Kultúra
Prostitutes in the red light district of Maputo, Mozambique, 17 May 2016. The International Organisation for Migration (IOM) assumes 1,000 women and children to be trafficked from Mozambique to the wealthier South Africa annualy. PHOTO: JERONIMO MUIANGA/dpa

Tíz szudáni prostituálttal volt együtt, majd meghalt a magyar férfi

24.hu
24.hu

2016. 12. 04. 09:00

És még nincs vége a történetnek! Újraélesztették, majd száz dollárért elátkoztatta a feleségét. A haditudósító Jászberényi Sándor kollégánk, barátunk legújabb könyvéből matinézunk. Ütős szöveg következik.
Korábban a témában:

Arról, hogy meghaltam, utólag értesítettek.

Már egy órája ébren voltam, mikor bejött az orvos. Alacsony, körszakállas fazon, azt mondta, összeestem a hotel recepcióján, meg hogy szerencsém van, hogy időben kiért a mentő, mert a kocsiban élesztettek újra.

„Baleset volt” – mondtam az orvosnak, ő meg készséggel elhitte. A Közel-Keleten alacsony az öngyilkosságok száma, olyan kevés, hogy a hírt közlik az újságok, a kávézókban pedig összesúgnak a férfiak az esetről.

Nem hazudtam az orvosnak, tényleg baleset volt. Egyszerűen csak nem tudtam aludni.

Az első negyvennyolc órát az ember még könnyen elviseli alvás nélkül. A gondok a hetvenkettedik után kezdődnek. Például látni kezd dolgokat, amik nincsenek ott. A százhuszadik órára már egyáltalán nem tudja megkülönböztetni a valóságot az agyából előokádott rémképektől.

Az idegrendszere izzik és lüktet, mint a hevített acél. Ez egy fizikai állapot, nincs semmi köze a lélekhez. Olyan állapot, melyben a halál kellemes opció a jelenhez képest.

Fotó: Getty Images
Fotó: Getty Images

Az alkohol egyáltalán nem segít. Az idegrendszer a kábulatban is dolgozik tovább, semmit sem pihen. Ráadásul szembe kell néznünk a kiszáradás és a másnaposság démonával is. Ez a negyvenfokos fülledt hőségben, egy lepusztult és csótányokkal teli hotelszobában nem éppen úri mulatság.

Akkor döntöttem úgy, hogy orvosi segítséget kérek, amikor átrohantam egy zsúfolt négysávos autóúton, üvöltve és kapálózva, hogy megakadályozzam, hogy a feleségem a gyerekkel a kezében lelépjen az úttestre.

Egy autó sárhányója feltépte a farmerom szárát, és majdnem eltörte a bokámat. Persze a feleségem és a fiam mindeközben ettől a négysávos autóúttól több mint kétezer kilométerre tartózkodott.

Miután kendőmmel átkötöttem feldagadt bokámat, felhívtam doktor Ászimot. Öt napja voltam már ébren.

A jó doktor egy ötven körüli operarajongó buzi, főállásban nőgyógyász.

A Huréja bárból ismertem, ő a fiatal fiúk miatt járt oda, én a vizezett sörért. Ellentétben a bár főpincérével – akit egyszer meg kellett ütnöm, mert fogdosott –, a doktor született úriember. Békén hagyott, tudta, sosem vonzódtam a férfiakhoz. Sőt, barátok lettünk. Ennek a barátságnak számtalanszor vettem hasznát: minden orvosi ügyben hozzá fordultam. Ingyen és bérmentve segített.

Valamelyik tisztább pillanatomban például rájöttem, hogy vagy tíz szudáni kurvát dugtam meg úgy, hogy nem volt rajtam gumi.

A Huréja bár légypiszkos asztalai között vette le a véremet, és elvitte a laborba. A saját nevét használta, hogy, ha esetleg pozitív lenne az AIDS-tesztem, ne rúgjanak ki páros lábbal az országból.

Szóval, úgy gondoltam, dr. Ászim lesz a  megfelelő ember az álmatlanságom kezelésére. Xanaxot írt fel. Szigorúan meghagyta, hogy egyszerre maximum három szemet vegyek be. Egy órával lefekvés előtt kellett beszednem a tablettákat. Beváltak. Igazi megváltás volt százhatvan óra álmatlanság után aludni 4-5 órát. A mennyországban éreztem magam.

Körülbelül egy hónapja tudtam már rendesen aludni, amikor fogyni kezdett a pénzem. A gázai határátkelőt megnyitotta az egyiptomi hadsereg, nekem több se kellett, hogy otthagyjam Kairót, és a határvidék felé vegyem az irányt. A szerkesztőim kitörő lelkesedéssel várták az egyiptomi–palesztin konfliktusról szóló cikkeimet.

Fotó: MTI / EPA / Mohamed Szaber
Fotó: MTI / EPA / Mohamed Szaber

Egy palesztin iránytaxissal indultam El-Áris felé, többedmagammal.

Öt órával később érkeztünk meg.

Aranyáron szereztem három üveg sört a város egyetlen négycsillagos hoteljének bárjából, majd becsekkoltam a Sinai Star nevű motelbe, amit ki tudtam fizetni. Azt terveztem, hogy korán lefekszem. Beszedtem az előírt három tablettát, és leöblítettem őket a sörökkel. Az utolsó emlékem, hogy megyek ki a recepcióra ébresztést kérni.

 

A betegszobában öt ágy volt. A falak sárgán csillogtak a salétromtól, a rothadás bűzét a ventilátor szétterítette az egész szobában. A mellettem lévő ágyon egy harminc körüli, borostás fazon feküdt, combig gipszben.

„Hé, külföldi, van egy cigarettád?” – kérdezte reszelős hangon.

„Van” – mondtam, és reflexből a zsebem felé nyúltam.

A kórház lelkes személyzete azonban levetkőztetett, mialatt eszméletlen voltam, egy kórházi pizsamán kívül semmi sem volt rajtam. A mozdulatsorral majdnem kitéptem a kanült a karomból. Visszaejtettem a fejem a párnára, és tüzetesen körülnéztem. A bejárat mellett egy nagy, fehérre festett szekrény állt. Arra tippeltem, hogy ott vannak a cuccaim. A bal kezemmel óvatosan felfejtettem a ragasztószalagot a vénámról, és kihúztam az infúziót a kezemből. Oldalra fordultam, és a lábamat letettem a földre. A felállás nehezen ment, erősen szédültem, de erőt vettem magamon, és odabotorkáltam a szekrényhez.

„Annyira nem sürgős, külföldi” – mondta az arab.

„Én is rá akarok gyújtani.”

A szekrényben megtaláltam a hátizsákomat és a ruháimat. Belenyúltam a nadrágom zsebébe, elővettem a cigit és az öngyújtómat, majd odatántorogtam a szomszéd ágyához, felé kínáltam a dobozt, és én is a számba vettem egy cigarettát.

„Nem lesz abból gond, ha itt bent rágyújtunk?”

„Ez itt Egyiptom. Mi mindenhol dohányzunk. Adj tüzet.”

Úgy szívta a cigarettát, hogy egy pillanatra sem vette le a rólam a tekintetét.

„Életemben nem láttam még ilyen sápadt embert” – mondta végül, majd a földre hamuzott.

„Mit keresel itt?”

„Újságíró vagyok. Be akarok menni Gázába.”

„Alagúton?”

„Nem. A hadsereg azt mondja, hogy nyitva van a határ.”

„A határ zárva van. Csak alagúton tudsz átmenni.”

„De hát azt mondták Kairóban.”

„Hazudtak. Mindig hazudnak.”

Hallgattunk, és pár pillanatig csendben bagóztunk.

„Mi a neved?”

„Maros Dániel. Magyar vagyok.”

„Abdelszabúr ibn Abdelkáder ibn Abdelmoáti abu Al Aszál vagyok. Szólíts Abednek” – mondta, majd a csikket kipöckölte a nyitott ablakon.

A doktor azt mondta, ki kell deríteni, lett-e maradandó agykárosodásom, így bent kell maradnom néhány napig. Hamar összebarátkoztam a beduinnal. Abed a szaúárka törzsből származott. Egy sejknek a fia volt, mindent tudott a határvidékről. Fegyverkereskedelemből és embercsempészetből élt, mint mindenki a törzsében. Ebből nem is csinált titkot. Az apjának tizenöt alagútja működött Rafahban, neki pedig – fiatal kora ellenére – már két fia is volt. Azonnal fel is ajánlotta, hogy átjuttat Gázába egy alagúton keresztül, amit én hálásan elutasítottam. Nem mertem kockáztatni, hogy kirúgjanak az országból.

Mesélt a törzséről, arról, hogy hány testvérét tartja börtönben a kormányzat, tárgyalás nélkül, és arról, hogyan támadták meg a rendőrség épületét a forradalom alatt és szabadították ki a családtagjaikat. A törzsek közötti törékeny békéről és a vérbosszú intézményéről, arról, hogy a törvény szerint ő nemcsak magáért, de törzsének minden tagjáért felel.

Csevegéseinket csak az orvosi vizitek zavarták meg, de ezek nem voltak túl gyakoriak. Négy nap alatt, amit a kórházban együtt töltöttünk, összesen négyszer vizsgált meg az orvos. Ilyenkor leült az ágyamra, a tekintetemmel követnem kellett a tollát. Az eredményt egy fehér noteszbe írta le, és elégedetten hümmögött.

Abeddel mindenről beszéltünk, ami csak az eszünkbe jutott, kivéve arról, hogy miért is vagyunk a kórházban. Abed kerülte a témát. Az orvostól szerencsére kaptam altatót az éjszakákra, így a napi négy óra pihenésem biztosítva volt.

Az éjjelek azonban így is kimondhatatlanul hosszúak voltak.

A betontömbök lassan okádták ki a hőt, amit nappal magukba szívtak. Fülledt, párás meleg volt, a levegő nem mozgott.

Az egyik ilyen éjjelen mesélte el Abed, hogyan törte el a lábát. Már az ágyunkban feküdtünk, de még egyikünk sem tudott aludni. A nyitott ablakokon beszűrődött a lámpafény, jól láttuk egymást. Abed forgolódott az ágyban, és nem találta a helyét.

„Tudod, hogyan történt ez? Elmondom, ha megígéred, hogy nem nevetsz ki.”

„Megígérem.”

„Az úgy volt, hogy van egy kínai pisztolyom. Szóval az egy jó pisztoly, de folyamatosan karban kell tartani, és le kell kenni olajjal a homok miatt. A tárat kivettem. Nem gondoltam, hogy a csőben van még egy golyó. Ne merészelj röhögni.”

„Szerencséd van.”

„Az orvos is azt mondta, hogy Isten kegyes velem. A töltény egyenesen átment a lábamon. Nem kellett műteni.”

Hallgattunk. Abed törte meg újra a csendet.

„És te, magyarok atyja, hogyan kerültél a kórházba?”

„Nem tudok aludni.” „Ezért nem szoktak kórházba kerülni az emberek.”

„Én három hónapja nem tudok aludni.”

„És három hónappal ezelőtt mért tudtál?”

„Más ember voltam.”

„És mi történt?”

„Elhagyott a feleségem és elment a gyerekkel.”

„Megcsalt?”

„Azt hiszem. Többek között.”

„És te mit tettél?”

„Nem tudom. Valószínűleg ezért nem tudok aludni.”

„Nem úgy értem. Amikor megtudtad, hogy megcsalt.”

„Visszajöttem Afrikába.”

„Miért nem lőtted agyon?” – kérdezte őszinte felháborodással.

„Felénk ez nem szokás.”

„Ha agyonlőtted volna, legalább tudnál rendesen aludni.”

Fotó: Pacific Press / LightRocket / Getty Images / Abed Rahim Khatib
Fotó: Pacific Press / LightRocket / Getty Images / Abed Rahim Khatib

Abed szégyellte, hogy lábon lőtte magát, ezért nem engedte, hogy látogassák. Az orvos a negyedik reggel azt mondta Abednek, hogy hazamehet, de a gipsznek még hetekig a lábán kell maradnia. Tíz körül éppen kései reggelink maradványait turkáltuk, amikor belépett a kórterembe két papucsos, piszkos lábú, melegítős kamasz bőrdzsekiben, Abed testvérei. Vigyorogva megálltak Abed ágyánál, majd köszöntötték. Beduin tájszólásban beszéltek, amiből egy szót sem értettem. Felsegítették Abedet az ágyról, a kezébe nyomtak egy mankót, majd a férfi utasítására pakolni kezdték a szekrényből a holmiját.

Abed átöltözött a barna galabíjájába, majd rám nézett.

„Készülődj, magyarok atyja, mert velünk jössz” – mondta vigyorogva.

„Miért?” – kérdeztem vissza. „Miért ne?” – gondoltam aztán. Már vagy három hónapja töröltem a nem szót a  szótáramból. Semmire sem mondtam nemet, csak a törpékre.

„Nem teljesen mindegy, hol nem tudsz aludni?” – kérdezte Abed.

„De, végül is mindegy.”

„Na, szedd a holmidat. Eljössz velem, jókat eszünk, és megmutatom a sivatagot.”

A  fiúk kezet fogtak velem és bemutatkoztak, Ahmednek és Mahmúdnak hívták őket. Összepakoltam a holmimat, a vállamra kaptam a hátizsákomat, és indultam velük. Az épület előtt egy fehér, platós Mitsubishi terepjáró állt. Az egyik fiú lecsapta a kocsi platójának az ajtaját, felugrott, és felhúzta Abedet. Felmásztam mellé. Három viharvert AK-47-es hevert Abed mellett. Odébb tettem őket, leültem a beduin mellé, és megkapaszkodtam. Abed a tenyerével megütögette a kocsi oldalát. A hátsó kerekek felverték a port, és már úton is voltunk Shík Zuvájed felé.

A beduin egy nagy betonépületben lakott a családjával. A ház mellett fehér sátor állt, ami mindig tele volt a szaúárka törzs férfitagjaival. Abed apja, bár néhány kilométerrel odébb lakott a fiától, mindennap átjárt a törzs öregjeivel, hogy itt beszéljék át az ügyes-bajos dolgokat. Ebből pedig bőven akadt, tekintve, hogy nem tudták értelmezni a polgári törvénykönyvet, és nem értették, hogy miért is lenne bűnös dolog fegyvereket eladni a muszlim testvéreknek a Gázai övezetben. Nem volt nap, hogy ne lett volna összetűzés a helyi hatóságokkal. A piacon, a klientúrán pedig a többi törzs is marakodott.

Nagy szeretettel fogadtak. A két fiatal fiú még aznap elvitt, és megmutatta a törzs alagútjait Rafahban. Büszkén csicseregtek az első ülésen, miközben a megsüllyedt, összedőlő házak között autóztunk a földúton. Alattuk futottak az alagutak.

Mire visszaértünk Rafahból, a férfiak már az ebédhez készülődtek. A sátorban már minden elő volt készítve húsz ember számá- ra. Együtt ettünk, evőeszköz nélkül, jobb kézzel nyúlva az ételért. Mikor végeztünk, közös tálban öblítettük le a kezünket.

Egészen tizenegyig élénk társalgás folyt a sátorban. Többen is viccelődtek például azzal, hogy mindenáron magyar nőt szeretnének második feleségnek. Éjfél után azonban elkezdtek hazaszivárogni az emberek.

„Megmutatom a szobádat” – mondta Abed, amikor ketten maradtunk. „Jó ember vagy, Abu Magari, örülök, hogy itt vagy. Addig maradsz, amíg kedved tartja, és mindig szívesen látott vendég leszel nálam.”

„Köszönöm.”

A beduin felvezetett az emeletre. A szoba berendezése mindössze egy ágyból állt, az ágyra Abed felesége tiszta lepedőt húzott.

„Holnap elmegyünk lőni” – mondta, majd mankóval a hóna alatt elcsoszogott.

Két órán keresztül próbáltam elaludni. Feküdtem az ágyban lehunyt szemmel, és vártam, hogy jöjjön az álom. De nem jött.

Hajnali háromkor kimásztam az ágyból. Kiborítottam a hátizsákom tartalmát a földre, és a Xanaxot kerestem.

De nem találtam, a kórházban mindet elkobozták. Észrevettem azonban az ágy alatt egy régi könyvet. Német könyv volt, 1938-as kiadású, egy bizonyos Hans Alexander Winkler írta, és az volt a címe, hogy „Megszállottság és ördögűzés Felső-Egyiptomban”. A belső oldalon a szerző saját kezű ajánlása: „Für Abd el Radi mit Liebe. Hans Alexander, Cairo, 1938”.

Kínomban olvasni kezdtem. A könyv Abd El Radi szellemlovasról szólt. Azért nevezték szellemlovasnak, mert egy halott ember szelleme szállta meg, aki rajta keresztül kommunikált az élőkkel. A könyv hosszasan tárgyalta, hogy „Bakhit”, a szellem hogyan kötött meg vagy oldott el embereket átkokkal, hogyan idézett bosszúálló tűzszellemeket hamuból és vérből.

Reggel hatkor fejeztem be a könyvet. Az idegrendszerem már lángolt.

„Vigyen el az ördög” – gondoltam.

És nem tűnt rossz ötletnek.

A géppuska felugatott a kezemben. A távolban, a célpontnak kitett üdítősüvegektől messze felporzott a homok.

„Próbáld még egyszer” – mondta Abed. „Jobban támaszd be a vállad.”

Úgy tettem, ahogyan mondta, és lőttem megint. A porfelhő ezúttal közelebb járt az üres üvegekhez.

A Halal-hegység mellett voltunk, valahol a sivatag közepén. Tűzött a nap, én pedig szédültem a kialvatlanságtól.

„Nem tudsz koncentrálni.”

Kivette a kezemből a puskát. Csehszlovák Kalasnyikov-klón volt, a fa tusa csillogott a fényben.

„Hát nem” – mondtam, és megtöröltem a homlokomat. Hunyorogva néztem, ahogy a begipszelt lábú beduin ügyetlenkedve beáll a lövéshez.

Hosszasan célzott, majd meghúzta a ravaszt. De az ő lövése sem talált. Hangosan káromkodott, majd biztosította a fegyvert.

„A jelek szerint én sem” – mondta, és vigyorgott. „Na, gyere, Abu Magari, menjünk vissza a városba és együnk valamit.”

Visszasétáltunk a terepjáróhoz. Abed begipszelt lábbal vezetett, ehhez csak az ülést kellett teljesen hátratolnia. Teljes gázzal ment a beduin falvak mellett, csak akkor lassított kicsit, amikor a volt izraeli reptér romjainál jártunk, és a háttérben feltűnt az MFO bázis fémkerítéssel és pálmafákkal szegett alakja.

„Tegnap éjjel találtam ezt a  könyvet” – mondtam Abednek, elővettem a nadrágom zsebéből, és az asztalra tettem. Már egy kifőzdében ültünk Árisban, és sült csirkehúst ettünk. „Dedikálva van” – tettem hozzá.

„Igen. A nagyapám öccse volt Abdel Radi. Hol találtad?”

„Az ágy alatt.”

„Biztosan apám hagyta ott, amikor nálunk aludt.”

„Tud németül?”

„Nem.”

„Akkor miért volt nála?”

„Vannak benne képek. Néha nézegeti őket. Nem sok kép maradt fenn a nagyapámról és Abdel Radiról.”

Hallgattam, és a villámmal turkáltam a rizst.

„Szeretnék elmenni egy szellemlovashoz” – mondtam.

„Minek?” – kérdezte Abed. „A feleséged miatt?”

Bólintottam.

„Le kellett volna lőnöd, és kész.”

„De nem lőttem le.”

„Öreg hiba.”

Hallgattunk. Abed egy csonttal piszkálta a  fogát, majd a könyvre mutatott.

Fotó: AFP / Getty Images / Abbas Momani
Fotó: AFP / Getty Images / Abbas Momani

„Ez már régen volt. Azóta változtak az idők. Már nem nagyon vannak ilyen szellemlovasok. Autóval járunk és tévét nézünk, van, akinek az internet is be van kötve. Különben sem vagy beduin.”

„Egy ötlet volt.”

„Hülye ötlet.”

Ebben maradtunk. Visszamentünk a házba. Abednek délután el kellett intéznie valamit, én megírtam egy cikket az egyiptomi–izraeli határról, a Rafah alatt futó alagutakról, és a beduinokról, akik üzemeltetik őket.

Abed napnyugtára érkezett vissza. Megvacsoráztunk a férfiakkal, majd házigazdám bemutatott a két kisfiának. Az egyik kettő, a másik öt éves volt. A beduin úgy mutatott be, Amm Magari. A kölykök sokáig lógtak rajtam, és huzigálták a hajam. Nem tudtak betelni azzal, hogy szőke vagyok.

Ahogyan közelgett a lefekvés időpontja, egyre feszültebb lettem. A napok összemosódását – mely a kóros kialvatlanság kezdődő tünete – még el lehet viselni. Főleg társasággal. A pokol akkor kezdődik, amikor egyedül marad az ember az éjszakában.

Reggelre bevérzett mindkét szemem. Abed a földön ülve talált, ahogyan bámulom a hegyek mögül felkelő sivatagi napot.„Rendben” – mondta a fejét csóválva. „Elviszlek egy szellemlovashoz.”

 

Vakító fehér volt a sivatag, az ultramarin ég a szemünk előtt olvadt bele a láthatárba. Délben indultunk.

Egy órán keresztül autóztunk már, amikor Abed megszólalt.

„Tudod, hogy fizetned kell majd érte?”

„Tudom. Ismered a férfit?”

„Nem. Az unokaöcsém tanácsolta, hogy keressük meg. Úgy hívják, Usztázi Ahmed. Mégis mit szeretnél?”

„Hogy vigye el az ördög.”

„Ennél konkrétabban?”

„Nem tudom.” „Majd megkérdezzük, mit javasol.”

Ebben maradtunk. Néhány perc múlva pálmakunyhók sora tűnt fel a távolban. Mire odaértünk, az öszszes gyerek kint állt az úton, és bámulta a kocsit. Abed lefékezett.

„Béke legyen veletek. Hol találjuk Usztázi Ahmed sátrát?”

A kölykök szétrebbentek a szellemlovas nevének említésére. Elindultunk a falu közepe felé.

„Biztosan jó helyen járunk?” – kérdeztem Abedet.

„Biztosan.”

Már a külső házaknál tartottunk, amikor egy öregasszonyt vettünk észre az egyik kunyhó előtt ücsörögve. Az öregasszony a távolba mutatott. A falutól majdnem egy kilométerre nagy barna sátor állt.

Ahogy közeledtünk a sátorhoz, megcsapta orromat a döglött állatok szaga. Abed lépett be elsőnek, én követtem. Pár percig semmit sem láttam, aztán ahogyan a szemem megszokta a félhomályt, ki tudtam venni a sátor berendezését.

Műanyag kötélen kitárt szárnyú, döglött vércsék lógtak, körülöttük köröztek a legyek. A vércsék alatt egy ütött-kopott íróasztal állt, tele edényekkel és szeméttel. Negyven körüli galabíjás férfi ült az íróasztal előtt fonott széken. Arca mocskos volt, fél szeme hiányzott.

„Béke legyen veletek” – mondta.

Ennyit még értettem a beduin dialektusából. Közelebb léptünk az asztalhoz, Abed hevesen gesztikulálva vázolta a helyzetet.

A férfi felém fordult és mondott valamit, amit nem értettem.

„Azt mondja, olyan átkot nem tud, hogy elvigye az ördög” – fordította Abed, majd hozzátette: „De olyat igen, hogy sose nyugodjon, ne legyen elégedett, ne tudjon szeretni senkit, önmagát se.”

„Az jó lesz” – mondtam.

Éreztem, hogy meglódul velem a sátor, megtántorodtam. Magamba erőltettem néhány korty langyos vizet egy ásványvizes flakonból.

Abed aggódva nézett rám.

A szellemlovas megint mondott valamit.

„Azt mondja, ez a legerősebb kötés.”

„Rendben.”

„Szüksége lesz valamire a feleségedtől. Van valamid tőle?”

„Egy fiam” – mondtam, és rátámaszkodtam az asztalra.

Abed fordított.

A szellemlovas az asztalról egy rozsdás szikét emelt fel. Mielőtt észbe kaptam volna, a szikével öt centi hoszszan megvágta a bal kezemet.

Mély vágás volt, azonnal folyni kezdett belőle a vér. A szemét alól egy kék műanyag tálat varázsolt elő, fölé húzta a kezemet, hogy a vérem abba csöpögjön. Madártollat, homokot szórt az edénybe, majd kántálni kezdett.

Újra forogni kezdett velem a sátor. Bámultam a szellemlovast, ahogyan egészen közel hajolva a kezemhez mormol valamit. Figyeltem a véremet, ahogyan csöpög bele a műanyag tálba.

Egyszer csak megszólalt egy mobiltelefon. Kezdetben halkan, majd egyre hangosabban a  Nokia gyári csörgőhangja töltötte meg a sátrat. A szellemlovas felegyenesedett, majd belenyúlt galabíjájának zsebébe, elővette a mobiltelefont és beszélni kezdett. Kairói akcentusban beszélt, tökéletesen értettem. Egy autóról volt szó. A szellemlovas árulta a kocsiját, és most egy vevő hívta.

Kérdően összenéztünk Abeddel. A szellemlovas nem zavartatta magát. Hosszasan ecsetelte az autó jó tulajdonságait, a gumik és a felnik kiváló állapotát, és dicsérte a néhány hete kicserélt akkumulátort. Amikor végzett a beszélgetéssel, gondosan visszatette a mobiltelefont a zsebébe.

A szemembe nézett, majd a csöpögő kezemre.

„Meg is vagyunk.”

Abed fordított, bár nem kellett volna. Ezt már megértettem. Jól értettem a következő mondatát is:

„Száz dollár lesz.”

Belenyúltam a  bőrdzsekim zsebébe, kivettem az utolsó százdollárosomat, és a férfi kezébe nyomtam.

Elindultam kifelé a sátorból. Abed követett.

Levettem a nyakamból a kendőt, és a kezem köré tekertem. Beültem a kocsiba.

Abed most is gyorsan hajtott, hamar magunk mögött hagytuk a falut. Bámultuk az elsuhanó sivatagi tájat és a háttérben a hegyeket.

„Tudod, lelőni azért még mindig lelőheted” – mondta a beduin hosszas hallgatás után.

a-lelek-legszebb-ejszakaja

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája

Kalligram, 2016

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Mentőkhöz menekült az elkószált 14 éves kutya

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.