Meggyilkolták a magyar humort – vajon Kern András kinyomozza, ki a tettes?

Úgy kell a jó magyar krimivígjáték, mint egy falat kenyér. A vígjáték száz éve a magyar film húzóműfaja, de csak az államszocializmus éveiben vált rendszeressé, hogy bűnügyi történetekkel kombinálják. A politikai elvárások és a szűkös világnézeti perspektívák meglehetősen korlátozták, milyen bűntényekről lehetett szó (semmi durváról) és kik az elkövetők (disszidensek és nyugati szabotőrök), a könnyed hangnem viszont jótékony iróniával árnyalta az irányzatosságot. A Pogány Madonnáról éppen úgy a legszebb emlékeket őrizzük, mint a bűnügyi komédiához szintén közel eső Macskafogóról.

Vagyis a Ma este gyilkolunk hírére lelkesek lettünk. Különösen, hogy az eredetileg Csányi Sándor rendezői bemutatkozásának szánt filmterv a kezdetektől arra épült, hogy lehetőséget teremtsen idősödő, nagy színészeink jutalomjátékára. Csányi időközben kikerült a képből – a pletykák szerint összeveszett Lajos Tamás producerrel –, a színésznagyságok viszont maradtak. Többé-kevésbé önmagukat alakítják: veterán színészeket, akiknek még egyszer, talán utoljára alkalmuk adódik játszani. Ez persze túlzás, mert Kern András, Koltai Róbert, Pogány Judit, Bálint András és a többiek ma is rendszeresen színpadra állnak, ha filmezni ritkábban is kapnak lehetőséget.

Ám az kétségtelen, hogy a valós és a történetbeli színészegyéniségek játékos tükrözése, a történet világából kimutató párhuzamossága olyasféle öniróniával hatja át a filmet, ami nálunk egyébként is hozzátartozik a bűnügyi vígjátékok szemléletmódjához.

Semmi nem komoly. Kern egy Tolnai Tivadar nevű, dölyfös színészt játszik, akit a Magyar Televízió közönsége hosszú éveken át mint Radetzky hadnagyot, a Monarchia detektívjét ismert. Amikor meghal a Pirandello színészotthon egyik bentlakója, Tolnainak gyanús lesz néhány körülmény, és visszabújik legnagyobb szerepébe: saját szakállára kezd nyomozni. Szobáról szobára jár, kihallgatásokat rögtönöz, mintegy lehetőséget biztosítva rá a film mellékszerepeiben látható, valódi színészeknek, hogy egy-egy jelenetben megmutathassák magukat. Tolnai persze lenéz mindenkit, a Koltai Róbert által játszott forgatókönyvírótól a Pogány Judit és Bodrogi Gyula megformálta „vidéki színészekig”. Barátságtalansága, állandó gorombáskodása ugyanúgy állandó humorforrás, mint kétségbeesett törleszkedése a fiatalabb nemzedékhez, elsősorban Lilihez, a színészotthon ápolójához.

Mindez alkatilag is passzol Kernhez, mint ahogy a többieknek sem kell különösebben mélyre merülniük saját színészi eszköztárukban. Koltai neurotikus szabódását, Bodrogi nagyhangú kedveskedését, Pogány becsapós szelídségét megannyi filmben és színdarabban láthattuk már.

A lényeg éppen az, hogy mindenki önmagát hozhassa, meggyőzve a nézőt, hogy a valóságban bizony kár lenne az idősek otthonába elparentálni az elmúlt fél évszázad legkiválóbb magyar színészeit.

Mennyivel jobban hangzik ez a koncepció leírva, mint megfilmesítve! Csányi megüresedett rendezői posztjára végül Fazakas Péter érkezett, aki legutóbb A játszmával bizonyította, hogy képes tető alá hozni egy épkézláb műfaji produkciót. Ám azzal a filmmel ellentétben ezúttal semmilyen, kicsit is izgalmasnak nevezhető képi megoldás, az egyhelyszínes dramaturgiát felfrissítő, vizuális ötlet nem jutott eszébe sem neki, sem Balázs István Balázs operatőrnek. Világos, hogy a különféle szobákban beszélgető emberek műfaját, vagyis a krimit jóval nehezebb képi értelemben frissen tartani, mint más jellegű történeteket, de az utóbbi évek klasszikus krimiket imitáló, hollywoodi kísérletei, Rian Johnson Tőrbe ejtve-sorozatától a Kenneth Branagh rendezte Agatha Christie-adaptációkig, mégiscsak megoldották ezt a feladatot.

Köbli Norbert forgatókönyvírónak nyilván a Tőrbe ejtve szolgálhatott legfontosabb inspirációs forrásaként – és feltehetően Richard Osman nagysikerű detektívregénye, az ugyancsak öregotthonban játszódó A csütörtöki nyomozóklub –, de egy ponton maga Köbli is összekülönbözött a producerrel, nevét pedig levetette a kész filmről.

Sosem fogjuk megtudni, hogy az ígéretesen és tényleg viccesen induló Ma este gyilkolunk szétesését elkészültének viszontagságos körülményei okozták, vagy alkotói akkor is a közepesen kínos kudarc felé kormányozták volna ezt a filmet, ha jó barátságban maradnak egymással.

A vásznon annyit látni, hogy Tolnai nyomozását csakhamar különösebb logikai kapcsolat nélkül egymásra hányt, gyenge humorral elővezetett epizódok zilálják szét. A krimi a ráció és a rend műfaja, de a Ma este gyilkolunk elbeszélése inkább a káosz felé halad, e markáns irányváltás pedig a magyar filmben ugyancsak hagyományosnak nevezhető, teljesen szükségtelenül (és egymás után kétszer!) előadott dal jelenetéhez kapcsolódik. A Szerelem című számot egyébként a filmzenét is szerző Tövisházi Ambrus írta, Keresztes Tamás énekli, és nagyon fülbemászó.

Miközben a játékidő második felében eltemetjük a fordulatos és izgalmas krimivel kapcsolatos reményeinket és elvárásainkat, a Ma este gyilkolunk máshogyan kezd el szórakoztatni. Igaz, azt már sokkal kevesebben fogják értékelni.

Melyik poén a leglaposabb? Melyik gesztus a legtúlzóbb? (Alighanem Kerné, aki egy ízben a „kurva anyád!” artikulálatlan felüvöltésével ront be egy szépkorú színésznőhöz.)

És persze: melyik Kern-, Koltai-, vagy Bálint András-filmet lenne érdemes újranézni ahelyett, hogy időnket a Ma este gyilkolunk-ra pazaroljuk? De a „pazarlás” talán erős kifejezés: ezeket a színészeket akkor is öröm látni, ha rangon aluli produkcióhoz adják a tehetségüket.

Ma este gyilkolunk (2024), 89 perc. 24.hu: 4/10.