Tudomásom szerint még senki sem számolt be tulajdon haláltusájáról; én most megteszem, és a tudomány hálás lesz érte. Olvasóm, ha nem szívesen követed ezeket a tudati jelenségeket, átugorhatod ezt a fejezetet; és visszatérhetsz a cselekményes részekhez. De még ha úgy gondolod is, hogy nem érdekes, hidd el, megéri a fáradságot megtudni, mi játszódott le a fejemben ez alatt a húsz-harminc perc alatt.
Először egy pocakos kínai borbély alakját öltöttem magamra, és ügyes mozdulatokkal borotváltam egy mandarint, aki belém-belémcsípett, és cukorkát dugdosott a számba, ezzel fizetve ki a munkámat, a mandarinok szeszélyének megfelelően.
Rögtön azután átalakultam Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-jának egykötetes, bőrkötésű, ezüst kapcsokkal ellátott, illusztrált kiadásává; ennek megfelelően teljes mozdulatlanságba dermedt a testem, és máig azt hiszem, hogy a könyvet lezáró kapcsok voltak a kezeim, amelyeket összekulcsoltam a hasamon, amíg valaki szét nem választotta őket (Virgília lehetett), hogy ne emlékeztessem őt egy halottra.
Mentem vele, nem tudnám megmondani, hogy félelem volt-e bennem vagy bizalom; kis idő elteltével azonban olyan sebesen haladtunk, hogy összeszedtem minden bátorságomat, és üggyel-bajjal a tudomására hoztam, mennyire céltalan ez a vad rohanás.
– Téved – mondta az állat –, az idők kezdete felé tartunk.
Megjegyeztem, hogy az nagyon messze lehet, de a víziló vagy nem értette, vagy nem hallotta, amit mondtam, ha ugyan nem puszta színjáték volt az egész; azután, látva, hogy tud beszélni, megkérdeztem tőle, Akhilleusz lovával vagy Bálám szamarával van-e rokonságban, ekkor erre a két négylábúra jellemző mozdulattal válaszolt: meglengette a fülét. Én meg behunytam a szemem, és hagytam, hadd történjen, aminek történnie kell. Nem esik nehezemre bevallani, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság, szerettem volna megtudni, hol található az idők kezdete, olyan titokzatos-e, mint a Nílus forrásvidéke, leginkább pedig, hogy van-e legalább annyira érdekes, mint az idők múlása: ilyenek egy beteg agy képzelgései.
Mivel csukva tartottam a szemem, nem láttam, merre megyünk, csak arra emlékszem, hogy az út során egyre hidegebb és hidegebb lett, s nemsokára úgy éreztem, mintha megérkeztünk volna az örök jég birodalmába. Így is történt, mert amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy az állat, amelyen ültem, egy hóval borított síkságon üget különb-különbféle hóhegyek, hónövények és nagy hóállatok között. Minden hóból volt, még a nap is, amelynek sugaraitól jéggé fagytunk. Beszélni próbáltam, de csak ennyit tudtam kinyögni:
– Hol vagyunk?
– Már túljutottunk az Édenkerten.
– Rendben van, álljunk meg Ábrahám sátránál.
– De hát visszafelé megyünk! – szólt vissza gúnyosan a hátasállatom.
Megsemmisültem, és teljesen összezavarodtam. Az utazást egyre kényelmetlenebbnek és képtelenebbnek éreztem, a hideget elviselhetetlennek, az iramot túl gyorsnak, a végcélt pedig ködösnek. Azután pedig – követték egymást a beteg agy gondolatai –, ha már eljutottunk a végcélunkhoz, még az is megtörténhet, hogy az idő, azon felbőszülve, hogy ott vagyunk a kezdeténél, összeroppant a körmei között, amelyek éppolyan régiek, mint ő maga. Miközben ezen tűnődtem, sebesen haladtunk, szinte repültünk a síkság fölött, mígnem a hátasom váratlanul megállt, és alaposabban szemügyre vehettem a környező vidéket. Látni ugyan nem láttam semmit, csak a végtelen hómezőt, amely addigra már a kéklő eget is elborította. Olykor mintha felrémlett volna egy-egy hatalmas, elterpeszkedő növény, amelynek óriási levelei mozogtak a szélben. Olyan csönd uralkodott azon a vidéken, mint a sírban: mondhatni a dolgok élete elképedt az ember láttán.
A levegőégből hullott alá? A földből emelkedett ki? Nem tudom; csak annyit tudok, hogy megjelent egy nőt formázó roppant árnyalak, akinek úgy sugárzott rám vetett tekintete, akár a nap. Alakja hatalmassá nőtt, mint az őserdők, és az emberi szem nem láthatta a maga valóságában, mert körvonalai feloldódtak a háttérben, és teljesen áttetsző volt ott, ahol a teste tömegének kellett volna lennie.
– Hívj Anyatermészetnek vagy Pandórának, az anyád és ellenséged vagyok.
Az utolsó szót hallva ijedten visszarezzentem. A női alak felnevetett, ettől mintha forgószél támadt volna, a növények ide-oda hajladoztak, és elnyújtott nyögés törte meg a bennünket körülvevő dolgok csöndjét.
– Ne ijedj meg – mondta a női alak –, az én ellenséges érzelmem nem öl meg senkit, mert csak az életben testesül meg. Élsz: ennél nagyobb gyötrelemben nem lesz részed.
– Élek? – kérdeztem, miközben körmömet a tenyerembe vájtam, hogy meggyőződjek a létezésemről.
– Igen, emberízink, élsz. Vesd le mihamarabb magadról a büszkeséged rongyait, néhány órán keresztül még részed lesz a fájdalom kenyerében és a nyomorúság borában. Élsz még ebben a pillanatban is, amikor már az öntudatlanság határán jársz; élsz, és ha egy pillanatra feleszmélsz, azt mondod, hogy élni akarsz.
Miután ezeket elmondta, a látomás kinyújtotta a karját, megragadott a hajamnál fogva, és felkapott a levegőbe, mint egy tollpihét.
A dühöt, ha feltámadt is benne, elrejtette a szíve mélyén. De ennek az arcnak a jeges vonásain mégis átderengett valami fiatalos kifejezés, az életerő és -energia keveréke, amellyel szembesülve úgy éreztem, én vagyok a világon a leggyengébb és legtörékenyebb lény.
– Megértettél? – kérdezte a nő, miután egy darabig mind a ketten hallgattunk.
– Nem – feleltem –, és nem is akarlak megérteni, mert képzeletbeli lény, mesefigura vagy. Valószínűleg álmodom, vagy ha igaz az, hogy elvesztettem a józan eszem, akkor nem vagy több egy eszelős képzelgésénél, egy valótlan valaminél, amit a távollévő értelem nem képes sem felfogni, sem uralni. Te volnál a Természet? Az a természet, amelyet én ismerek, csak anya, és nem ellenség, nem teszi elviselhetetlenné az életet, nincs olyan közömbös arca, ami a sírra emlékeztet, mint neked. És hogy kerül ide Pandóra?
– Mert itt őrzöm a zsebemben az összes jót és rosszat, és legfőképpen a reményt, az emberek vigaszát. Remegsz?
– Igen; a pillantásod megbabonáz.
– Így helyes; nemcsak az élet vagyok, hanem én vagyok a halál is, te pedig nemsokára visszaadod nekem, amit tőlem kaptál. Te javíthatatlan kéjsóvár, a nemlét gyönyörűsége vár rád.
Amikor ez a szó égzengésként visszhangzott abban a roppant völgyben, úgy tetszett, ez az utolsó hang, amelyet a fülemmel hallok, és nyomban úgy éreztem, mintha darabjaira hullana szét a testem. Ezért esdeklő szemmel néztem rá, és még néhány évet kértem tőle.
– Szegény percemberke! – kiáltott fel. – Miért kérsz magadnak még néhány pillanatnyi életet? Hogy falj még, és csak utána faljanak fel téged? Nem fáradtál bele ebbe a színjátékba és a küzdésbe? Maradéktalanul megismerhettél mindent, amiről úgy gondoltam, hogy nem alantas és nem lehangoló: a hajnalok fényét, a délutánok mélabúját, az éjszakák nyugalmát, a föld különféle tájait, az álmokat, végeredményben, a legjobbat, amit adhattam. Mit akarsz még, te bámulatra méltó idióta?
– Csak élni, ennél többet nem kérek. Nem te ültetted-e el a szívemben az életnek ezt a szeretetét? És ha szeretem az életet, miért akarnál azzal ártani magadnak, hogy megölsz?
– Mert már nincs szükségem rád. Az időt nem az elmúló perc érdekli, hanem az elkövetkező. Az elkövetkező perc erős, eleven, megvan benne az örökkévalóság ígérete, és magában hordozza a halált; ugyanúgy elenyészik, mint az előző, de az idő fennmarad. Önzést emlegettél? Igen, az önzésen kívül nincs más törvényem. Önzés és megmaradás. A jaguár megöli a tinót, mert úgy gondolkodik, hogy élnie kell, és ha még fiatal a tinó, annál jobb, ez a mindenség törvénye. Menj és láss.
Amint ezt kimondta, egy hegy tetején találtam magam. Lefelé néztem az egyik hegyoldalon, és belefeledkeztem a messzeség ködös hátteréből előtűnő látványba.
Ilyen volt a szemem elé táruló kegyetlen és különös látvány. Az ember és a föld története olyan elevenséggel jelent meg előttem, ahogyan sem a képzelet, sem a tudomány nem jeleníthette volna meg, mert a tudomány ólomlábakon jár, a képzelet pedig elkalandozik, miközben én az idők summázatát láttam magam előtt.
A századévek örvénylettek előttem, és mégis, mivel önkívületben másképpen működik az észlelés, világosan láttam mindent, a szenvedést éppúgy, mint a boldogságot, a dicsőséget éppúgy, mint a nyomorúságot, láttam, ahogy a szerelem újrateremti a nyomort, és ahogy a nyomor még súlyosabbá teszi az elesettséget. Láthattam a mindent felfaló mohóságot, a perzselő dühöt, a nyáladzó irigységet, a verejtéktől nedves kapát és írótollat, a törekvést, az éhséget, a hiúságot, a mélabút, a gazdagságot, a szerelmet, amelyek úgy cibálták erre-arra az embert, mint egy harang kötelét, s azután otthagyták romjaiban. Egy olyan csapás különféle formái voltak, amely hol a belső szerveket támadta meg, hol a gondolatot, és harlekinöltözetében állandóan ott ólálkodott az emberi faj körül. A fájdalom néha csökkent, de a helyét átvette a közömbösség, a maga álomtalan álmaival, vagy a gyönyör, a fájdalom fattya. Akkor a megkínzott, lázadó ember megfutott a dolgok által sugalmazott végzet elől, s egy ködös és rideg figura nyomába eredt, amely különböző darabokból, egy kitapinthatatlan, egy valószínűtlen meg egy láthatatlan részből volt a képzelet varrótűjével lazán összefércelve; és ez a figura – amely nem volt más, mint a boldogság csalóka képzete –, vagy újra meg újra ellibbent előle, vagy hagyta, hogy a szoknyája szegélyét kezébe kapva magához vonhassa, de amikor átölelte volna, gúnyosan felnevetett, és köddé válva eltűnt.
– Igazad van – mondtam –, mulatságos ez az egész, és megéri a fáradságot; talán egyhangú lesz, de megéri a fáradságot. Jób azért átkozta meg a napot, amikor megfogant, mert szeretett volna innen, föntről gyönyörködni a látványban. Gyerünk, Pandóra, nyisd fel mélységeidet, és fogadj magadba, mulatságos lesz, de legyen így.
Válaszul durván arra kényszerített, hogy lefelé nézzek, s lássam a sebesen és kavargón elvonuló évszázadokat, a nemzedékek nyomában fellépő nemzedékeket, amelyek között voltak szomorúak, mint a fogságba esett zsidók, és vidámak, mint Commodus feslett kortársai, de mindannyian ugyanúgy a sír mélyén végezték. Szerettem volna menekülőre fogni, de egy rejtélyes erő béklyóba fogta a lábam; akkor azt mondtam magamban: „Nos, jönnek egymás után a századévek, eljön a kor, amelyben én élek, majd ez is tovatűnik, és amikor elkövetkezik az idők vége, akkor feltárul előttem az öröklét.” És figyelmes tekintetemmel követtem az előtűnő, majd eltűnő korokat, nyugodt voltam, mindenre kész, és talán derűs is. Igen, talán derűs is. Minden századévben voltak árnyékba borult és világos, nyugalmas és küzdelmes, igaz és csalóka időszakok, és felsorakoztak bennük új rendszerek, új eszmék, új ábrándok; mindegyikben kizöldült egy új tavasz, amely azután sárgába öltözött, hogy később megújulhasson. Egy időben azzal, ahogy az élet a naptárnak megfelelően változott, formálódott a történelem és a civilizáció is, és a meztelen, fegyvertelen ember fegyvert készített, azután ruhába bújt, kunyhót, majd palotát épített, megépítette a kezdetleges falvakat meg a száz kapu városát, Thébát, létrehozta a mindent kifürkésző tudományt és a lelket gyönyörködtető művészeteket, megszülte a szónokokat, a mesterembereket, a filozófusokat, bejárta a bolygó felszínét, lehatolt a föld mélyébe, és felemelkedett a felhők magasába, osztozva abban a rejtelmes tevékenységben, amely elviselhetővé teszi az életet meg a kiszolgáltatottság mélabúját. Megfáradt, elkalandozó tekintetemmel végül láttam a jelen századot és az utána következőket is. Ez a század fürgén, lendületesen, magabízón, egy kicsit terjengősen, merészen és tudálékosan jelent meg, de végeredményben éppen olyan nyomorúságos volt, mint a megelőzők, és ugyanúgy, éppolyan gyorsan és egyhangúan tűnt el, ahogy a többi.
Talán ezért változott meg a tárgyak mérete, egyesek nagyra nőttek, mások kicsire zsugorodtak, megint mások elvesztek szem elől; köd borított be mindent – csak a vízilovat nem, amelyik idáig hozott, de ő is egyre kisebb és kisebb és kisebb lett, mígnem macskányivá töpörödött. Valóban macska volt. Jól megnéztem, és láttam, hogy a macskám, Szultán az, aki ott játszik egy papírgalacsinnal a szobám ajtajában.
Machado De Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései
Fordította: Pál Ferenc
Helikon, 2023
