Adrián Zoltán / 24.hu
Belföld

Klímaszorongás, klímagyász, klímadüh: mik ezek az érzések, és hogyan tudunk velük megküzdeni?

A környezeti krízis erősödő hatásai egyre súlyosabb mentális nyomást helyeznek a társadalomra. Ágoston-Kostyál Csilla, az ELTE-PPK adjunktusa, a Környezetpszichológia Kutatócsoport tagja arról beszélt lapunknak, hogyan mérgezik meg a lelkünket és kapcsolatainkat a klímaváltozás sokkoló tapasztalatai, valamint hogyan tudunk jobban viszonyulni mindehhez, és hatékonyabban kommunikálni róla.

Kutatócsoportjával az öko- vagy klímaszorongás, ökobűntudat, ökogyász, sőt az ökodüh jelenségét vizsgálják, valamint ezek összefüggését a környezettudatos viselkedéssel. Ezek nem köztudatban levő kifejezések, az ember fölkapja rájuk a fejét…

Fel szokott merülni, hogy szükség van-e ezekre a fogalmakra. Ugyanakkor pszichológiai oldalról még relatíve kevesen kutatják, hogy az ember miként reagál a klímaváltozásra, és a klímaváltozás hogyan hat az emberek mentális egészségére. Ezért hoztuk létre a klímaszorongás-, ökobűntudat- és az ökogyászmérő kérdőíveket, ezek eredményét publikáltuk is idén nyáron. S hogy ne csak negatív érzelmekre fókuszáljunk, készítettünk olyan kérdőívet is, ami az ilyen érzelmekkel való megküzdést vizsgálja. Volt, aki úgy jött, hogy mi az a klímaszorongás, ő erről sose hallott, de ahogy kitöltötte a kérdőívet, azt mondta, hogy jé, amúgy ez jellemző rám, meg ez is, és dühös vagyok az emberekre, hogy miért veszik meg a gyorséttermi csirkét. Látszott, hogy tudatos a témában, csak még nem adott nevet annak, ami egyébként gomolygott benne. Nagyon fontos lépés, hogy ami az emberben ott van formátlan érzésként, azt el tudja nevezni. Akkor meg tudja találni azokat, akik ugyanezt élik meg, és a sorstársi közösség is segít lelkileg.

Az, hogy egyre jobban stresszelünk az éghajlatváltozás miatt, egyúttal azt is jelenti, hogy elkezdünk környezettudatosabban élni? 

Nem feltétlenül. Már létezik egy korábbi kutatásból attitűdskála, ami arról szól, hogy mit tartunk a környezethez való helyes viszonyulásnak; az egyik az úgynevezett utilitariánus hozzáállás, mely szerint a környezet azért van, hogy kiaknázzuk az erőforrásait, ez jogunkban áll. A másik a konzerválás felé mutató attitűd, miszerint meg kell őriznünk a környezetet, egyenrangúnak kell tekintenünk, illetve olyan rendszernek, aminek a részei vagyunk. Az utóbbi hozzáállás nyilván sokkal erősebb környezettudatosságot vetít előre. A gond csak az, hogy az attitűdök önmagukban nem mindig magyarázzák a cselekvést. Tehát lehet valaki fejben nagyon elkötelezett egy nemes ügy iránt, de ahhoz, hogy ezt átvigye a viselkedésébe, még kell valami. Ezért kezdtünk az érzelmekkel foglalkozni, és olyan skálát fejleszteni, ahol mondjuk el lehet érni 22 és 88 közötti pontszámot az ökoszorongásban, csak hogy egy példát mondjak. A szorongás-skála is összetett, tehát benne van, hogy a jövőtől mennyire fél a válaszadó, mennyire aggódik a következő generációk miatt, mennyire érez együtt azokkal, akiket már most sújt a klímaváltozás, mondjuk az idősebbekkel, akik megszenvedik a hőhullámokat. És benne van az is, hogy mennyire dühös a döntéshozókra, mennyire alszik rosszul a környezeti válság miatt. A skála egy része tehát az olyan negatív következményekre fókuszál, mint hogy az illetőnek izomfeszültsége van, nem tud koncentrálni a munkában, romlik a teljesítménye.

Adrián Zoltán / 24.hu

Az ökoszorongás meddig tekinthető természetes reakciónak, és mikortól patológiás jelenség, amit kezelni kell?

Jelenleg erre nincs egyértelmű válasza a tudománynak, de a kutatások afelé mutatnak, hogy ez természetes, a cselekvést erősítő érzelmi állapot. Némiképp az is nyitott kérdés, hogy az aggodalmaink rendszerében milyen helyet kap a klímaszorongás. Ugyanis számos egyéb dolog miatt aggódhatunk, és felmerül a kérdés, hogy ezek egymást erősítik-e, vagy épp kioltják oly módon, hogy ha egy adott dolog miatt intenzíven aggódunk, akkor úgymond nem marad energiánk más miatt szorongani. Ezt a kérdéskört is vizsgáljuk egy új kutatásunkban.

Viszonylag sokan lehetünk, akik feszültek a klímaváltozás következményei miatt. Mit tudunk kezdeni ezekkel az érzelmekkel?

A megküzdés mintázata a régebbi időkben sokkal egyszerűbb volt: „üss vagy fuss”. Ha jött felém a kardfogú tigris, eldönthettem, hogy szembeszállok vele, megpróbálok elfutni, esetleg halottnak tettetem magam. Egyébként a pszichológia ismer negyedik megküzdési módot is, ami társas kapcsolatokban be tud válni, és ez a hízelgés. Próbálok kiegyezni valahogy, behódolni, elnyerni a másik jóindulatát. Ma már egyre komplikáltabbak a stresszt kiváltó tényezők, az úgynevezett stresszorok, mégis relatíve hasonló megküzdési módokat találunk. A stratégiákat általában érzelemfókuszú és problémafókuszú megküzdésre szoktuk osztani. A problémafókuszú, amikor azt mondom, hogy megpróbálok magával a stressz okozójával kezdeni valamit. Készülök egy vizsgára, nagyon izgulok. Választhatom azt a stratégiát, hogy megnézem, mennyi időm van, és beosztom, mikor fogok tanulni, mikor fogok aludni. Az érzelemfókuszú megküzdést ezzel szemben általában akkor használja az ember, ha azt érzi, hogy a stresszorral nem tud mit kezdeni, mert túl nagy; ilyenkor megpróbálja a hozzá való viszonyát átalakítani. Például megnéz három részt a kedvenc sorozatából, és így eltereli a figyelmét.

Ez nem feltétlenül célravezető, mert ha átmenetileg sorozatnézéssel enyhítem a stresszt, nagy valószínűséggel megbukom a vizsgán, ami újabb stresszt okoz. A megtörtént veszteség esetében pedig már nincs értelme a problémafókuszú megküzdésnek.

Így van, ilyenkor már csak az érzelemfókuszú megküzdés marad, amikor átkeretezem a történteket, megpróbálom levonni a tanulságot, érzelmi támaszt keresek. A klímaváltozás összetett stresszor, talán ezért sem olyan könnyű reagálni rá: egyrészt már bekövetkeztek bizonyos veszteségek (például elolvadt gleccserek, leégett erdők), de számos fenyegető, vagy minimum kihívást jelentő esemény még előttünk áll. Aki problémaközpontúan áll hozzá, az azt mondja: megvizsgálom, mit tehetek, és megpróbálom ezeket a cselekvéseket meghonosítani az életemben. Részben ilyen, mikor valaki egy aktivista csoporthoz csatlakozik. Ez egyébként egyúttal érzelemfókuszú is, mert ott tudnak ventillálni egymás között a csoport tagjai, valamennyire meg tudják egymást nyugtatni egy-egy felkavaró hír után. Ugyanakkor megjelentek olyan érzelemfókuszú megküzdések is a klímaváltozással kapcsolatban, mint az optimizmus.

Mondjuk elég jó módszernek tűnik a szorongással szemben, ha nem szorongunk.

No igen, de az optimizmus kétélű fegyver is lehet, mert ha ez technooptimizmusba csap át, aminek az a narratívája, hogy „majd a tudomány megoldja”, az nem igazán fog cselekvéshez vezetni. Az a fajta belenyugvás és elkerülés is megjelent a kérdőívezés során, hogy „ez van, mind meghalunk, de azért ma még élvezem az életet”. Vagy, hogy „már meg sem nyitom a híreket, mert kerülöm a stresszt.” Ez nyilván szintén sokkal nehezebben vezethet cselekvéshez és fejlődéshez.

Adrián Zoltán / 24.hu

A pontszámok mennyire függnek össze demográfiai változókkal? Kimutatható-e, hogy a vidéken élők, városlakók, alacsonyabban vagy magasabban képzettek, az idősek vagy a fiatalok érzelmeit korbácsolják fel jobban a klímaváltozásról szóló hírek?

Alapvetően elég kicsi különbségek voltak. Az kitűnt, hogy az alacsonyabb életkor valamivel magasabb öko-szorongással jár, a falun élők körében pedig picit magasabb az ökogyász. A nemi különbségek egyébként  erősebbek voltak, ezt érdemes lehet kiemelni. A nők körében minden skálán magasabb volt a pontszám, tehát az ökobűntudat, az ökoszorongás terén is ők adtak borúsabb válaszokat. Hogy ennek mi az oka, nem derült ki a kutatásból. Viszont a gyermekvállalás kérdése sokkal inkább megjelent a fiatal nőknél, mint a férfiaknál.

Ez azt jelenti, hogy sok fiatal nő nem akar gyereket a klímaváltozás miatt?

A fiataloknál ezt nagyon intenzívnek látom. Interjúkban és fókuszcsoportokban is gyakran előjött, hogy „erre a világra nem szeretnék gyereket, mert nem akarom, hogy szenvedés legyen az élete”.

Volt egy emlékezetes kamaszcsoportom, ahol már az első negyedórában sorra mondták a 16-18 éves lányok, hogy ha nem kapnak garanciát, hogy javulni fog a helyzet, nem akarnak szülni. Azt mondták, ha látnának lépéseket nemzetközi vagy országos szinten, hogy inkább a klímavédelem irányába haladunk, akkor valójában szeretnének gyereket, de egyelőre még attól is rettegnek, hogy mi lesz az ő felnőttkorukban a helyzet.

Azt persze nehéz megjósolni, hogy tíz év múlva ugyanezt mondják-e majd. Egy másik kérdőíves kutatásban kifejezetten a gyermektelenség motivációit vizsgáltuk. Nyilván azért is dönthet valaki úgy, hogy nem akar gyereket, mert nem talál alkalmas párt hozzá, nem érezné magát alkalmas szülőnek, nem jó az anyagi helyzete; feltettük ezeket a kérdéseket is, és a globális problémákra, a túlnépesedésre vagy a jelenlegi környezeti, gazdasági helyzetre is rákérdeztünk. És a top 5-ben voltak a klímaváltozással, illetve a társadalmi, gazdasági, környezeti problémákkal összefüggő okok. Itt jegyzem meg, Amerikában már indulnak olyan mozgalmak, amik azt mondják, hogy az ökológiai problémák miatt vállalj eggyel vagy kettővel kevesebb gyereket, mint amennyit korábban terveztél. Volt az interjúalanyok közt olyan kisgyerekes anyuka, akinél a bűntudat is markánsan megjelent a gyermekvállalás miatt. Felvetette, hogy emiatt rendszeresen vannak álmatlan éjszakái: itt van ez a pici gyerek, vajon milyen jövője lesz? Főleg, amikor olvassa az ezzel kapcsolatos híreket, aztán kimegy az utcára, és látja, hogy a tuják, amik eddig minden évben gyönyörűen zöldelltek, most ki vannak száradva.

Gelencsér András környezettudóssal készítettünk nyáron egy nagy visszhangot kiváltó interjút…

Olvastam, az egyetemen sokat vitatkoztunk róla.

Ő azt mondja, ha ezen az úton haladunk tovább, néhány évtized alatt a jelenlegi civilizáció fenntartásához szükséges erőforrások elfogynak, aminek tragikus következményei lesznek. Más természettudósok vitatták bizonyos állításait, de a kritikák középpontjában többnyire nem az állt, hogy ez a jövőkép-értékelés hibás-e, hanem az, hogy szabad-e ilyet mondani. Sokak szerint mindig a reményt kell kommunikálni, mert az sarkall igazán cselekvésre. De olyan kutatóval is beszéltem, aki elmondta: örül annak, ha az emberek egy kicsit megijednek, mert akkor fognak cselekedni. Hol lehet az igazság?

Forgács Bálintnak és Pléh Csabának nemrégiben megjelent egy cikke, Metafora hátán lovagol a sátán, ez a címe. A lényege nagyjából az, hogy a klímakommunikáció nem elég ijesztő; még mindig túl puha metaforákat, túl puha fogalmakat használunk.

Kapcsolódó
„Már nem tudjuk visszafordítani ezeket a folyamatokat, a civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik”
Az elektromos autó, a nap- és szélerőmű zsákutca, akár a bioetanol – mondja Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora.

Ezzel egyetért?

Csak részben, mert az is fontos kérdés, hogy nem váltunk-e ki apátiát, vagy egyfajta ökoparalízist, amikor teljesen lefagy az, aki meghallja az üzenetet. Az „üss vagy fuss” mellett ugyanis a másik megküzdési stratégia a „fagyj le”. Ez afféle sokkállapot, kicsit mintha kiszállna az ember a helyzetből, mert nagynak érzi a nyomást, és nem tudja, hogy mit kéne tenni. Mindenesetre Pléh Csabáék szerint nem jó sem a klímaváltozás, sem a globális felmelegedés kifejezés, pedig ezeket használjuk a leggyakrabban. A klímaváltozás azért nem jó, mert nem jelzi, hogy baj van; a változás önmagában nem probléma. Az is változás, hogy melegebb lesz északon, Anglia is lehet bornagyhatalom, vagy Svédország, mi meg termeszthetünk Magyarországon fügét. A meleg a pszichológiai skálákon az olyan pozitív asszociációk közé tartozik, mint a barátságos vagy a kedves, szemben azzal, hogy barátságtalan vagy hideg. Bebújok a jó meleg takaró alá, iszom egy jó meleg teát, satöbbi. Ezért a globális felmelegedés nem célravezető. A másik problematikus metafora az üvegházhatás. Ezek a fogalmak arra szolgálnak, hogy az emberek megértsék a jelenségeket, de mire asszociálunk az üvegházról? Ott terem a sok finom zöldség és gyümölcs.

Adrián Zoltán / 24.hu

És ha azt mondjuk, hogy klímakatasztrófa, vagy ökológiai összeomlás?

Ezek jelzik ugyan a bajt, de azt nem, hogy mi magunk okozzuk, tehát nekünk kell valamit kezdenünk vele. Lehet olyan jelentésük, hogy a misztikus, kiszámíthatatlan természet a fejünkre omlik, és mi védtelen és ártatlan áldozatok vagyunk. Tehát

ők a klímapusztítást javasolják, amiben szerintük benne van, hogy ez emberi felelősség; nem az történik, hogy az állatfajok kihalnak maguktól, hanem a fajok szisztematikus kipusztítása zajlik az ember által.

Ha elkezdünk más szavakat használni, megváltozik a viselkedésünk is?

Ezt így nem mondanám, de a helyes szóhasználat segíthet jobban megérteni a helyzetet. Amíg az ember nem lesz tudatában a probléma súlyának és okának, addig lehet, hogy ténylegesen nem is fog cselekedni. De mint mondtam, az, hogy rájövünk, mi lenne a helyes, még messze nem jelenti, hogy azt fogjuk tenni.

Kérdés, hogy mennyire állnak morális megfontolások a cselekedeteink mögött. Most sokan döntenek úgy, hogy takarékoskodnak az árammal, hiszen megdrágult. És ezt többnyire nem a bolygóért teszik, hanem önérdekből.

De nem biztos, hogy a morális és a hasznos viselkedés mindig elválik. Robert Gifford, aki a viselkedés akadályaival, a „tétlenség sárkányaival” foglalkozott, azt mondta: a méhecske nem azért porozza be a virágokat, hogy a fa gyümölcsöt teremjen, hanem azért, hogy felhasználja a virágport. Ő is önérdekből cselekszik, de közben tesz valami jót. Az embernek sok ilyen méhecske-viselkedése lehet. És mindez nem rossz, csak az a baj, hogy nem lesz elég. Tehát fontos lenne jobban ráébredni a globális problémára, és ahhoz lehet, hogy drasztikusabb kommunikáció kellene. Meglepő egyébként, de az interjúkban sokan azt mondták, hogy szerintük az fog hosszú távon segíteni, ha az embereket felülről rákényszerítik a tudatosabb hozzáállásra. Ez nem túl optimista nézőpont, de most, hogy itt a rezsidrágulás, meg lehet majd nézni, hogy a kényszer tényleg segít-e.

Attól, ha tudatosítjuk, hogy az emberi tevékenység tönkreteszi a bolygót, a személyes felelősséget még áttolhatjuk a politikusokra, meg a nagy cégek vezetőire. Ők meg akár ránk, mondván, hogy a mi igényeink határozzák meg a döntéseiket.

Ezzel a kérdéssel is sokat foglalkoztunk az interjúkban, és előjött, hogy az egyéni fogyasztóra akarnak mindent hárítani, miközben a nagy kibocsátók, gyárak, döntéshozók, gazdasági szereplők a bűnösök. Eközben tény, hogy ha több milliárd ember dönti el, hogy nem fog annyi húst enni, vagy az eldobható nejlonzacskót nem használja többé, és a dobozos üdítő helyett csapvizet iszik, az már hatalmas változáshoz vezetne. A felelősség felvállalása azt jelenti, hogy mindig azon a szinten cselekedjünk, ami fölött van kontrollunk. Lehet, hogy nem tudok egyénként hatni a döntéshozókra. Lehet, hogy összefogással ez is elérhető, de az már egy másik szint. Az viszont biztos, hogy tudok hatni a saját fogyasztási szokásaimra. Az ausztrálok ezzel sokat foglalkoznak, mert náluk vészesebb a helyzet, például hatalmas az aszály. Egy ausztrál kutatás azt vizsgálta, hogy lakossági szinten kik azok, akiknél kialakul az úgynevezett pszichológiai adaptáció, ami azt jelenti, hogy szembenézek a problémával, megküzdök az ezzel kapcsolatos érzelmeimmel, és el is kezdek tenni a változásért. Ezáltal egyébként nemcsak a környezetemnek lesz jobb, hanem én is kapok pozitív visszacsatolást. És azt látták, hogy akiknél ez a fajta adaptáció kialakult, azok megfelelően tájékozottak is voltak, és megélték az érzelmeiket a bűntudattal, a szorongással együtt.

Bűntudat és szorongás nélkül nem lehet megúszni ezt a történetet?

A bűntudat fontos, mert ez az az érzés, ahol a saját felelősségünk megjelenik. Az ökobűntudat-skálát azért használtuk, hogy meg tudjuk nézni, az emberek érzik-e, hogy vétenek a környezetvédelmi normák ellen, és akarnak-e ezen változtatni. És igenis, a puha metaforák helyett olykor kellenek olyan kommunikációs elemek, amik kevésbé teszik lehetővé, hogy legyintsünk a környezeti problémákra, vagy leértékeljük őket, ami tipikus akadálya a cselekvésnek. Bár hozzáteszem, az erős érzelmi töltetű kommunikációs elemek is hatástalanok maradhatnak, ha távoliak.

Ott úszik a jegesmedve a leszakadt jégtáblán, vagy ott lángol a koala a bozóttüzekben, vagy ott menekül a csimpánz; ezek borzasztó képek. És itt ülök én egy budapesti egyetemen, hát mit csináljak a jegesmedvével, hogy mentsem meg a koalát?

Tipikus távolító gondolat, hogy „hú, ez borzasztó, de legalább nem itt történik”. De ha megnézek egy felvételt a kiszáradt Velencei-tóról, vagy látom, hogy a kertemben elpusztulnak a növények, vagy kivágják a közeli erdőt, az már közelebbről érint.

Adrián Zoltán / 24.hu

És itt jön a képbe az ökogyász?

Például. Ha eltűnik az erdő, amit szerettünk, az olyan veszteség, amit nehéz feldolgozni. Az ausztrálok a lokális ökogyászt szolasztalgiának hívják, ami olyasmi, mint a nosztalgia, de a szolasz előtag a vigaszt jelenti, és a nosztalgia pedig utal a visszavágyódásra. Ilyenkor a lakókörnyezet már nem nem adja meg az otthonosság érzését, és ezt elgyászoljuk. Lemegyek a folyópartra, és már a mederben járkálok, a víz nincs sehol. Ez megrázó veszteségérzés, még akkor is, ha reménykedünk, hogy még nem végleges állapot, esetleg visszatér a víz, újra kizöldülnek a fák. De azért van egy csomó minden, amit végleg el kell engedni.

Gyerekkoromban azt mondták a felnőttek, hogy legyünk minél többet a napon. Amikor jött a kánikula, rohantunk a napsütésre, persze lebarnultunk. De aztán jött az ózonlyuk-probléma, meg az UV-sugárzás, és kiderült, hogy a napsütés veszélyes dolog. Ez a történet például az én generációmtól elvett valami fontosat, konkrétan elvesztettük a napot. A gyásszal kapcsolatban lehet hallani arról, hogy vannak jellegzetes fázisai: tagadás, alkudozás, düh, depresszió, végül a belenyugvás. Ez a klímagyásznál is így működik?

Egy amerikai klinikusnak, Leslie Davenportnak jelent meg pár éve egy könyve, amelyben a klímaszorongást a gyász-szakaszok elméletével veti össze, és azt mondja, nem biztos, hogy ezek lineárisan követik egymást; inkább oda-vissza lépegetünk a fázisokban. Ha a gyászunkat tudatosan kezeljük, nyilván előbb-utóbb eljuthatunk az elfogadásig, de ez nem az a fajta elfogadás lesz, amiről a megküzdésnél beszéltem, hogy tehát nem egyenlő a belenyugvással. Inkább radikális, reményteljes elfogadás. Elfogadom a tényt, hogy megváltozott a világ; szembenézek a bajjal, de megteszem ellene mindazt, amire képes vagyok. Cselekszem, de nem tudom, mikor érik be a gyümölcse, vagy hogy beérik-e egyáltalán.

Valószínűleg nem lesz olyan pont, amikor azt mondhatjuk: „eljött a nap, amikor legyőztük a klímaváltozást, és ezt innentől megünnepeljük”.

Épp emiatt nehéz a radikális remény útja. Megrendített, hogy láttam szegény jegesmedvét lebegni a jégtáblán, és elkezdtem kevesebb húst enni, többet biciklizni, nem veszek már új ruhát, mégsem látom, hogy megmenekült a jegesmedve és visszafagyott a jég, sőt: azt látom, hogy a helyzet egyre rosszabb. Mégis csinálom tovább. A kedvenc idézetem, ami ehhez kapcsolódik, József Attilától van: „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”. De ha nem süllyedek apátiába, hanem megteszem, amit lehet, attól még felbukkanhatnak az előző szakaszok, például a klímadüh, akár egy-egy hír hatására.

Kire irányul a klímadüh?

Ez elég változatos. Lehetünk magunkra is dühösek mondjuk egy-egy környezetszennyező tevékenység miatt. A felmérés során kiderült, hogy vannak generációs különbségek is abban, hogyan gondolkodunk erről, és sok konfliktus adódik ebből. Fiatalabb interjúalanyok konfliktusba kerülnek nagyszülőkkel, szülőkkel, mert szeretnének bevezetni környezettudatosabb szokásokat a családba, de az idősebbek legyintenek, az erőfeszítéseiket klímahisztinek titulálják. A lehető legrosszabb, ha valaki azzal szembesül, hogy az érzelmei mások szemében nem relevánsak, nincs létjogosultságuk. És ez kemény dühöt is ki tud váltani. Volt, aki baráti körben is megélte ezt, volt, aki a kollégáival került összetűzésbe.

Sokakat idegesítenek egyes aktivisták is, akik bűntudatot akarnak kelteni, miközben mi csak „normálisan szeretnénk élni”, vagyis fogyasztani zavartalanul. De nem tudom, mennyire segít a helyzeten a „green shaming”, amikor a környezetvédő ingerülten reagál azokra, akik még nem úgy gondolkoznak, mint ő. Olykor atrocitás ér embereket amiatt, hogy marhahúst esznek, repülővel közlekednek, vagy műanyag palackot használnak. Pedig lehet, hogy inkább türelemre és kooperációs készségre volna szükségünk, mint különféle konfliktusok mentén újabb hadállások kialakítására. Greta Thunberg például erőteljesen képviseli ezt a megszégyenítő karaktert, amivel sokakból vált ki ellenszenvet, és sokan karikírozzák ki.

Pont ez a kétélűség jellemző a nagyon kemény szavakra: egyrészt kellenek, mert a lágy megfogalmazások nem mutatják meg a problémát, másrészről valóban ellentétes hatást tudnak kiváltani, ugyanez a helyzet Grétával is. Egyébként a mi kutatásunk azt hozta ki, hogy sok kamasznak példakép, mert végre valaki felemelte a hangját, és végre valakire elkezdtek figyelni. Lehet, hogy ezt hosszabb időperspektívában érdemes nézni, mert kell, hogy egy ilyen szemfelnyitó, ingerküszöb-átütő dolgot valaki felvállaljon, és Greta ezt megtette. Elindította például a Fridays for Future mozgalmat, ami ma már világméretű. Lehet, hogy egyesek szerint túl agresszív, meg inkább kiparodizálják, egyúttal lepergetik magukról az üzenetét, mert azt érzik, hogy ez túl sok, pláne olyan helyeken, ahol már van kulturális hagyománya annak, hogy az egyén a saját döntési szabadságához ragaszkodjon. A „ne tedd ezt, ne edd azt” jellegű üzenetek könnyen kiváltják a reaktancia szociálpszichológiai jelenségét, amit tiltott gyümölcs-effektusnak is hívunk. Ha az ember érzi, hogy korlátozni akarják a szabadságát, akkor csak azért is csinálni fogja, amit tiltani próbálnak.

Ha az az üzenet, hogy ne egyél marhahúst, védekezni kezd ez ellen; nem is biztos, hogy a marhahús miatt, hanem a szabadsága megőrzéséért. Olyan információkat fog keresni, amik abban erősítik meg, hogy marhahúsra igenis szüksége van, pedig lehet, hogy saját belátása alapján könnyen lemondott volna róla.

Emlékszem, olvastam egy nagyon jó cikket, ami elmagyarázta, hogy melyik élelmiszer előállításának mekkora az ökolábnyoma, és arra gondoltam, hogy ha a tejtermékekről és a marhahúsról mondok le, de mondjuk a csirke és a tojás megmarad, ez számomra vállalható kompromisszum, és azóta próbálok így élni, de a saját, szabad döntésem alapján.

Valószínűleg az a jó kommunikáció, ami a másikat partnernek tekinti, tehát nem azt mondja, hogy rossz vagy és hülyeségeket csinálsz, hogy miattad fogunk elpusztulni.

Mindenképpen szétválasztanám a bűntudatot és a szégyent. Akkor van bűntudatom, ha azt érzem, hogy elkövettem valamit, ami nem helyes. Ha szégyenkezem, akkor azt érzem, hogy az egész lényem a hibás, a személyiségemben gyökerezik a probléma, például gyenge vagyok, hedonista. Ez kevésbé sarkall cselekvésre, sokkal inkább azt eredményezi, hogy csinálom tovább, amit rossznak tartok, de szégyenkezem miatta. Én egyébként szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindezt pszichológusok körében élhetem meg. A környezetvédelmi szakpszichológus képzésen az egyik csoporttársam vegán, és régebben felmerült bennem, hogy ha a csirkemellsonkás szendvicsemet előveszem, hogyan fog reagálni. Kérdeztük, zavarja-e a húsevés, és azt felelte, „ne vicceljetek, nyugodtan; ti azt eszitek, én meg ezt”. Elkezdtük kérdezgetni, hogy amúgy mióta vagy vegán? Nem volt nehéz áttérni rá? Mesélt, és egy ponton felajánlotta, kóstoljuk meg a vegán kaját. Akkor elkezd az ember tippeket kérni. Jó, hát én nem leszek vegán, de tök érdekes, hogy amúgy lehet vegán kolbászt kapni, vagy készíteni, s akkor elárult praktikákat, amivel a húst jól lehet utánozni. És nyugodtan megoszthattam a csalódottságomat, hogy vettem vegán sajtot, és borzasztó volt, mintha egy kókuszzsír tömböt szopogatna az ember. Azt mondta, hogy igen, vannak ilyen félrefutott dolgok ebben is. De azután, hogy megosztotta a tapasztalatait, és ezt nem nyomulósan tette, ketten-hárman elkezdtek tudatosabban étkezni a csoportban.

Ha sokat használjuk az erős szavakat, egy ponton túl nem lesznek megszokottak és hatástalanok?

Történhet ilyen. A dohányosok ma már megveszik a cigarettát a sokkoló képek és feliratok dacára is. Sőt, az is személyenként változhat, hogy ki mitől sokkolódik. Hallottam olyan esetet, mikor bement egy nő a nemzeti dohányboltba, és az mondta, hogy kérek egy doboz cigit, de ne a tüdőrákosat, inkább az impotenciásat. Gifford mondja ugyancsak, hogy a túl gyakran hallott, intenzív, negatív információk kiválthatnak egyfajta zsibbadtságot is, amikor pont azt éljük meg, hogy halljuk a sokkoló szövegeket, de egy idő után már túlontúl kimerülnénk érzelmileg, ha mindegyiknél felszökne az adrenalinszintünk és szorongani kezdenénk. Másrészt benne lehet az is, hogy kongatják a vészharangot már évek vagy évtizedek óta, és érdekes, még mindig itt vagyunk, nem haltunk meg. Ugyanez működik a drogprevenciónál: jönnek a felnőttek azzal, hogy ne drogozz, mert belehalsz, ott ülnek a kamaszok körben, és tudják, hogy a fél osztály füvezik, és senki nem halt még bele. De azért a klímaváltozás szempontjából annyiban más a helyzet, hogy a hatásokkal már valóban szembesülünk, egyre komolyabb formákban: elpusztul a növényzet, leég az erdő, kiszárad a folyó. Ezek már radikális jelei annak, hogy gondok vannak, és nyitottabbá tehetnek az erről való beszédre. Ami a leginkább megnövelheti az esélyét, hogy jól hassanak a klímaváltozásról szóló kemény üzenetek, az az, ha teszünk hozzá valamilyen észszerű cselekvési alternatívát. Számomra az egyik etalon David Attenborough filmje, az Egy élet a bolygónkon, amiben szintén van egy elég sötét rész azzal kapcsolatban, hogy mi mindent pusztítottunk el, mekkora bajban vagyunk, és mi várható, de amikor elkeseredne az ember, akkor jön az, hogy mit lehet tennünk.

Adrián Zoltán / 24.hu

De amit tennünk kell, az mindenképp lemondással és veszteségérzéssel, vagyis gyásszal fog járni. Persze nem mindegy, hogy a bolygót kell elgyászolnunk, vagy a fogyasztási szokásainkat.

Bizonyos szintig el kell gyászolnunk azokat a fajta civilizációs szokásainkat, amik csak az elmúlt évtizedekben alakultak ki. Nem azóta járunk autóval,
amióta világ a világ. De nem is arról van szó, hogy holnaptól visszatérünk a kőbaltához, meg a vadászó-gyűjtögető életmódhoz. Tehát nem kell feltétlenül azt kommunikálni, hogy ha lemondunk dolgokról, az életünk rosszabb lesz. Nem az a feladat, hogy mindenki költözzön ki tanyára, hozzon létre biogazdaságot, használjon komposztvécét, mindenhová gyalog menjen, ne használja az internetet, meg általában az elektromosságot. Nagyon sok változás lehetséges, ami lehet, hogy elsőre lemondásnak tűnik, de lehet úgy keretezni, hogy ne kedvetlenítsen el minket. A komposztálás például nem feltétlenül fölösleges teher. Akinek van kertje, és még nem komposztált, annak simán lehet azt mondani, hogy figyeld meg, mennyit spórolsz jövőre, amikor lesz saját, tápanyagban gazdag növényi trágyád, nem kell külön venni, ráadásul nem büdösödik bele a kukádba az uborkahéj. És lehet anyagi és érzelmi előnyökre is felhívni a figyelmet; mondjuk a ruhacsere-programoknál arra, hogy milyen könnyen lesz új ruhád, változatos lesz a ruhatárad, spórolsz egy csomót, és még a környezetnek is jó. Nyilván minden korosztálynál más a pozitív üzenet, mert akinek a divat, meg az új ruha iszonyú fontos, az lehet, hogy az étkezési szokásain változtat könnyebben.

Nem mondanám, hogy sose használja az ember az autóját, csak azt, hogy használja akkor, amikor tényleg szükséges. És ez megint csak anyagilag jól mérhető haszonnal jár, hiszen kevesebbet kell üzemanyagra, parkolásra, szervizre költeni.

Ha nem pontosan a legzöldebb étrendet követem, de a gyerekek már látják, hogy az ökológiai tudatosság vagy felelősség jelen van a családban, és amikor elmegyünk bevásárolni, nem veszünk még egy műanyag vacakot, nem veszünk rossz élelmiszert, nem dobunk ki kaját, hanem gazdálkodunk a maradékkal, akkor lehet, hogy ő majd tud még egyet lépni, és akár egy jobb forgatókönyvet megvalósítani. És egyébként nagyon jó hír, hogy a gyerekek visszahatnak a felnőttekre. Volt szülő, aki úgy jött kitölteni a kérdőívet, hogy azért érdekli a téma, mert a gyereke klímaszorongó volt, és most egy ökoközösség tagja; ő szülőként el nem tudta volna képzelni, hogy a gyereke hónapokig sátorban él, meg önfenntartó gazdaságban, aztán elment meglátogatni, és rájött, hogy ez egész kellemes életmód.

Az ELTE-n részt vesz környezetvédelmi szakpszichológusok képzésében is. Ők olyan emberekkel foglalkoznak, akik a klímaszorongásuk miatt már segítségre szorulnak?

Ez jelentős része a munkának, de sokkal szélesebb a horizont. Van klinikai szakpszichológus, akit csakugyan az érdekel, hogy a klímaszorongást hogy lehet kezelni a kliensek körében, például a klímagyász enyhítésére gyászcsoportok indítását tervezi. Van, aki ezt szociodrámába vinné be, ahol külön téma lehet az, hogy a cselekvést hogyan lehet serkenteni, a társas dinamikákat csatornázni. Van iskolapszichológus, és az a kihívás számára, hogy miként lehet a pedagógusokat és a diákokat olyan irányba segíteni, hogy mondjuk egy ökoiskola ne csak névleg legyen ökoiskola, hanem ez a hétköznapokban is jobban működjön, akár a szülőkre kiterjesztve. Van zöld coaching tárgy is; szervezetpszichológusok azzal szembesülnek például, hogy sok vállalkozás vezetője belső konfliktust él meg azzal kapcsolatban, hogy profitot kéne termelnie akár azon az áron is, hogy terheli a cég a környezetet; de közben vannak gyermekei, akik hozzák az iskolából a környezettudatos szemléletet. És lehet segíteni ezeket a cégvezetőket, hogy érdemi lépéseket tegyenek, vagy amennyire lehet, win-win helyzetet hozzanak össze. Nyilván nehéz kérdés, hogy rendszeren belül meg tudjuk-e javítani ezeket a hibákat, például a nemnövekedési mozgalom megfér-e a kapitalizmussal.

Erre tipikus és logikus válasz, hogy egy olyan véges világban, mint a bolygónk, nem lehet végtelen növekedéssel számolni.

De a nemnövekedés sem mondja azt, hogy semmiben sem növekedjünk, tehát tudásban, érzelmekben, kapcsolatokban növekedhetünk. Csakhogy ezek nem a fogyasztáshoz és a természeti erőforrások kiaknázásához kapcsolódnak. Tehát úgy is lehet fejlődni és előrehaladni, hogy azt fenntartható módon tesszük: nem mindig nagyobbat és bonyolultabbat hozunk létre, mert az erőforrásigényes lesz, de mást, újat lehet létrehozni.

Hogyan lehetne a lehető leghatékonyabban kommunikálni a környezeti válságot, mondjuk a médiában?

Pszichológusként mindig afelé húz a szívem, hogy szabjuk egyénre vagy csoportra az üzenetet.

Ez a tömegkommunikációban nyilván nehezen fog menni.

Az világos, hogy sok különféle ember nyitja meg ugyanazt a cikket, ezért az újságok nem tudnak személyre szabott üzenetekkel dolgozni. De akkor azt tudom javasolni, hogy aki olvassa a cikket, próbálja megnézni, mit tud belőle hasznosítani. Semmiképp nem jó ugyanazt a megoldást sulykolni mindenki számára. Az egyik friss kutatásban rákérdeztünk, hogy mi az, amin könnyebb, és mi az, amin nehezebb változtatni a hétköznapokban. Sokan jelölték első helyre a húsfogyasztást, illetve az állati eredetű táplálékok fogyasztását: 33 százalék, tehát az emberek egyharmada számára ez a legnehezebb. Viszont jóval népszerűbb volt a dolgok megjavíttatása ahelyett, hogy kidobnánk őket. Egyébként a legtöbben a spórolást és a hulladékcsökkentést vállalják legszívesebben, főleg vízzel és árammal akarnak spórolni. A kommunikációban mindezt úgy lehet felhasználni, hogy ha tudjuk, hogy a húsevés elhagyása sokaknak nehéz, akkor azt is tudhatjuk, e téren a radikális üzenetek inkább ellenállást váltanak ki. De ha az emberek benne vannak, hogy megjavíttassák a dolgokat, akkor ehhez kapcsoljunk további pozitív üzeneteket, mert itt megvan a motiváció a változásra; ha tehát kihangsúlyozzuk, hogy a ruhahulladékból és az elektronikus szemétből mekkora problémák vannak, viszont milyen módok vannak arra, hogy a problémát csökkentsük, azzal segítünk. Az az üzenet, hogy „ne használjunk autót”, megoldhatatlan helyzetet eredményez azoknak, akiknek a hétköznapi életéhez, a munkájához szükségük van autóra. Van, akinek ilyen a táplálkozás, mert mondjuk egészségügyi okokból nem tud áttérni egy környezetkímélőbb diétára. Az a fontos, hogy aki az egyik úton nem tud elindulni, az induljon el egy másikon, mert a cél közös.

Adrián Zoltán / 24.hu

Ajánlott videó