Orbán Viktor előtt – aki 2010 májusa óta van folyamatosan hatalmon – egyetlen magyar politikus tudott csaknem tizenöt évig egyhuzamban miniszterelnökként kormányozni Magyarországon. Tisza Kálmánról van szó, akit Mikszáth Kálmán egyszerűen generálisnak nevezett. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es megalakulása után nyolc évvel Tisza már a hatodikként ült be a miniszterelnöki székbe 1875-ben. Így az általa hozott tizenöt éves kormányzati stabilitás – különösen az 1873-as gazdasági válság után – sokszorosan felértékelte őt az elődjeihez képest.
Tisza és Orbán kormányzásában számos párhuzam figyelhető meg, igaz, jó pár különbség is észlelhető.
A domináns pártrendszereket elemezve Csizmadia Ervin politológus hasonlóságot vél felfedezni a 19. század utolsó negyedét meghatározó, Tisza által létrehozott Szabadelvű Párt, a Horthy-kori Egységes Párt és a mai Fidesz között. Akármi is az ideológiájuk, a domináns pártok hosszú időn át „leválthatatlannak” tűnnek: sorozatban, nagy fölénnyel nyerik a választásokat, melyek szabadságfoka persze koronként eltérő. A domináns pártok megkerülhetetlenné válnak a politikai döntéshozatalban, a széttagolt ellenzéknek pedig nincs esélye hatalomra kerülni.
Mindezek után az Orbán- és Tisza-féle kormányok közös vonásai közül hármat emelhetünk ki:
- a hatalomra jutásuk előtt gazdasági világválság tört ki, emiatt szétesett a korábbi kormányzó elit;
- a lejárató propaganda szerepe döntő volt a hatalom megszerzésében és/vagy megtartásában;
- a domináns pártrendszer kiépítése (választási manipuláció, szigorú parlamenti frakciófegyelem, az ellenzék megosztása és hatalomra jutásának akadályozása).
Kilábalás a válságból
Az alapvető jelentőségű hasonlóságok közé tartozik tehát, hogy Tisza Kálmán – csakúgy, mint Orbán Viktor – pontosan két évvel egy gazdasági világválság után került hatalomra. Tisza az 1873-as tőzsdekrach után, 1875-ben lett miniszterelnök, Orbán Viktor pedig a 2008-as pénzügyi és gazdasági krízist követően került hatalomra. Mindkét gazdasági válság politikai összeomlással is járt: a korábbi kormánypártok meggyengültek, uralmuk az addigi formában fenntarthatatlanná vált.
A kiegyezést Ausztriával kitárgyaló, az Osztrák–Magyar Monarchiát létrehozó, 1867 óta kormányzó Deák-párt az 1873-as krach után omlott össze, sorozatban buktak meg a kabinetjei. A Lónyay-kormányt például a Tisza-féle ellenzéki Balközép Párt buktatta meg. A Deák-párt gyengülésével párhuzamosan mégis egyre erőteljesebbé vált az a szándék, hogy az addig kormányzók fogjanak össze a legnagyobb ellenzéki párttal, a Balközéppel. Ez végül meg is történt, a két párt fuzionált, így jött létre az 1875-től harminc éven át (az első tizenötben, 1890-ig Tisza vezetésével) folyamatosan kormányzó Szabadelvű Párt.
A 2008-as gazdasági és pénzügyi világválság hasonló vagy még nagyobb pusztítást végzett a magyar gazdaságban, mint az 1873-as tőzsdekrach. Az addig kormányzó politikai elit ekkor is bomlásnak indult. Először – még 2008-ban – szétesett az MSZP és az SZDSZ alkotta szociálliberális koalíció. Hamarosan, 2009 tavaszán Gyurcsány Ferenc kormányfő is megbukott, majd következett Bajnai Gordon, aki a válságból szigorú takarékoskodással próbált kilábalni, de politikailag annyira népszerűtlen lett, hogy a Fidesz 2010-ben kétharmados győzelmet aratott.
Gyurcsány idején a Nemzetközi Valutaalap hitele mentette meg az országot. A 2010-ben hatalomra került Fidesz első kormányzati ciklusának egyik fő törekvése az IMF-hitel visszafizetése és ezzel egyfajta gazdasági függetlenség „kiharcolása” volt. Tisza Kálmán és a Szabadelvű Párt egyik legfőbb célja is az adósságok visszafizetése és a kamatterhek csökkentése volt 1875 után.
Tisza hatása a saját karrierjén messze túlmutat: hosszú távra határozta meg az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felének működését, és valójában az általa (is) megteremtett keretekből a birodalom keleti fele később sem tudott kilépni. Igaz, életrajzírója, Kozári Mónika hangsúlyozta, hogy a Monarchia keretein elsősorban Ferenc József császár és király hajthatatlansága miatt nem lehetett változtatni, Tisza tulajdonképpen csak elfogadta az uralkodó rendkívül rugalmatlan álláspontját.
Kossuth Lajos viszont 1875 márciusában, az akkor még csak belügyminiszterként pozícióba került Tiszáról így írt Herman Ottónak:
Deák kompromittálta a jelent, Tisza pedig a jövőt.
Kossuth ugyanis az 1867-es kiegyezést bírálva még Deák Ferencet vádolta azzal, hogy feladta a nemzeti függetlenségi törekvések kulcsfontosságú elemeit, így például az önálló magyar hadsereget. 1875-re azonban Deák már szinte kiszorult a politikából, a Deák-pártot Tisza kezdte leuralni. A fuzionált Szabadelvű Párton belül döntően a saját híveit, az egykori Balközép politikusait juttatta kulcspozíciókba. Így a megyei főispánok jelentős részét is a saját korábbi párthíveiből választotta ki.
Pedig Kossuth bírálatakor, 1875 márciusában Tisza még nem is volt miniszterelnök, csupán a Wenckheim-kormány belügyminisztere, de már ő a kabinet „erős embere” – Hangay Zoltán rövid életrajza szerint. Az 1875 tavaszától őszig hatalmon lévő Wenckheim-kabinet jelentősége az volt, hogy ekkor fogott össze először a Deák-párt és az addigi fő ellenzéki párt, a Tisza-féle Balközép, s a kabinet megalakulásával nagyjából egy időben jött létre a később domináns Szabadelvű Párt.
Bár Tisza csak 1875 októberében vette át a kormányfői posztot, valójában a domináns pártrendszert még a kormányra kerülése előtt, ellenzéki politikusként alapozta meg. Estók János történész a Rubicon folyóiratban leírja, hogy 1874-ben az ellenzéki, Tisza Kálmán-féle Balközép Párt megszavazta a Deák-párt – akkor éppen a Bittó-kormány – választási törvényjavaslatát, amely rendkívül szűk körre korlátozta a választásra jogosultak körét. (Gerő András történész szerint a lakosság 7-8 százaléka választhatott az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása idején.)
Ám nemcsak ezeket a törekvéseket nyomta el az 1874-es választójogi törvény: a jogszabály a Béccsel való kiegyezést tagadó, azaz az Osztrák–Magyar Monarchia alapjait, a közös állam létjogosultságát megkérdőjelező 48-as függetlenségi ellenzék (a korabeli baloldal) képviseletét is gyengítette a parlamentben.
Így építették fel a domináns pártot
A Balközép 1875-ben fogott össze az addig kormányzó erőkkel. Ekkor a saját – nevében is jelzett – „balos” (azaz függetlenségi) programját is fel kellett adnia. Kormányfővé ugyanis csak úgy válhatott Tisza, ha elfogadta a közös ügyeket Ausztriával – Ferenc József máskülönben nem nevezte volna ki kormányfőnek –, azaz végül ő is feladta az önálló magyar hadsereg és diplomácia formálására vonatkozó törekvéseket. Kossuth ezért vádolta azzal, hogy a jövőt kompromittálta, amikor a korabeli szóhasználat szerint „szögre akasztotta” a bihari pontokat, a Balközép eredeti (függetlenségi) programját.
Az 1874-es választási törvény viszont tényleg megalapozta az akkor még nem is létező, a Deák-párt és a Balközép egyesüléséből, 1875. márciusi fúziójából létrejövő Szabadelvű Párt hatalmát. Kezdetben ez a hatalom még ingatag volt: Tisza többször is a lemondás, illetve a bukás szélén evickélt kormányzása első három évében. Ám végül stabilizálta a párt helyzetét, és a manipulált választási rendszer még „a generális” várakozásait is felülmúlta: 1878-ban, Bosznia-Hercegovina súlyos áldozatokkal járó okkupációja (a Monarchia általi megszállása) közben a pártja a vártnál jobban szerepelt a voksoláson.
Maga Tisza viszont megbukott debreceni választókörzetében.
Ehhez hozzájárult, hogy Erdélyben kisebb létszámú, jobban manipulálható választókörzetek voltak, szemben a közép-magyarországi, nagyobb választói létszámú kerületekkel, ahol gyakrabban alakult ki versenyhelyzet a képviselőjelöltek között. Az ország perifériáján elhelyezkedő, többnyire nemzetiségek által lakott körzetekben ráadásul gyakori volt, hogy csak egy jelölt „közül” lehetett „választani”, vagy éppen meg sem tartották a voksolást, egyszerűen a kormánypárt delegálta a körzeti jelöltjét parlamentbe.
A manipulált, a választójogból tömegeket kizáró politikai rendszer miatt verethette szét a Nemzeti Kaszinó ellen hecckampánnyal felhergelt tömeget a mai Astoria környékén Tisza Kálmán 1880 januárjában. A párhuzam itt nem Orbán kormányzásával kínálkozik, de ez a cikkünk nem a 2006-os, Astoria környéki rendőri fellépéssel, és nem is Gyurcsány „színlelt demokráciájával” foglalkozik.
A Tisza-féle tömegoszlatás halálos áldozatokkal is járt a pesti belvárosban. A zavargások egyébként egy későbbi antiszemita újságíró, Verhovay Gyula provokatív cikkei nyomán törtek ki. Verhovayt elitellenes és demagóg írásai miatt ugyanis párbajra hívták ki, melyben életveszélyesen megsebesült. Az emiatt feldühödött, részben pesti munkásokból álló tüntetőkbe a katonaság minden komolyabb politikai következmény nélkül belelövethetett.
A lejáratás nagymestere
A lejárató újságírás hazai „atyja” azonban Csernátony Lajos volt. Az Ellenőr című lapját – a fideszes Megafon korabeli előfutárát – a Balközép Párt vezetői, köztük Tisza Kálmán alapította. Csernátonyról azt írják A magyar sajtó története sorozat a korszakot áttekintő kötetében:
Csernátony újságírói tolla félelemmel és viszolygással vegyes tiszteletnek örvendett ellenfelei körében is. Kíméletlen, éles (…) vitacikkei a tárgy mellett mélyen érintették a vitapartner személyét.
Csernátony annyira hatékony fegyver volt Tisza Kálmán kezében, hogy parlamenti képviselőt is csinált belőle. A Lónyay-kormány megbuktatása gyakorlatilag az ő nevéhez fűződik: 1872-ben már nem tisztán újságírói munkát végzett, hanem ellenzéki honatyaként is megvádolta a miniszterelnököt. „Gróf Lónyay Menyhért miniszter úrnak van joga uradalmat uradalomra vásárolni, maga és grófi családja számára, ha mindjárt a gróf Lónyay Menyhért úr minisztersége alatt koldusodik is a nemzet s évről évre nagyobb deficitbe süllyedez az ország” – írta Csernátony az Anyagi fejlődés című cikkében.
Tisza Kálmán rendszeresen „használta” Csernátonyt, legalábbis addig, amíg a hatalomra jutásához szüksége volt a „lejáratás nagymesterére”. Hatalomra kerülve ugyanis félrerakta, és újra „elővette” Jókai Mórt, akivel korábban sok vitája volt a Balközép Párt formálódásakor, s a Jókai-féle Hon – a voltaképpeni korábbi ellenzéki pártlap – szerkesztése sem mindig felelt meg a Tisza-féle pártvezetés igényeinek. Jókai a Hon szerkesztőjeként Csernátonyt is foglalkoztatta, amíg utóbbi 1869-ben meg nem alakította az Ellenőrt, amely 1875-ig Tisza álláspontját közvetítette a nyilvánosság felé.
A Szabadelvű Párt megalakulása után Jókai is beállt a kormány egyértelmű hívei közé.
Magyarországnak hatalmi állása, jólétének megszilárdulása, állami háztartásának rendezése, nemzeti és kulturális kifejlődése, szabadelvű intézményeinek hódítása, minden, ami egy nemzet életében új és dicső korszakot teremt elő, Tisza Kálmán nevétől elválaszthatatlan
– írta Jókai a „generálisról”.
Jókai 1875 után átvette a kormánypropaganda irányítását: a Csernátony-féle Ellenőrt gyakorlatilag visszaolvasztották a Honba, bár az újraegyesített újságot átnevezték Nemzetnek. Ám a lényeg, hogy ezután már Jókai vitte tovább a pártpropagandát. Azaz a több szólam helyett immár a mérsékeltebb hangnemű kormányközeli lap, a Nemzet, illetve annak utódja, a Magyar Nemzet vált fontossá.
Ekkor a miniszterelnök már finomabb módszerekkel „dolgozott” a sajtóban. Az 1880-as években pártja parlamenti képviselői közé is bekerült Mikszáth. Ő ma már kegyetlennek tűnő őszinteséggel bírálta akár Tiszát is, de közben az ellenzéket is nevetségessé tette a parlamenti politikusokat bemutató karcolatsorozatában – amelyet egyébként Csernátony ötletére kezdett el írni. Így – mint említettük – Mikszáth írta le Tisza Kálmánról, hogy a pártfegyelmet szigorúan vevő „generális”.
A „tábornoknak” persze alárendeltjei is voltak: a pártbéli és frakcióbéli mamelukokról van szó. Ezek a Tisza személyétől függő képviselők voltak, akik a nevüket az egyiptomi szultánokat a középkorban kiszolgáló, lojális katonai rétegről kapták. A kor abszurditásához tartozik, hogy maga Mikszáth is mameluknak számított, és még magát is kifigurázta, amikor Tiszáról írt karcolatot…
A generális címet Mikszáth így indokolta 1885-ben, Tisza miniszterelnökségének tízéves jubileumán:
Így nevezik egymás közt a miniszterelnököt a mamelukok, mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességet: hogy követik éjjel-nappal, szárazon-vízen (de nem vízen és kenyéren). Tíz éve uralkodik már fölöttük. Feje a piros széken fehéredett meg. Tíz éve eszi a legédesebb kenyeret, melynek a neve hatalom, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb. (…) A nemzet ráunt oppozíciót csinálni ellene, a sajtó belefáradt üldözésébe, mert nem ártott neki semmi. Utoljára belenyugodott mindenki abba a gondolatba, hogy ez már mindig így tart, isten neki, még leányágon is Tisza fog itt uralkodni.
Mikszáthtól tudjuk azt is, hogy ha egy megyei főispán nem teljesítette a miniszterelnök kérését, szinte azonnal bukásra volt ítélve. Hangay Zoltán szerint a főispánok egyik fő feladata ekkoriban a Szabadelvű Párt mandátumainak biztosítása volt. (Ha már a párhuzamokat keressük, érdemes felidézni Orbán Viktor fideszes polgármestereknek címzett minapi szavait.) Persze nemcsak a választásra jogosultak számával, belső arányaival „játszott” a politikai elit, hanem a Monarchia idején érvényesülő nyílt szavazás miatt a helyi hatalom „befolyásolása” (fenyegetése, korrupciója, ígérgetése) elképesztő méreteket öltött.
A 19. századi Szabadelvű Párt publicistái egy célt szolgáltak: a domináns párt uralmának bebetonozását, az ellenzék megosztását és nevetségessé tételét. Hasonló folyamatokat láthatunk a 2010-es évek Fidesz-propagandájában, bár a módszerek és technikai megoldások az internet korában már mások.
A Fidesz és a Szabadelvű Párt közti hasonlóságok közül röviden még kettőt említhetünk: a rendkívüli frakciófegyelmet – részben emiatt kapta Tisza Kálmán a generális gúnynevet is.
A generális nem konferál, csak határoz. A párt nem disputál, csak szavaz
– írta Mikszáth. A Fidesznél szintén rendkívül ritka, 2014 óta jóformán példátlan, hogy a parlamenti képviselőcsoport tagjai „kiszavaznának” a fontos döntéseknél (de már a 2010–2014-es ciklusból is kevés példát lehet említeni, mondjuk azt, hogy Pokorni Zoltán oktatáspolitikusként nem szavazta meg a Fidesz–KDNP köznevelési törvényét).
A másik hasonlóság a Szabadelvű Párt és a Fidesz uralma között, hogy mindkettőnek a mozgásterét korlátozták a nemzetközi erőviszonyok és az államközi keretrendszer. A Monarchia – csakúgy, mint az Európai Unió manapság – egyfajta korlátozó tényező is volt a magyar kormány törekvéseivel szemben. Manapság a jogállamisági kritériumokról és a vámokról vitázik a legtöbbet az Orbán-kormány Brüsszellel.
Tisza Kálmán idején a Magyar Királyság egy dualista állam egyik felét alkotta, azaz nem egy teljesen szuverén országot. Ferenc József időnként – főleg válsághelyzetekben – részt vett a magyar kormány ülésén is, ilyenkor az amúgy a nemzeti törekvéseket hangsúlyozó kabinet német nyelven tárgyalta a napirendeket. Ráadásul az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulásakor az uralkodót különleges jogok illették meg. Bár formailag önállónak tűnhetett a magyar kormány, valójában az osztrák császár magyar királyként előszentesítési joggal rendelkezett, azaz a kormány törvényjavaslatait előzőleg Bécsben jóvá kellett hagyatni a Habsburg uralkodóval. Ez alapvetően korlátozta a magyar kormány „szuverenitását” – hogy egy manapság divatos kifejezéssel éljünk. A magyar kormány önállóságát tovább szűkítette, hogy a dualista állam külügyeit és hadügyeit közös miniszterek irányították, méghozzá Bécsből, s az osztrák érdekek e téren mindig is erősebben érvényesültek.
Ám az, hogy Tisza Kálmán idején a Magyar Királyság az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, nem csupán korlátozta a magyar politikai elitet, és ez döntő különbségeket jelent Tisza és Orbán helyzetében. Tisza idején a magyar politikai elit egy 600 ezer négyzetkilométeres kiterjedésű, a kontinens egyik legnagyobb szárazföldi hadseregével rendelkező birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia döntéseibe szólt bele. Tisza ezt megtehette a közös minisztertanács ülésein vagy Ferenc Józseffel, illetve az aktuális osztrák miniszterelnökkel külön tárgyalva is.
Ehhez képest Orbán Viktor saját célkitűzése szerint inkább „bot a küllők között”, amikor az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács ülésein vesz részt. S bár a magyar propaganda a 2020-as években „birodalomként” aposztrofálja az EU-t, az Európai Unió éppen a két legfontosabb birodalmi kellékkel nem rendelkezik: hadsereggel és szuverén módon dönteni képes diplomáciával. A közös uniós külpolitikai álláspont kialakítását, különösen az orosz–ukrán háborúról és Ukrajna finanszírozásáról az utóbbi időben éppen Magyarország akadályozta meg.
Más kérdés, hogy Magyarország a 19. században sem volt valódi világhatalom. Így amikor 1878-ban a cári csapatok az Oszmán-Török Birodalom „szívéhez”, Isztambulhoz közeledtek, és a Balkán-félsziget keleti részén stratégiai sikert elérve felszabadították a szultáni uralom alól Bulgáriát, akkor Tisza Kálmán hiába törte a fejét azon, miként támadhatná meg az oroszokat. A miniszterelnököt ekkor a Német Császárság kancellárja, Bismarck intette nyugalomra. Így végül a berlini kongresszuson rendezték az ügyeket: a kelet-balkáni orosz befolyást a Monarchia azzal igyekezett kompenzálni, hogy a félsziget nyugati részén megszállta Bosznia-Hercegovinát.
A számos hasonlóság dacára Tisza Kálmán hatalmi krédója nem Orbán Viktort idézi a mai kor politikusai közül, hanem egy nevében hasonló pártét, a Tisza Pártét. Gratz Gusztáv szerint a generális a saját tevékenységét így jellemezte:
A nemzetnek olykor-olykor szüksége van a minden számítást félretevő nagymérvű, általános lelkesedésre, s ily perczekben lánglelkű férfiak szükségesek a nemzet vezetésére. (…) De van azután egy korszak, midőn a különben életerővel bíró és élni akaró nemzet érzi azt, hogy feladata a bajokat orvosolni, feladata nem rohamosan haladni, nem szemkápráztató dolgokat művelni, de homokszemre homokszemet, téglára téglát hordva, felépíteni az állam épületét. És én azt hiszem, hogy azon időpontban, midőn királyom és nemzetem többségének bizalma a kormányra hívott, egy ily korszak volt hazánkra, nemzetünkre nézve. És éppen azért, mert az én nem ragyogó tehetségeim ezen mindennapi folytonos, nem lankadó, nem fényes, de talán azért jótékony munkára képesítettek, ebben lelem én fel kulcsát annak, hogy oly régen bírhatom úgy királyom, mint a nemzet többségének bizalmát.
