anyagilag egyenesbe jövök, szabadidőmben a közösséget szeretném szolgálni, akkor is, ha nem leszek polgármester. Rendezvények, programok, táborok, gyűjtések – ez az életem. Papként felújíttattam a nagybajcsi templomot, és a semmiből templomot építettem Szőgyén, koldulásból, egyházmegyei segítséggel, én jártam utána mindennek, pénznek, tervezőnek, kivitelezőnek. Százmillió forintot hoztam ide úgy, hogy a kezemhez korrupciós pénz nem tapad. Sosem kicsinyeskedtem, sosem loptam, sosem csaltam, nem kértem és nem fogadtam el hálapénzt. A lényeg: az ember bármit csinál, szívvel-lélekkel tegye, ezt tanították nekem a teológián. Majd fönt eldöntik, mi legyen velem.
Fórumra készül Nagybajcs, a faluházba várják a két polgármesterjelöltet és a négy képviselői posztra pályázó tizenegy aspiránst. Utóbbiak egyike, Giczi-Bella Dominika nem mellesleg a kultúr vezetője, s épp a hangosítást rakja össze. „Minek ide mikrofon?” – ezt kérdjük. „Hát arra az esetre, ha elszabadulnának az indulatok!” „Mónika show?” „Csak nem.”
Míg összeáll a szett, arról érdeklődünk, van-e hibája a jelölteknek. “Huszár Imre idősebb korú, nem fogékony az újításokra, neki minden úgy jó, ahogy van. Tibor pedig túl önfejű és makacs.” “Az Istenre sem hallgat?” “Mondhatjuk.”
Mindjárt falugyűlés. Izgul?
Kicsit.
Pedig a szószéken szerzett rétori rutint.
Nincs két egyforma mérkőzés.
Mérkőzés? Futballozik is?
Fociőrült vagyok, most a bajcsi csapatban játszom.
Mit?
Középhátvédet, mert már idős vagyok, a rutint képviselem, nem a gyorsaságot. Fiatalon a középpályát szerettem, ott van élet, lehet védekezni, támadni, ütközni, szerelni, indítani, gólpasszt adni.
Ütközni?
Az is a játék része.
Gyakran kapott lapot?
Sárgát többet is, szezononként összegyűlik egy-egy meccshiány miattuk. Durva nem vagyok. Csak kemény. Határozott. Az kell. Ez a tízedik szezonom, szezononként huszonöt-harminc meccsel. Csupa bébetűs csapatban szerepeltem: Bana, Bábolna, Bőny, Bő és most Bajcs. A nevem meg ugye Balogh. Ja, és a Bayern München a kedvencem. Szeretnék majd egyszer…
Ott futballozni? Ahhoz még a gondviselés is kevés.
Dehogy. Szeretnék kimenni a bajorok egy meccsére.
Feszes rendben zajlik a jelöltmeghallgatás, lehetnénk akár tüchtig német településen, de kell is a szigor, hiszen tizenhárom jelentkezőnek kell beleférni a tervezett két órába. Egy Mészöly Kálmánra (nem a Kavicsra, hanem a Sziklára) feltűnően hasonlító környékbeli iskolaigazgató a moderátor, tőle tudni, hogy a polgármester-jelöltekre nyolc-nyolc perc jut, a többiekre öt-öt, „de ezt nem kell mereven betartani, ha valaki huszonnyolc vagy harminckét másodperccel tovább beszél, nem lesz leültetve”.
Tibi atya „kedves testvérek, kedves nagybajcsiak” megszólítással alapoz. Ha ő győz, azt mondja, foltozódna közút s járda, épülne kerékpárút, parkolóhely, acélosodna a csatornarendszer, elvezetődne a csapadék, kotródna a hó, nyíródna a fű, modernizálódna a közvilágítás, épülne játszótér, nyugdíjas otthon, felújítódna az önkormi épülete meg a ravatalozó, lenne urnakert, renoválódna a temetőkerítés, rend uralná a horgásztó környékét és a Duna-partot, nőne ipari park, születnének munkahelyek, virágozna ovi és bölcsőde, a faluház fölé lakás épülne, freskó festődne a templom mennyezetére, fölüle harangjáték szórakoztatná a népet, beszélgetve lenne a civilekkel, mi több, a polgármester minden hónapban meglátogatna minden egyes nyugdíjast.
„Én nem leszek olyan hosszú, mint az atya, mert álmokat én is tudok szőni, de ahhoz pénz is kell” – ez már Huszár Imre korteskedése. Azzal azért elbüszkélkedik a hivatalban lévő polgármester, hogy hozott ő ide rengeteg pályázati pénzt, úgy nyolcszázmillió forintot.
A képviselőjelöltek között akad mindenféle remek aspiráns a harminchárom éves, háromgyerekes, három nyelvvizsgás anyukától a nyugdíjas villanyszerelőn és a kozmetikuson át a településmérnökig. Meglepően sok köztük a betelepülő, ki elhalt nagymamája házát lakja családostul, kit gyermekkori nyarak hoztak vissza ide, ki a környék községeit végiglátogatva döntött Nagybajcs mellett. Lelkes, helyes figurák; ki más is törné magát a társadalmi munkában végzendő képviselőségért.
Programjaik az atya és Huszár úr ideáiból szemezget, néha mélyre hatolva, máskor karcolva a traszcendenset, ilyenekkel: „Magasabb színvonalra emelném a pörköltfőzőversenyt és a karácsonyfa-állítást.” A lámpaláz általános, hogy a csudába ne lenne az, kiállni a tömött kultúrban másfél száz ember elé gyilkos föladat, tényleg az, nem meglepő, hogy olyas mondatokat szül a stressz, mint „a tetteimmel tudom bizonyítani a tetteimet”, az „ennek a megvalósulása az elkövetkező időkben meg fog valósulni”, a „jelen pillanatban nem tudok pozitív választ adni arra, hogy lesz-e, nem lesz-e”, valamint az „én se tudok sokkal jobban beszélni, mint az István”.
Kedvenc dumánk a koros Oros Imrétől való, ki már tizenkét évnyi faluatyaságot tudhat maga mögött: „Ha megválasztanak, ígérem, ez lesz az utolsó ciklusom.” Jó egészséget, hosszú életet kívánunk Imre bácsinak.
Ezüstérmes szöveg a levezető elnöktől többször is dicsérőn elhangzó „köszönöm az időkeret fenntartását”, valamint a „nagyon fegyelmezett az időtényező” szerkezet. Nálunk csak a bronzra elég a most záródó ciklusban a képviselői posztról menet közben lemondó, de most ismét induló Oross Frigyestől a „négy éve nagy lendülettel vetettem bele magam a képviselői munkába, de aztán nem voltam jelen az üléseken” fordulat.
A kötelező körök után a polgároké a szó, lehet kérdezni. Egy bácsi azt kifogásolja, hogy a templomba a felújítás után egy helyen beszivárog az esővíz, „milyen munka ez?! kapott arra megbízást a kivitelező, hogy a párkány befele lejtsen?!”. És van persze helyi humorzsák, egy melegítős harmincas személyében, aki nem kérdez, inkább megjegyzést tesz: „Kevesebb ö betűvel fele ennyi idő alatt meg lehetett volna oldani ezt az ülést. Köszönöm… Nyissatok ablakot, mert kevés a levegő… Ez volt a Heti Hetes.”
A lényeg: a tapsokat, a hümmögéseket és a közbekiabálásokat hallgatva ezt a vitát alighanem Tibi atya nyerte. Érzi is Huszár, hogy ez nem az ő estéje volt, távoztában ismétli tételmondatát: „Álmodni én is tudok.”
Bemehetünk?
Sajnos nem. Mindenféle jogviszonyom megszűnt a szőgyei templomhoz, még az építést sem fejezhettem be, pedig már kilencvenöt százalékos a készültség.
Kérte?
Igen, arra hivatkozva, hogy egyedül én ismerem ott a részleteket, de elutasítottak.
Mert?
Erről nem akarok állást foglalni.
Szőgye aprócska, száznyolcvan fős település. Elbír egy templomot?
El és meg is érdemli, mert sose állt itt se templom, se faluház, semmi. Csak egy imaház, de amikor ötvennégyben megépült a töltés a Duna mellett, a gáton túl rekedt, állandóan elönti a víz. Nagy büszkeség, hogy a templomot én álmodtam meg mindenestül, a tornyot, a színeket, még a boltíveket is, amitől hajlékká válik a ház. És pénzt is én szereztem rá.
Mi kellett hozzá?
Árvíz. Arra tudtam hivatkozni.
Biztos nem mehetünk be?
Biztos. Ehhez már nincs kulcsom.
