Nőgyűlölő, pszichopata, egocentrikus, bűnös, szexuális ragadozó. Mégis rengetegen szeretik, mert nagyra értékeli a barátságot, a hűséget és a testvériséget
– így jellemezte Álex Piná Andrés de Fonollosát, ismertebb nevén Berlint. A rabló A nagy pénzrablás legizgalmasabb, de egyben legmegosztóbb karaktere volt, aminek nemcsak az volt a kulcsa, hogy az őt alakító Pedro Alonso kellő karizmával töltötte meg a szerepet, hanem az is, hogy remekül megírt karakter volt. Berlin nem az a tipikus imádnivaló szociopata, akiről papíron tudjuk, hogy rossz, mégis arany szíve van, hanem az, akitől a sorozat nagy részében tényleg megfagy az ember ereiben a vér, a felsorolt, nem túl hízelgő jelzőket egytől egyig szemlélteti is, mégis olyan karizmával teszi mindezt, hogy lehetetlen nem felfigyelni rá. A kérdés nem is az volt, hogy kap-e előzménysorozatot, sokkal inkább az, hogy mire hegyezik majd ki mindezt.
Berlin alakja már ránézésre is egy sor izgalmas szempontot kínálhat: mi törte meg ennyire, hogy a múltbéli jelenetekben látott boldog férfiból az lett, akit a sorozatban látunk? Mi a helyzet a fiával? Az apjával? Közös múltjával A nagy pénzrablás agytrösztjével, a Professzorral? Lehet-e humanizálni egy olyan karaktert, aki megerőszakolt egy nőt a sorozat első évadában? Megannyi izgalmas felvetés egy izgalmas karakterről – hogy aztán a sorozat inkább egy az egyben lemásolja A nagy pénzrablás receptjét, és azt annak leglényegesebb elemétől megfosztva sokkal halványabban és felhígítva valósítsa meg.
Nyilvánvaló naivitás elvárni, hogy egy akcióra felhúzott sorozat – amelynek a plakátjára is ráírták a gyengébbek kedvéért A nagy pénzrablást – felesleges múltba révedésekről és karakterboncolgatásról szóljon. Az tehát adott volt, hogy Berlinék megint rettentő furfangos módon fognak kirabolni valamit. Még ezzel sem lenne feltétlenül baj, az anyasorozatban is ugyanezt csinálták egyre inkább önismétlő módon öt évadon keresztül, de viszonylag kellő izgalommal. Pináék láthatóan arra alapoztak, hogy ami ennyiszer bejött, azon a recepten hülyeség lenne változtatni.
A Berlin cselekménye A nagy pénzrablás előtt játszódik, de az idősáv szinte teljesen lényegtelen. A felállás ugyanaz: bűvészmutatványokra hajazó módszerrel kell kirámolni ismét valamit, ezúttal egy párizsi aukciósházat. Berlin maga köré gyűjti A nagy pénzrablásból újrahasznosított karaktertípusokat: van szerelmi bánattól meggyötört vagány csaj; kissé suttyó, de aranyszívű srác; terhelt múltú macsó; és egy idősebb agytröszt – mindre rávághatnánk azonnal A nagy pénzrablásból megismert neveket. Az egyetlen újítás talán a visszahúzódó kockalány, amilyen ugyan az anyasorozatban nem volt, azon kívül viszont az összes ilyen jellegű történetben kötelező elem.
Pináék próbáltak újítani, csak épp rossz irányba fordultak: a heistfilm és a szappanopera érdekes, de nem túl sikeres műfaji összeházasítását látjuk. Míg Berlin nem győzi hangsúlyozni, hogy a szerelem mozgatja a világot, addig a legelső részben szigorúan legorombítja az egyik szereplőt, amiért kósza pillantást vetett rablótársa lábaira. Tarts kellő távolságot – tanácsolja neki, majd a távcsövön keresztül beleszeret a szemben lakó kizsebelendő áldozat feleségébe. De nemcsak ő,
Mindezt pont olyan esetlenül valósították meg, ahogy hangzik: két briliáns rablásfelvonás közt hosszasan nézzük azt, ahogy Berlin a Szajna partján andalog a kirabolt férfi feleségével, de szinte egy teljes rész megy rá arra is, hogy a Berlin Tokiója rettentő részletesen elmeséli, hogyan ment gajra az előző kapcsolata. Spanyol szenvedély ide vagy oda, a Berlin teljesen érthetetlenül fektet hatalmas hangsúlyt a romantikára, arra, hogy az egyébként izgalmasan megírt akciót időről időre lagymatag zenékkel és romantikázással szakítsa félbe. Szenvedély és románc bőven akadt A nagy pénzrablásban is, ám ott egyrészt sikerült olyan tökéletesen besimítani őket a történetbe, hogy annak szerves mozgatórugói voltak, nem a cselekményt fölöslegesen lassító elemek.
És míg a szappanoperásítás legfeljebb csak rettentően idegesítő, azt már nehezebb elnézni, hogy bár a készítők nem csekély mennyiségű sziruppal kiegészítve, de szinte egy az egyben A nagy pénzrablás mintáját követik, épp annak lényegét nem mentették át. Annak okait, hogy a spanyol sorozat miért lett ilyen irtózatosan népszerű, már boncolgattuk egy korábbi írásunkban, amelyet a Berlint látva érdemes lenne Pinának is elolvasnia. Az emberek nem véletlenül bújtak világszerte piros kezeslábasokba, és varratták magukra az elvetemültebbek a Professzor képét: A nagy pénzrablásnak morális üzenete is volt, színre léptek az ellenállók.
A Dalí-maszkos rablók a pénzintézeteknek és a korrupt döntéshozóknak mutattak be nagyon ügyelve közben arra, hogy ártatlanokat ne bántsanak – a rosszfiúkból a modern kor Robin Hoodjai lettek, ezzel pedig érthető módon nagyon könnyű szimpatizálni. Még a dél-koreai változat is vette a fáradságot, hogy ne egy az egyben koppintsa a sorozatot, hanem saját ideológiai mozgatórugókat adjon a rablásnak, ott a két Korea egyesítése volt a küldetés. Erre itt van Berlin, egy láthatóan nem túl jó ember, aki nemes egyszerűséggel csak rabolni akar. Ráadásul hiába karizmatikus, láthatóan pocsék vezető, ami miatt A nagy pénzrablásban látható és a nézői bevonódásban nagy szerepet játszó csoportkohézió sincs meg. De nemcsak nála, jóformán az egész csapatnál hiányzik a motiváció: míg valamennyiük szerelmi előéletével nagy részletességgel hoz képbe a sorozat, arról egy szó sem esik, ki miért vetemedik 44 millió eurónyi ékszer elemelésére. Enélkül csak tolvajok, márpedig A nagy pénzrablás receptje a hőseitől volt erős.
Az alkotók láthatóan egy tapodtat sem mertek elmozdulni a jól ismert iránytól, és mindennemű eredetiséget nélkülözve csináltak egy szappanoperát, amely nyomokban heist-filmes elemeket is tartalmaz. Amikor ez utóbbira próbál hasonlítani, akkor viszont remekül működik: a rablás és a menekülés izgalmas, a feszültséget is sikerül a maximumra csavarni. Az eredeti sorozat rajongói ráadásul már csak azért is örülhetnek, mert Berlin mellett A nagy pénzrablás két másik főszereplője is felbukkan benne, igaz, valódi teret egyikük sem kap. Arról egyelőre nincs hivatalos hír, hogy a folytatást berendelték-e, ám nem lenne meglepő, ha így lenne: a Berlin jobb pillanataiban kellően szórakoztató és izgalmas, a rosszabbakban giccses és unalmas, mégis nézeti magát. A nagy kár az, hogy mind a karakterben, mind a történetben lehetett volna több, és még ha nagyjából lehetetlen is megismételni A nagy pénzrablás sikerét, a spinoff megérdemelt volna a rabláshoz hasonló csavarokat.
Berlin, 2023, Netflix. 24.hu: 6/10
