Ahhoz, hogy tisztában legyünk Hadik András jelentőségével, ismernünk kell a történelmi hátteret. Azt írja a könyvében, hogy az 1711-től 1848-ig tartó időszak fehér folt a magyar történelemben. Amikor erről a korszakról beszélünk, a Habsburgok mindig elnyomóként szerepelnek benne, de utólag mennyire jogos ez, illetve mennyire volt elkerülhetetlen, hogy Magyarország a Habsburg Birodalom része legyen?
Ha megnézzük a többi közép-kelet-európai nemzetet, akár a cseheket és a lengyeleket, akár a tőlünk délebbre élőket, ezek mind betagolódtak valamelyik birodalomba. Nyilván minden esetben más-más okok miatt alakult így, de a végeredmény az, hogy ebben a régióban mindenki bement valamelyik birodalomnak a védő vagy éppen elnyomó karjai alá – ez utóbbi nézőpont kérdése. Én azt gondolom, hogy mi relatíve jól jöttünk ki ebből. Kicsit az az érzése az embernek, hogyha nagyon előre megyünk 1918-ig, mintha ugyanonnan indult volna el mindenki a fejlettségét tekintve, mint ahol a 16. században abbahagyta. Tehát mondjuk a csehek ugyanúgy félúton vannak Európa nyugati fele és köztünk, Lengyelország szintén a félperiférián maradt és így tovább. A Habsburg-korszak sok szempontból konzerválta a középkori fejlődési pályákat.
Nem hiszem ezért, hogy nagyon más pályát futottunk volna be, ha valami csoda folytán megmarad a magyar államiság. Nyilván ebben hatalmas szerepe van a folyamatos török-Habsburg határterületi létnek: az okozott igazán nagy pusztítást, hogy folyamatosan háborús övezet volt az ország.
Viszont nem is tűntünk el a térképről, mint a lengyelek, de még a cseheknél is több önállóságot őrzött meg a magyarság azokban az években: a közigazgatási önállóságot, a vármegyéket, voltak rendszeres országgyűlések, tehát volt egy relatíve nagy önállóság a birodalmon belül. Ennek volt káros következménye is, mivel a Habsburg modernizációs törekvéseket is gátolta némileg ez az önállóság – ez ismét egy kétarcú dolog. Nagyon nehéz ezekben a kérdésekben azt mondani, hogy a Habsburgok pozitív és előremutató politikát folytattak, vagy gyarmatosítók voltak. Nyilván a tatárjárás elég egyértelmű sztori, de ezeken a sorscsapásokon kívül ritka fekete-fehér történeteket találni a történelemben.
Mennyire azonosult a magyar közvélemény abban az időszakban, például a hétéves háborúban (1756–1763) a Habsburg Birodalommal?
1711 előtt is több rendi szabadságküzdelem folyt, aminek a Rákóczi-szabadságharc volt a csúcspontja, és még a 18. század közepén is erős maradt a Habsburg-ellenesség egyes régiókban, főként a protestáns tiszántúli nemességnél vagy Erdélyben. Viszont 1741-ben, amikor ott lett volna a történelmi lehetőség, hogy elváljunk a dinasztiától, akkor a magyar elit a Habsburgok mellé, egész pontosan Mária Terézia mellé állt. Az is egy pikáns fordulat, hogy a magyar rendek fenyegetik meg Bécs városát, hogyha hűtlenek lesznek a dinasztiához, akkor jönnek a magyarok, és ott kő kövön nem marad. Pedig a felső-ausztriai rendek már letették a hűségesküt a bajor választónak, tehát úgy tűnt, hogy dől az egész birodalom, erre pont a magyarok mentik meg úgy, hogy előtte egy-két emberöltővel még a kurucok kergették a császárt a saját vadasparkjában Bécs alatt. Nagyon messzire kanyarodott ez a történet a szabadságharctól, mert utána többé-kevésbé békés évtizedek jönnek, és mindenki úgy látta, hogy az 1711-ben született kompromisszum a szatmári békével nem egy rossz dolog és működőképes. Lehetett volna jobb is nyilván, Hunyadi Mátyás korával összehasonlítva ez kevésnek tűnhet, de teljesen mások már a körülmények, ezért az adott kereteken belül ez egy jó út volt.
