Az átlaghőmérséklet növekedése és az időjárási szélsőségek kapcsán rendre felmerül az a kérdés, hogy mit fogunk enni a jövőben. A városlakó embernek természetes, hogy bemegy a boltba, megveszi az élelmiszert, esetleg csodálkozik, hogy minden egyre drágább, de például magyar krumplit már nem lehet kapni. Ebben az interjúsorozatban több kutató is azt mondta, nem valószínű, hogy néhány évtized múlva ilyen könnyen hozzájutunk a megszokott élelmiszereinkhez. Annak a komplex légköri és meteorológiai folyamatnak, amit klímaváltozásnak nevezünk, mik a hatásai a mezőgazdaságra és az élelmiszer-termelésre?
Én a túlzott pesszimizmusban nem osztoznék. Természetesen nem kérdés szinte senki számára a tudományban, hogy a klímaváltozás valós folyamat. De az is tény, hogy az éghajlat nem állandó, folyton hűlt vagy éppen melegedett a bolygó a története során. Ami újdonság: az antropogén hatások úgy erősítik és gyorsítják ezt a folyamatot, hogy akár egy generáción belül is nagyon komoly változások figyelhetők meg.
Amióta mérjük a hőmérsékletet, a kilenc legmelegebb év az elmúlt 23 évre esett – nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon.
Ezek a tények arra kell, hogy sarkalljanak bennünket, hogy egyrészt alkalmazkodjunk a megváltozott helyzethez, másrészt magunk is próbáljunk hatással lenni a klímára. Nemcsak a klíma van ugyanis hatással a mezőgazdaságra, hanem fordítva is: a mezőgazdaság is nagyon komoly hatást gyakorol a klímára. Például a széndioxid-kibocsátásban szerepe van annak, ahogy a talajokat használjuk.
És ez pozitív szerep?
Nem, jelenleg sajnos negatív, mert a helytelen talajhasználat felerősíti a szerves szénkészlet lebomlási folyamatát a talajban. Ha ez a szerves szénkészlet lebomlik, akkor abból szén-dioxid lesz, ami a légkörbe vándorol.
Helytelenül használjuk a talajt?
Nagyon. Ennek a problémának a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha az élelmiszer-előállítás jelenére és jövőjére vagyunk kíváncsiak, a talajnál kell kezdeni a vizsgálódást. Minden a talajból indul ki: a növények termelése, azon keresztül az állatok etetése, az élelmiszer-előállítás és a klímára gyakorolt hatás. Ha a talajművelés túlságosan intenzív, ha rengeteg vegyszer és műtrágya használatával párosul, akkor az egy darabig ugyan tudja növelni a termésmennyiségeket, de egy idő után fenntarthatatlanná válik. Ugyanaz történik, mint a gazdaság egyéb területein: lehet folyamatosan növelni a termelést és ezzel együtt a kibocsátást, de egy idő után elfogy a fedezet, a tápanyagtőke, a szervesanyag-mennyiség, amit folyamatosan használunk, és ez az ökológiai rendszer összeomlását okozhatja. A túlzott műtrágyázási kényszer, hogy minél több termést hozzunk ki, hosszú távon tönkreteszi a talaj élővilágát és szervesanyag-tartalmát. A talaj élő organizmus, de ha működésképtelenné válik, egy idő után pont az ellenkező hatást érjük el, mint amit akartunk: egyre kevesebb terméshez jutunk.
És az mikor következik be?
Most, a szemünk előtt.
Észre kellene venni a jeleket és cselekedni. A talaj az a terület, ahol még bőségesen rendelkezésre áll a lehetőség egy olyan átállásra, ami az alkalmazkodást tudja szolgálni. A talajban meg tudnánk tartani a tápanyagtőkét.
Gyakran hallani arról, hogy a talaj legnagyobb problémája a jelenlegi időszakban, hogy nem kap elég vizet, ezért kiszárad.
Ez így nem pontos. A csapadék mennyisége Magyarországon 550 milliméter körül volt sokéves átlagban. Ez csökkent körülbelül 10 százalékkal, de ez önmagában még kezelhető helyzet volna. Nem annyira a csapadék mennyiségével, mint inkább az eloszlásával van probléma. Hirtelen lezúdul a nagy mennyiségű eső, utána hosszú, akár hónapokig tartó aszály következik. Ez a mezőgazdaság számára nehezen értelmezhető.
Szóval ez a kiszáradás, az elsivatagosodás oka.
Nem. A kiszáradás elsősorban nem azért történik, mert kevés vagy egyenetlen eloszlású a víz, hanem azért, mert a föld egyre kevesebb nedvességet tud megtartani. A talaj ugyanis csak akkor tud sok vizet elraktározni, ha olyan aggregátumok, szerkezeti elemek, úgynevezett agyaghumusz komplexek vannak benne, amik képesek megkötni a nedvességet. Ez megfelelő műveléssel elérhető volna.
Tehát ahogy jelenleg műveljük a talajt…
Az nedvességpazarló. Magyarországon a talajra hulló csapadék fele hasznosíthatatlan a növények számára. Helyben tudnánk tartani, de a helytelen talajhasználattal elpazaroljuk. A csapadék nem csökken olyan arányban, mint amilyen arányban nő a hőmérséklet, viszont a növekvő hőmérséklet fokozza a párolgást, ebből adódóan több nedvesség távozik a légkörbe. Meg kellene őriznünk a nedvességet, de ez csak úgy lehetséges, ha olyan talajállapotot próbálunk kialakítani, ami jóval több vizet tart helyben.
Úgy képzelje el az évente a talajból fölöslegesen elpárolgó vízmennyiséget, hogy az körülbelül a Balaton teljes vízmennyiségének háromszorosa.
Gondolom, a tavalyi év különösen sokkoló volt az agráriumban.
Attól tartok, hogy még mindig nem eléggé. Pedig mindenki azzal szembesült, hogy a 30–40 éve működő technológiákkal, gyakorlatokkal, növényfajtákkal már nem lehet megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszert termelni. Meg kell változtatni a gondolkodásunkat. Az emelkedő hőmérséklet eltolja az éghajlati öveket, egy Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés már 300 kilométerrel. A mai Magyarország éghajlata az ötvenes évek Bulgáriájának felel meg, tehát két-három emberöltő alatt jelentősen eltolódtak az éghajlati övek. Vagy alkalmazkodunk a megváltozott feltételekhez, ami azt jelenti, hogy más növényfajtákat kell termelni, más technológiákat, másfajta talajművelést kell alkalmazni, vagy pedig mindez törvényszerűen előbb-utóbb vissza fog ütni, és ha bejön egy hirtelen aszály, amire nem készültünk fel, az végzetes lehet.
Hogy érti azt, hogy végzetes?
Nagyon egyszerűen:
nem lesz ennivaló.
Nézze, elképzelhetetlen volt pár évvel ezelőtt, hogy Magyarország kukoricából behozatalra szoruljon, de tavaly ez is bekövetkezett. A termés a 3 millió tonnát sem érte el országosan, pedig korábban még a 4 millió tonna körüli hozam is rekordalacsony mennyiségnek számított. Iszonyatos károk voltak, az Alföld gyakorlatilag elpusztult. A tavalyi nyár nagyon súlyos figyelmeztetés volt, szerintem az utolsó figyelmeztetés. Viszont hiába telt el azóta egy év, ha megnézzük a gazdálkodási gyakorlatot, akkor úgy tűnik, még mindig nem tanultunk az eseményekből.
A gazdák alatt a kisebb magángazdálkodókat érti vagy a nagy rendszert, esetleg mindenkit, aki mezőgazdasággal foglalkozik?
Mindenkit, de alapvetően beleértem azokat a kisebb gazdálkodókat is, akiknél sok esetben hiányzik a tudás, az innovációs készség és az alkalmazkodásra való nyitottság. Sokan azt gondolják, hogy a megoldást az állami támogatásoktól, az aktuális kormányzattól várhatják, de nincs személyes feladatuk és felelősségük.
Mellettük talán nincsenek olyan tanácsadók, mint a nagy földbirtokok gazdái mellett. Konkrétan mi az a talajművelési módszer, amivel szakítani kellene?
Alapvetően a talajművelésnek Magyarországon az a legfőbb problémája, hogy azonos mélységben végzik el. A gazda megműveli a földet mondjuk 15–20 centiméter mélyen minden évben. Emiatt úgynevezett művelőtalp alakul ki, főleg a tárcsázás és az eke után. Vagyis a művelési mélységben kialakul egy kemény réteg, összetömörödik a talaj, nem engedi át a nedvességet, így az nem tud leszivárogni a gyökerekig. Ha 20 centiméter mélyen van ez a művelőtalp, akkor az esővíz csak addig tud leszivárogni, alatta száraz marad és nagyon gyorsan kialakul a belvíz, a víztöbblet pedig ott marad a felszínen, majd elpárolog.
Mi a megoldás?
Ma már olyan precíziós technológiákat lehet alkalmazni a mezőgazdaságban, amivel a talajművelést a talaj állapotához alkalmazkodva akár egy táblán belül is változó mélységben lehet elvégezni. Ezzel tudjuk megakadályozni, hogy kialakuljanak tömör zárórétegek, illetve, ha már vannak, akkor ezeket úgy lehet megszüntetni, hogy lehatolunk a záróréteg alá, hogy a fel- és altalajok között a pórusokban zavartalan legyen a vízközlekedés, így a nedvesség le tud hatolni mélyebb rétegekbe is. Egy olyan talaj, amiben nincs záróréteg, képes 300 milliméter csapadék tárolására is. Ha a talajunk jó minőségű lenne, akár féléves csapadékot képes lenne tárolni. Ha viszont vannak különböző problémák a talajban, akkor ez lecsökkenhet 20–30 milliméterre, vagyis egytizedére, a többi pedig vízveszteségként jelenik meg.
A legkártékonyabb eljárás ebből a szempontból a szántás. Magyarország egy szántó ország, mindent fölszántanánk. Ezzel szemben ma már azt mondom, hogy a szántást államilag be kellene tiltani és nagyon súlyos szankciókkal sújtani annak érdekében, hogy ezeket a káros hatásokat el tudjuk kerülni.
Tudom, hogy ezek kemény mondatok, de vállalom. Valamit tenni kell, mert Magyarországon a talajt szervezetten, hagyományosan, rendszerszintűen tesszük tönkre.
Emberöltőkre visszamenőleg úgy gondoltuk, hogy a növénytermesztés igényli a szántást, vagyis a föld megforgatását. Én is felásom a kertet minden ősszel, egy ásónyom mélyen. A nagyszüleim is így csinálták a békési tanyavilágban. Szántottak-vetettek, és ragyogó termésük volt.
De önnek vélhetően már nincs olyan jó termése, ráadásul a nagyszülei idejében még nem volt ilyen tempójú az éghajlatváltozás. A növény nem a szántást, hanem a jó talajt igényli. És igen, ha nálunk valaki földet művel, akkor rögtön arra asszociál, hogy nosza, forgassuk meg a talajt ekével, vagy, ha kiskertünk van, ásóval. Ez valóban sok évtizedre, sőt évszázadra visszanyúló hagyomány. Pedig az ekehasználat nemcsak azért felelős, hogy a termőföld elveszíti a nedvességet, hanem azért is, hogy lebontja a szerves anyagot, ami a légkörbe távozva szén-dioxiddá alakul, és ezzel közvetlenül járul hozzá a klímaváltozáshoz. Ráadásul az a szervesanyag-tartalom, amit az eke tönkretesz, szintén képes lenne tárolni nemcsak a nedvességet, de a tápanyagokat is úgy, hogy az a növény számára hasznosíthatóvá váljék. Ha ilyen aszályra hajló időjárási feltételek között sok esetben évente szántunk, az törvényszerűen elsivatagosodáshoz vezet.
Tehát azonnal változtatni kell.
Már tegnapelőtt kellett volna. Mikor a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásról beszélünk, észben kell tartani, hogy ennek van határa. Ha tovább emelkedik a hőmérséklet, a csapadékmennyiség pedig csökken, s közben leromboljuk azt a termesztőközeget, aminek az élelmiszert köszönhetjük, akkor rövid idő után elérjük a határt, amelyen túl a folyamatok visszafordíthatatlanok, és nincs többé technológiai megoldás. Azonnali stratégiaváltás kell ahhoz, hogy ezt megelőzzük, és elkerülhessük a tavalyihoz hasonló károkat.
Kifejezhető pénzben, hogy mit okozott a tavalyi aszály?
Csak az Alföldön ezermilliárd forintra tehető a nemzetgazdasági kár.
A mezőgazdasági termelés összértéke sokéves átlagban 2800 milliárd forint körül alakul. Ennek több mint egyharmada odaveszett.
És nem tudhatjuk, mikor üt be újra egy ilyen nyár…
Jó eséllyel hamarosan. Ha az elmúlt húsz évet vizsgáljuk, akkor azt lehet látni, hogy ez bármelyik évben előfordulhat: ha csak az idei évet nézzük, a Földközi-tenger soha nem volt olyan meleg, mint amilyen most, 28,5 fokos átlaghőmérséklettel. Sorban dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok Európa-szerte. És Magyarországon nagyrészt a negatív hatások érvényesülnek, ami nem minden országra igaz.
Akkor hamis az az elterjedt nézet, hogy a Kárpát-medence áldott jó hely, amit domborzati viszonyaink és egyéb adottságaink miatt nem fog annyira negatívan érinteni a klímaváltozás?
Magyarország épp abban a szerencsétlen zónában fekszik, ami a klímaváltozásnak a hátrányait érzékeli. Vannak területei a világnak, ahol átmenetileg inkább pozitívak a hatások, ilyen Észak-Európa, hiszen a vegetációs időszak kitágul, az alapvető gabonafélék számára kedvezővé válnak a termesztési feltételek. Ez a helyzet Oroszország és Kanada egyes területein is. De ha a globális összhatást nézem, akkor sajnos azt mondhatjuk, hogy nagy bajban vagyunk.
Ahogy nő a népesség világszerte, úgy csökken az egy főre eső szántóterület aránya, ez a folyamat aggasztóan gyors. Negyven évvel ezelőtt majdnem fél hektár volt az egy főre eső szántóterület a világban, ma ez csupán 0,16 hektár. Harmadakkora területen kell ma egy főre vetítve megtermelni azt az élelmiszert, amit 30–40 évvel ezelőtt még majdnem fél hektáron termeltünk meg, s mindeközben a klímaváltozás magát a termelést is megnehezíti.
Nagyon negatívak a hatások Afrikában is, ami azért különösen rossz hír, mert pont azokon a területeken, ahol leginkább nő a népesség, és egyre több élelmiszerre lenne szükség, ott a legnagyobb a klímaváltozás negatív hatása. Ugyanez vonatkozik a dél-amerikai országokra, pedig Dél-Amerika a szója és a különféle gabonafélék termesztése miatt a világ egyik legnagyobb élelmiszer-ellátó területe.
Melyek a legnagyobb veszélyben levő növények?
Ha a legfontosabb élelmiszer- és takarmány-alapanyagokat nézzük, a legnagyobb problémát a kukorica termesztése jelenti. A következő évtizedekben 60–70 százalékkal csökkenhet a termésmennyiség globálisan és Magyarországon is. Hazánkat úgy tartják számon, hogy nemcsak önellátó, hanem legalább kétszer annyi kukoricát képes előállítani, mint amennyi a belső szükséglet, tehát bőven jut ipari és energetikai felhasználásra, valamint exportra is. De ha nem változtatunk a termesztési stratégiánkon, a fajtahasználaton és a vízgazdálkodásunkon, akkor megfordul ez a trend.
A fajtahasználat megváltoztatása alatt milyen átalakulásokat érthetünk?
A nemesítés révén létrejött fajtákat, amelyek alkalmazkodnak a száraz, szélsőséges időjárási jelenségekhez. Amúgy a nemesítésnek mindig volt olyan iránya, ami arról szólt, hogyan lehet a szárazuló klímához alkalmazkodó hibrideket előállítani.
Úgy sejtem, ez nem megy máról-holnapra.
Nem bizony, egy új fajta előállítása a szántóföldi növényeknél 8–10 év, ami nagyon hosszú idő. Itt azért kardinális kérdés, hogy beengedik-e a köztermesztésbe azokat a fajtákat, amelyeket a legkorszerűbb biotechnológiai módszerekkel állítottunk elő. Nem a GMO-ra gondolok, mert az Magyarországon tilos, de a GMO mellett vannak olyan precíziós nemesítési módszerek, amelyekkel felgyorsítható az új fajták előállítása, és ez az aszály elleni védekezésben nagyon jelentős.
Azáltal, hogy ma már a legfontosabb kultúrnövényeink teljes géntérképét ismerjük, el tudjuk érni, hogy egy fajon belül be tudunk avatkozni épp azon a génszakaszon, amely az adott hatás elérése érdekében fontos. Ha kedvezőbb vízfelvételt, jobb vízhasznosulást várunk a növénytől, akkor tudjuk pontosan, melyik az a gén, ami ezért felelős, és ott be tudunk avatkozni. Ezt nevezik precíziós nemesítésnek.
Korábban ez úgy zajlott, hogy spontán mutációval, kísérletekkel, akár 30–40 éven keresztül véletlenszerűen zajlottak a szelekciók. Ma már célzott mutációval nemesítünk, ami nem GMO ugyan, viszont az európai szabályozásban a legutóbbi időkig génmódosításnak minősült.
Ennek is vannak határai, gondolom, mert azért olyan fajtát nem fogunk nemesíteni, ami elvan víz nélkül.
Olyan nincs és nem is lesz. De olyan például igen, ami szárazabb periódusok idején mélyebb rétegből tudja felvenni a nedvességet, és azt hatékonyabban tudja fölhasználni. Ez működhet a búza, a kukorica és globálisan nézve a rizs esetében is; nagyjából ezek a legfontosabb élelmiszer-, illetve takarmánynövények.
A klímaváltozással kapcsolatban gyakran említésre kerül a kártevők, kórokozók megjelenése és aktivizálódása is. Ez hogy érinti a mezőgazdaságot?
Drámaian, a talaj pusztulása és a szárazság mellett ez jelenti a következő nagy kihívást. Azzal, hogy növekszik a hőmérséklet és eltolódnak az éghajlati övek, új kórokozók is feltűnnek, akár olyanok, amikről nem is hallottunk korábban, tehát amikkel kapcsolatban nincs védekezési stratégiánk. Így is túlzottan sok növényvédőszert használunk, és ha újabb kórokozók ellen kell bevetni egyre több vegyszert, az hosszú távon megint csak fenntarthatatlan, diverzitáscsökkenést okoz, és nagyban csökkenti a termés minőségét is. De ha nem vegyszerezünk, az a termésmennyiség csökkenését fogja eredményezni.
Ez a „melyik ujjamat harapjam meg” klasszikus dilemmája.
Így van. Tehát a nemesítésnek az is nagyon fontos feladata, hogy a növény vegyszerek használata nélkül is hatékonyan tudjon ellenállni a kártevőknek, főleg a különböző gombabetegségeknek, amik leginkább sújtják a gabonaféléket.
És ha nemcsak a takarmánynövényeket nézzük, hanem a közvetlen emberi fogyasztásra termesztett növényeket, mint a burgonya vagy a zöldborsó? Sokat hallani arról, hogy a krumplitermesztéssel súlyos gondok vannak Magyarországon.
A burgonya a fő keményítőforrásunk, és csakugyan problémás a helyzet, mert az elmúlt tíz év alatt ötödére esett vissza a termőterülete. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy januárban Franciaországból vagy Lengyelországból importáljunk burgonyát, jó magas áron. Nettó exportőrből nettó importőrré váltunk.
Tehát nem politikai összeesküvés van a mögött, hogy nem kapok a boltban magyar krumplit.
Azért nem kap, mert nincs. Szinte elfogyott a termőterület. Ez is szorosan összefügg a klímaváltozással, hiszen azért lett ilyen nehéz gazdaságosan burgonyát termelni, mert az éghajlati övek eltolódnak, és egyébként is a burgonyatermelés régiójának határán voltunk. Mint mondtam, egy Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés 300 kilométerrel tolja el az éghajlati öveket, s ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag már csaknem kiestünk a burgonyatermesztés optimális zónájából.
A szakértők szerint a klímaváltozás nem fog mostanában visszafordulni, sőt, felgyorsul. Elveszítjük a magyar krumplit?
Magyarországon burgonyát termelni gazdaságosan csak öntözéssel lehet. Ez bekorlátozza a lehetőségeket, hiszen az öntözött területünk egyre kevesebb, 80 ezer hektár körül van. Ahhoz, hogy több burgonyát tudjunk termelni, öntözésfejlesztésre lenne szükség. Vizünk van, több, mint amekkora területet öntözünk. És van egy olyan körülmény, amit nem foghatunk a klímaváltozásra: az elmúlt néhány évtizedben visszaestünk az államilag támogatott és versenyképes burgonyanemesítésben, pedig nagyon jó fajtáink voltak. Nincs tárolókapacitás és a feldolgozókapacitás is hiányzik Magyarországon. A teljes termékpálya újraépítésére volna szükség. Ha az öntözést és a nemesítést megoldjuk, akkor menthető a magyar burgonya.
Gyümölcstermesztésben is az északi határon vagyunk sok tekintetben. Tőlünk északabbra például szőlőt nem nagyon termesztenek. Ennek talán mi vagyunk az utolsó északi bástyája.
Németországban, Lengyelországban is próbálkoznak vele, de azért mi inkább a magyar borokat fogyasztjuk. A gyümölcstermesztésre is általánosan érvényes ma már, hogy öntözés nélkül csúcstechnológiát nem lehet alkalmazni. Vannak sajnos olyan gyümölcsfajaink, amelyek részben azért tűnnek el, mert a klíma megváltozott. Ha a bogyós gyümölcsöket nézem, mint például a málna, akkor az gyakorlatilag megszűnőben van. A ribizlivel ugyanez a helyzet.
Pedig málnanagyhatalom voltunk. A somogyi és a nógrádi málna legendás.
Ez már a múlté. Szinte kuriózummá vált a málna Magyarországon, mert árnyékoló nélkül már nem lehet a bogyós gyümölcsöket megtermelni.
Ezek eltűnnek, más gyümölcsök pedig megjelennek. Ki gondolta volna tíz éve, hogy kivi- és fügeültetvények lesznek Magyarországon összefüggő területeken? Zalában, Baranyában vagy akár az Alföldön már vannak.
És ennek is az égövek eltolódása az oka. Ha elmegyünk Dél-Európába, Dél-Olaszországba vagy Görögországba, olyan szemmel is körbe kell néznünk, hogy ehhez hasonló klíma várható nálunk is. A mezőgazdaságunk abba az irányba halad, ahol most Dél-Európa, sőt, akár Észak-Afrika van, ezért használjuk Észak-Afrikát mérőlaboratóriumként: nagyon jó kapcsolataink vannak ott, ennek köszönhetően olyan viszonyok között tudunk tesztelni növényfajtákat, amikre nekünk a következő időszakban Magyarországon fel kell készülni.
Lehet, hogy másfajta állatokat is fogunk tenyészteni?
Ez már elkezdődött, nem véletlenül jönnek azok a szarvasmarhafajták Ausztráliából és a délebbi területekről, amelyek aszálytűrése erőteljesebb, továbbá szárazabb körülmények között is jól tudnak fejlődni. Magyarországon ezek a fajták nagyon jó eredményeket mutatnak, mert a megváltozó klímafeltételekhez versenyképesebben tudnak alkalmazkodni.
Az is elképzelhető, hogy 20–30 év múlva nemcsak másfajta szarvasmarhák lesznek, hanem a szarvasmarha helyett lesz valami más?
A szarvasmarha, mint faj bizonyosan megmarad, hiszen a trópusi területeken is vannak különböző fajtái, az egész világon minden klímaövben jelen van, de hogy a fajon belüli fajtaátrendeződés már zajlik, az biztos.
Viszont úgy tűnik, a zöldség és gyümölcs tekintetében el kell gyászolnunk bizonyos fajtákat, másokat meg kell szoknunk. A barackkal évek óta bajok vannak.
A barackról az ország egyes részein lassan le kell mondanunk. Kiskerti körülmények között még lehet vele próbálkozni, de hosszabb távon gyümölcsültetvény-beruházásként, befektetésként, nagyüzemi termelésben egyre kevésbé fog működni.
A klímaváltozás nem csak azt jelenti, hogy nő a hőmérséklet, sőt, ebből az következne, hogy nagyobb területen lehet mondjuk olyan melegigényes növényeket termelni, mint a barack. Azonban a hőmérséklet-növekedés azzal is jár, hogy a vegetációs időszak korábban kezdődik, akár már februárban beindul a növények nedvkeringése, viszont emiatt egy kisebb mértékű késő tavaszi fagy is tönkreteheti a növényt, elpusztulnak a termőrészek, így nem lesz termés. Láthatjuk, hogy szinte menetrendszerűen jönnek az áprilisi fagyok – végzetes következményekkel. Ez megtörtént tavaly és sajnos az idén is.
Gondolom, van antropológiai vetülete is a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásnak. Elsősorban nem a természetnek, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk, és ez a fejünkben kezdődik. Az az alapkérdés, hogy felfogjuk-e, mit művelünk, el tudjuk-e engedni azt, amivel már kár vesződni, bele tudunk-e állni új technológiákba. Nagyszerű dolog, hogy itt az egyetemen van tudás arról, hogy mit kell csinálni. De mi kell ahhoz, hogy ez megjelenjen a mezőgazdasággal foglalkozók hétköznapjaiban is?
Az ideális az lenne, ha elolvassa valaki ezt a cikket, a homlokára csapjon, és azt mondja, „innentől az alkalmazkodásra fogok fókuszálni.” De komolyra fordítva: nyilván nagyon fontos a sajtó, a nyilvánosság szerepe. De a legfontosabb a mezőgazdasági szereplők tudásbővítése mellett a szaktanácsadói rendszer, hogy minden egyes gazda szintjére jusson el az információ: van megoldás, de ehhez neked is változnod kell. Nagyon nehéz olyanoknak elfogadni ezt, akik 30–40 éve a régi technológiákban gondolkoznak arra hivatkozva, hogy „a nagyapám is így csinálta.” Eközben csak a magas szintű tudással rendelkezők tudják az új módszereket a gyakorlatban megvalósítani, szóval a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás a csúcstechnológiák ismeretét igényli.
És ezzel most hogyan állunk?
Nem túl jól, a mezőgazdasági gazdálkodásban dolgozók mindössze négy százaléka rendelkezik Magyarországon felsőfokú képesítéssel. Viszont azt is látom, és ebben az egyetemek szerepe nagyon nagy, hogy a munkába álló új agrármérnök-generációk otthonosan mozognak a digitális technológiákban, az informatika világában, ami a megoldáshoz nagyon fontos háttértámogatást ad. A fiatalok sokkal rugalmasabbak, szembemennek azokkal a sztereotípiákkal vagy dogmákkal, amiket a szülők, nagyszülők nem tudnak elengedni. Ez pedig reménykeltő. Nagyon izgalmas, összetett a feladat, a tudománynak, a gazdáknak és a kormányzatnak is megvan benne a szerepe. Hatékony kooperációra van szükség, hogy a fenntarthatóság ne csak szlogen legyen, hanem konkrétan azt jelentse: biztosítani kell, hogy az ökológiai rendszer néhány éven vagy évtizeden belül ne omoljon össze, hanem működőképes maradjon. Még annak ellenére is, hogy az előzetes előrejelzések szerint 2100-ra akár 11 milliárdra is nőhet a Föld népessége.
Ezeket olvashatja még a 24.hu világvége-interjúsorozatában:
- Tavaly nyáron Gelencsér András légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora kifejtette lapunknak, hogy a környezeti krízist már nem tudjuk megállítani, és a civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik. Az interjút itt olvashatja.
- Kisvártatva leközöltük a professzor állításai ellen tiltakozó válaszcikket, amit tíz magyar kutató írt alá, köztük Ürge-Vorsatz Diána, az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) alelnöke.
- Aztán további két tudóssal készítettünk interjút, akik élesen vitatták Gelencsér állításait. Takács-Sánta András humánökológus kifejtette: lépésről lépésre elérhető a változás, amely megmenti a bolygót; a vele készült interjú itt található. Antal Miklós ökológiai közgazdász egyenesen károsnak, tévesnek ítélte Gelencsér legfőbb állításait; az ő érveit ebből a cikkből ismerhetik meg.
- Ezek után megadtuk a lehetőséget Gelencsér Andrásnak, hogy tételesen reagáljon a kritikákra.
- Ezt követően meghívtuk a szerkesztőségbe Gelencsér Andrást, Ürge-Vorsatz Diánát és Nagy Balázs geográfus kutatót, hogy személyesen vitassák meg, megmenthető-e a bolygó. Hogy mi sült ki ebből? Megtudhatja, ha megnézi a beszélgetésről készült videónkat!
- Apropó, Nagy Balázs: a földrajztudós korábban adott nekünk egy interjút a klímaváltozás lehetséges kimeneteleiről azt állítva, hogy pusztító árvizek jönnek, és a tengervízszint-emelkedés átrajzolja a térképet a közeljövőben. Ezt az interjút itt böngészheti át.
- Ezek után interjút készítettünk Ágoston-Kostyál Csilla környezetpszichológus kutatóval arról, miként tudunk megküzdeni a lelki teherrel, amit a klímaváltozás megtapasztalása jelent. Ha ez önt is érdekli, kattintson ide!
- Szalóczy Zsolt üzletember-fizikus tovább emelte a tétet: szerinte a klímaváltozás exponenciálisan gyorsuló folyamat, amely úgy beszűkíti a létfeltételeket, hogy néhány évtized alatt valószínűleg az emberiség minimum fele elpusztul. Be kell rendezkedni a változásra, egyéni stratégiákat kidolgozni a túlélésért. Aki vállalja a sokkterápiát, ezért az interjúért ide kattintson.
- Szathmáry Eörs evolúcióbiológus úgy véli, 2050-re bekövetkezhet a globális összeomlás, ha nem kezdünk mihamarabb együttműködni; szerinte nemcsak a mohóság és a versengés, hanem a kooperáció készsége is bennünk van. Ezt az interjút itt találja.
- Pálfy József geológus professzor a földtörténeti múlt tanulságai alapján vázolta fel a jövőt, a megoldásokat is felvillantva.
- Molnár László meteorológus többek között arról beszélt, hogy ideig-óráig geomérnöki megoldásokkal ugyan fékezni lehet a bajt, de jobban tesszük, ha felkészülünk: az életünk gyökeresen megváltozik a közeljövőben.
- Így jutottunk el idáig, és a sorozatot folytatjuk. Olyan kutatókat fogunk megkeresni, akiknek van javaslatuk arra, hogyan tudjuk túlélni a krízist, amit magunknak okoztunk.
