Nagyon tetszett a könyv nyitó idézete Halász Rita Magdolna gyapja című művéből, annak záró mondata gyakorlatilag egy mondatban foglalja össze a könyv lényegét, miszerint „a szépség nem szőrös”. Ez ennyire magától értetődő?
Szerintem nyilván valamelyest axiómának számít, de emellett a mottónak hangulat- és atmoszféra-teremtő hatása van. Rita művészettörténész, és ismertem ezt az elbeszélést, amiből az idézet származik. A szobor, amiről beszél, szintén benne van a könyvben, és nagyon plasztikusan kifejezi a dilemmát, azt, hogy ez a könyv valójában a szépség társadalmi létrehozásáról szól. Történész vagyok, történetileg gondolok el szinte mindent a világon. Így azt is gondolom – bár ez kicsit radikálisan fog hangozni –, hogy jelen nem létezik. A jelen mindig a múltból jövő különböző hagyományok, megszokások, normák, szabályok éppen aktuális konfigurációja, ami elég gyorsan változik. A modern társadalomban egyébként minden változik, nem csak a szépségről alkotott képünk. Minden pár évig tart, és aztán jön valami más.
Ennyire kevés ideig tart ki egy-egy ilyen norma?
Lehet, hogy nem két-három, hanem tíz év, de az biztos, hogy ezek nagyon gyorsan változó normák. A klasszikus szociológia erre dolgozta ki azt a fogalmat, hogy anómia, ami azt jelenti, hogy folyamatosan változik a külvilág, így a valóság és a között, amit a valóságról mondunk, szakadék képződik. Ebben a változásban azért nem tudunk igazán jól eltájékozódni, mert a hétköznapi embernek nem az a feladata, hogy a kortárs társadalmat tanulmányozza, hanem dolgozik, neveli a gyerekeit, satöbbi, és kénytelen-kelletlen észreveszi azt, hogy körülötte változik a világ, ez pedig nagyon sokszor feszültséget okoz belül. A könyv erről a feszültségről is szól, hogy miként változik meg a szépségről alkotott elképzelésünk valamikor a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején, és láthatjuk, hogy ez nem olyasmi, aminek semmilyen előzménye nincsen. Ezek a változások sokkal régebben indultak el, az úgynevezett „rövid 20. században” – az első világháború végétől a ’89-ig tartó időszakban – különösképp a ’60-as évek után, amikor a feminizmus második hulláma elhozta a pozitív női szexualitás fogalmát, tehát azt, hogy a női szexualitás ne csak reaktív, azaz ne csak a férfi közeledésére adott válasz legyen.
Világos, hogy minden folyamatosan változik, viszont a női szépségfogalom vagy konkrétan ez a szőr-téma a 20. századtól hirtelen nagyon gyorsan kezdett el változni.
Persze, ez a folytonos változás a modernitás jellemzője. Tehát a tradicionális társadalom attól tradicionális, hogy a hagyományok szinte örökkévalók vagy annak tűnnek, és ez a szépséggel kapcsolatos konszenzusra is igaz. Az első világháború után történt változások – a nők munkába állása, a politika, a gazdaság – azonban felforgatták a korábban rögzült társadalmi rendet, és vele azokat az elképzeléseket is, amivel a testhez és a szépséghez viszonyultunk.
Mert, bár legtöbben azt gondoljuk, hogy a saját testünkre vonatkozó döntés az valamilyen egyéni döntés eredménye, de valójában, ahogy a szociológia fogalmaz, minden választás strukturált választás, azaz bizonyos feltételek mellett tudunk csak valamiből választani, nem a lehetőségek végtelen tárházából, hanem, mondjuk kettő vagy három alternatívából, sőt, lehet, hogy nincs is igazából választás, csak pici korrekciókra van lehetőségünk.
Ez a könyv arra tesz kísérletet, hogy megpróbálja ezeket a rögzült közhelyeket, toposzokat képek, irodalmi szövegek segítségével átgondolni, hogy akkor ez a változás miben áll, mennyiben jó, mennyiben nem, és mit tehetünk ezzel. Bár szerintem a könyv hatására az ég egy adta világon semmi nem fog megváltozni. Nem is volt ez célja, szerintem elég nagyképű az a szerző, aki azt gondolja, hogy a könyve miatt meg fog változni a világ.
Azt a kérdést viszont bármivel kapcsolatban érvényes feltenni, hogy „hogyan jutottunk ide?”
Így van, ez az alapkérdés. Bár egyébként az 1990–2000-es évek fordulójáig a gender studies, azaz a társadalmi nemek tanulmánya sem nagyon foglalkozott ezzel a kérdéssel: azt, hogy az alkarról, vagy a hónaljról, vagy a lábról eltávolítsák a nők a nemkívánatos szőrzetet, alapértelmezettnek tűnt, amit igazából nem nagyon kérdőjelezett meg senki. Ez az 1910–20-as évektől tulajdonképpen a modern nő konstrukciójához hozzátartozott, nem nagyon gondolkoztak el ezen a témán. A változás egyébként meglepő tényezőkkel is összefügg: nyilván nem ez az egyetlen oka, de amikor a Szex és New York 1998-ban műsorra került, mint első olyan populáris sorozat, amelyben a női szexualitás mellett például a szeméremszőrzet eltávolításának témája is megjelent, az után kezdett el ugrásszerűen emelkedni a szőrrel foglalkozó társadalmi tanulmányok száma.
A könyvből kiderül, hogy azért hozzánk ekkor még nem igazán ért el a trend.
Valóban nem. Én először akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor 2010 táján volt az ELTE-n egy szeminárium, ahol mindenki a saját témáját dolgozta ki, az én feladatom pedig az volt, hogy abban segítsem a hallgatókat, hogy például hogyan kell feltenni egy tudományos kérdést, hogyan lehet forrásokat, szakirodalmat találni, hogyan kell felépíteni egy ilyen szöveget, és így tovább. Furcsa mód úgy alakult, hogy majdnem minden hallgató valamilyen testképpel kapcsolatos témát választott: közösségi média és testkép, étkezési zavarok, női testépítés, a nőiesség vagy épp a férfiasság felépítése. Egész jó dolgozatok születtek, csak egy idő után, amikor már elkezdtek a témák ismétlődni, azt mondtam, legyen már valami más is, itt van például ez a szőr, miért nem foglalkoztok ezzel? Hú, azt a kínos csendet, ami akkor következett. Addig olyan élénkek voltak, akkor viszont mindenki lefagyott. Hát jó, elfogadtam, illetve később egyszer még megpróbáltam, de körülbelül ugyanez volt a reakció: ez nagyon ciki, ezt nem szeretnék. De igazából Magyarországon általánosságban is elmondható, hogy ennek a témának nincs hagyománya a tudományban, nem foglalkoznak ezzel a szociológiában, még az antropológiában sem annyira, bár ott egy-két kutatót lehet említeni. Ha magyarul rákerestünk erre a témára, akkor szépségtippeket és hasonlókat lehetett csak találni. Viszont ha az ember ugyanezt a keresést megtette angolul, akkor sok száz ilyet talált. Elkezdtem ezeket feldolgozni, aztán ebből összeállt egy olyan korpusz, amiről azt gondoltam, ezt most már meg lehetne írni. A szöveg első verziója 2016-ban jelent meg a Láthatatlan Kollégiumnak A szem című kolozsvári folyóiratában, és a szerkesztők elmondása szerint körülbelül hatvanezres látogatottsága volt. Így aztán felmerült, hogy érdemes lenne belőle könyvet csinálni, szóval kiegészítettem majdnem mindegyik fejezetet, illetve új fejezetek születtek. Így jött létre ez a könyv.
A szépség- és szőrfogalom változásai kapcsán a ’60-as évekről már esett szó. Mik voltak a főbb mérföldkövek ez előtt és ez után?
Érdemes hangsúlyozni, hogy azért ez nem lineáris folyamat. Amikor arról esik szó, hogy honnan indul a szőrtelenítésünk kérdése, akkor a népszerű tanácsadók, blogposztok és újságcikkek visszatérő fordulata, hogy „már az ókori görögök is”. De az az igazság, hogy erről nagyon keveset tudunk, tehát, aki ilyet biztosan állít, annak gratulálok a teljesítményéhez. Azt lehet látni, hogy olyan kultúrákban, ahol a fürdőkultúra erősebben jelen volt, ott a testtel való foglalkozás, a testápolás gyakorlata is erősebb volt, és ott előfordulhatott szőrtelenítés. De hangsúlyozom: az elit körében! Mindaddig, amíg a 19. században az orvostudománnyal együtt a higiénia igénye meg nem jelenik, és amíg – hogy csak itt maradjunk Budapesten – a 19. század végén meg nem jelenik a fürdőszoba a lakásokban, addig erről nemigen beszélhetünk. És a fürdőszoba is csak a polgári lakás vívmánya volt, a cselédlakásokban és a munkáslakásokban nem volt jellemző.
A szőrtelenítés ráadásul csak közvetetten függ össze a tisztasággal, hiszen nem ollóval vagy borotvával tisztálkodunk, hanem vízzel és szappannal.
A modernitásban az első pont, amikor a szőrtelenítés igénye feltűnik, 1912 és 1914 közé tehető. Közvetlenül az I. világháború előtti és alatti éveknek az amerikai női magazinjait vizsgálta meg egy Christine Hope nevű kutató. Nyilvánvalóan csak indirekt információkhoz juthatott, hiszen nem írtak olyan cikkeket, hogy akkor mostantól kötelező lesz a szőrtelenítés – ezek a szabályok, ezek a normák láthatatlanul változnak meg. Hope módszere az volt, hogy megnézte a hirdetéseket. Ekkor jelent meg a Gillette Milady Decolleté, amivel főleg alkarról és hónaljról távolították el a nemkívánatos szőrzetet.
Ez egy borotva?
Így van, ez a Milady Decolleté egy borotva, nagyon szépen be volt csomagolva, már ekkor létrejött a női borotvák sajátos esztétikája – ahogy ugye, ezek ma is rózsaszínek, merthogy ezt nemileg is jelezni kell, mintha a borotvapenge az nem pont ugyanolyan lenne, mint egy férfiborotván. Nagyon érdekesek a terméket hirdető reklámok, amelyek annak próbálták megteremteni nagyon szofisztikált módon a lehetőségét, hogy egy nő ne érezze feszélyezve magát, hogyha felemeli a kezét, akkor látszódik a hónalján a szőrzet. Ez ugye az az időszak, amikor a nők munkába állásával a viktoriánus kor hosszú, magasan záródó, csuklónál is lejjebb érő viseletei után a ruhák mérete csökkenni kezdett, és egyre több bőrfelület maradhatott szabadon. Lényegében innen indul el a szélesebb körű szőrtelenítés története. Aztán a szoknya hossza is megváltozik: megjelenik a térd alá érő szoknya, ezzel megint megnő a nyilvános testfelület, lévén, hogy az alsó lábszár is látszódni fog, a megjelenő selyemharisnyák, aztán később a nejlonharisnyák is láthatóvá teszik, így annak az igénye is felmerült, hogy akkor a lábról is el kell távolítani a szőrt. Érdemes egy kitételt tenni: olyan szakmákban, mint a színésznő vagy a táncosnő, mindig is eltávolították, tehát korábbról is tudunk példákat találni. Ez a szőr képi ábrázolásának a tilalmához tartozik hozzá – erről van is egy kis művészettörténeti fejtegetés a könyv elején – azaz, hogy képen, fényképen a szőr nem lehet jelen. És akkor ez átment azért a mindennapi életbe is, ahogy a népszerű magazinoknak a képkultúrája befolyásolja, hogyan öltözködünk, milyen testápolási trükköket használunk, és egyre nehezebb elválasztani, hogy ez a reklámhoz vagy az életmódhoz kötődik.
Vagy a reklám teremti meg az életmódbeli igényt…
Így van. Ez történt nagyjából a két háború közötti időszakban is. A divattörténészek azt is hangsúlyozni szokták – és ez megint összekapcsolódik a szépség fogalmával –, hogy a ruha méretének csökkenésével áthelyeződnek az úgynevezett erotikus zónák a női testen. Ahogy egy földig érő szoknya esetében a kivillanó boka a nagyon erotikus, aztán amikor már térd alá érő szoknya van, akkor a bokának megszűnik a titokzatossága, akkor a térd lesz az, és aztán a miniszoknyával ez is megszűnik. A női meztelenség popularizálódása pedig a második világháborúhoz kapcsolódik, ekkor jelennek meg ugyanis a pin-up girlök, akikről a kártya méretű vagy valamivel nagyobb képeket nagy előszeretettel forgatták a katonák. Ez az erotikus fixáció aztán megmaradt a háború után is, és a meztelenség ábrázolásának terjedése alapozza meg tulajdonképpen annak a lehetőségét, hogy Hugh Hefner elindítsa a Playboyt. A lap 1953-ban jelenik meg először – ugyanakkor ne felejtsük el, hogy amit akkoriban pornográfiának neveztek, az egy félmeztelen női test volt, és jó ideig az is maradt.
A következő mérföldkő, feltételezem, a már említett ’60-as évek.
Pontosan. Amiben a női szexualitás és test felszabadulásán túl volt egy kis romantikus mozzanat, kivonulunk a világból, a nagyvárosból, a fogyasztói társadalomból, Woodstock, szabad szerelem, a summer of love, természet. Aztán a következő változás az lesz, hogy fogyasztási cikké, áruvá válik a meztelenség: a Playboy a hetvenes évek elejétől már teljes meztelenséget ábrázolt, innen már csak egy lépés a pornó, majd megérkezik az internet, vele az úgynevezett pornification, vagyis hogy elpornósodik a szexuális kultúra. Talán ez is hozza magával azt, hogy egyre többet foglalkozunk a testtel.
Érdekes téma egyébként, hogy a sportolók teste is mennyire megváltozott: hogyha megnézi az ember, akkor például a ’80-as években a futballisták messze nem voltak annyira kisportolt testűek. Nyilván nem voltak pocakosak, de nem volt ennyire fizikai a sport, és nem volt ennyire teátrális sem, nem fordult elő olyan, mint ma, hogy gólöröm címszóval széttépték a mezüket, hogy négymilliárd ember láthassa a felsőtestüket.
Nemcsak a futballban látszik ez: én teniszeztem, és abban is minden siker után van egy győzelmi póz, mert tudja a teniszező, hogy harminc kamerával veszik. Nem volt ennyire fontos a sportolók testének megjelenése. Ez azzal is összefügghet, hogy a női szőrzet eltávolítása után nem sokkal a piac megteremt egy fura egyenlőséget, hogy akkor a férfiaknál is legyen szőrtelenítés, ami jó pár évvel később indult el, de ez is tapasztalható ma már.
Látom magam előtt az olvasókat, hogy tiltakoznak az ellen, hogy esetleg nem az ő saját döntése lenne, hogy neki így vagy úgy tetszik a teste, a szőre, a szőre hiánya. Mi az a tényező, amire nem látunk rá?
A körülöttünk lévő fogyasztói társadalom azt sugallja, hogy szinte minden rajtunk áll. Ahogy egy gyógyszerreklám mondja, még a betegség is fejben dől el, továbbá, hogy bármit megvásárolhatsz, megrendelhetsz, bármit elviszünk hozzád egy nap alatt a világ másik részéről. Vagyis a marketingnek van egy nagyon fontos tudatformáló szerepe, ami nagyon individuum-központú, a fogyasztó-centrikus látásmódot teszi kizárólagossá. És milyen az ideáltipikus fogyasztó? Tizennyolc és negyvenkilenc év közötti, aktív korú nő, ez tehát a marketing alanya, noha egyetlen társadalom sem csak ebből a korosztályból származó aktív nőkből áll. Érdemes megnézni, hogy idősebb emberek közül, még ha lenne is rá pénzük, nagyon sokan egyszerűen nem tudják, hogy milyen ruhát viseljenek, mert hozzájuk és róluk már nemigen szól a divat, különösen nem a fast fashion.
Milyen érdekes, hogy ez az egész szőrtelenítés, mint abszolút belsővé tett kényszer, akkor kezdett el felerősödni, amikor a nők elkezdtek kilépni a férfiak árnyékából, dolgozni, szavazni, politikai akaratot, általában bármilyen akaratot nyilvánítani. Ellentétes irányú folyamat zajlik.
Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy a már említett rövid 20. században, ahogy megváltozik a nőiesség, a nőiség vagy a nők társadalmi és családi szerepe, úgy szükségszerűen megváltozik a maszkulinitás is. Az egyiket nem lehet úgy megváltoztatni, hogy a másikkal valami ne történjen. Hiszen a világháború alatt munkába álltak a nők, illetve már jóval az előtt, a 19. század harmadik harmadában elkezdenek egyetemre járni – az egyetem volt az első olyan oktatási intézmény, ahol a férfiak és nők egy légtérben tanultak. És a férfiak az elvesztett privilégiumaikat valamilyen más módon mégiscsak elkezdik visszaszerezni. Hangsúlyozom, mindez nem úgy történik, hogy megnevezünk egy-két felelőst, hanem ennél arctalanabb és nehezen megfogható mikrohatalmi szabályozásról beszélünk.
De az is ennek a mikrohatalomnak a gyakorlása, amikor egy nagyon szépen felöltözött, fiatal, vonzó, középosztálybeli nőre elkezdenek füttyögni a melósok, ami arról szól, hogy hogyan tudják a saját kiszolgáltatottságukat, elkeseredettségüket egy nőn levezetni.
Ez agresszió még akkor is, ha egyesek szerint kedveskedés – bár az ilyesmi a nők többségének nem szokott jól esni.
A szőrtelenítésnek, a szépségápolás minden eddiginél kiterjedtebb gyakorlásának lehet olyan értelmezése is, hogy ez a nők elleni gazdasági elnyomás része, hiszen arra, hogy a szépségipar elvárásainak megfeleljenek, kisebb vagyont kell elkölteni. Minden hónapban fodrász, kozmetikus, arckezelés, szőrtelenítés, kencék, illatszerek, manikűrös, pedikűrös és a többi, ezeket a szolgáltatásokat pedig nyilvánvalóan meg kell tudni fizetni.
Persze. A szépséget alapvetően női princípiumként kezeljük a kozmetikustól kezdve a fodrászon át az öltözködésig. Ezt nagyon jól lehet látni még ma is, hogyha megnézünk egy tizenhat éves lányt és egy tizenhat éves fiút randizni, mondjuk a Móriczon: a lány jellemzően gyönyörűszép ruhában, látható módon nagyon sokat foglalkozott saját magával, a fiún meg tornacipő, bermudanadrág, és látszik, hogy most kelt fel az ágyból. Tehát a pénz is természetesen, de az időbefektetés is egészen más. Bár szerintem ez is változik most, de sokáig az volt a szemlélet, hogy a nő az gyönyörű legyen, a férfi pedig elég, ha az ördögnél egy fokkal szebb.
Konkrétan a szőrrel kapcsolatos hozzáállásban is vannak változások: a Z generációban már látszik, hogy messze nem fogadja el mindenki alapértelmezettként a szőrtelenséget, divatfotókat látunk színes meg csillámporos hónaljszőrről. Vajon mennyiben tekinthető ez messzire mutató változásnak, és mennyiben olyan ellenkultúrának, amire az említett ’60-as években láttunk példákat.
Inkább ellentartás ez szerintem. Van egy uralkodó norma, de mindig vannak emberek, akiknek problematikusabb a konvencionális normák tiszteletben tartása, vagy akkor érzi magát egyéniségnek, hogyha eltér ezektől a normáktól. A divat maga is egy konvenció, ha ugyanúgy öltözködöm, mint a környezetemben mások, akkor soha senki nem fog megszólni. Kritika akkor ér, ha eltérek ettől a konvenciótól. Aztán pár év múlva teljesen más lesz a divat, az előző ruhatár sok esetben megy a kukába, így a fogyasztói társadalom valójában pazarlásra szoktatja a fogyasztókat, s ez bizony a klímakatasztrófa idején rendkívül sok etikai és ökológiai kérdést is felvet.
Mi kellhet ahhoz, hogy ezeknek az apróbb csoportoknak akkora hangjuk legyen, hogy az érdemi változást hozzon, mondjuk, konkrétan a szőrtelenítéssel kapcsolatos alapnormákban? Hogy a tézis-antitézis folyamatból továbblépjünk?
Szerintem majdnem ugyanúgy működik, mint minden politikai érdek kifejezése: kritikus tömeg kell hozzá. Vagyis az, hogy ez a tömeg látható legyen, kifejezze magát, egyszerű üzenetekben fogalmazva láthatóvá tegye azt, amit gondol – ekkor könnyű másoknak csatlakozni hozzá. Egy tömegtársadalomban azért tűnik minden megváltoztathatatlannak, mert amit egyénileg csinálunk, arra az első utcasarkon „beszólnak”. Kollektív cselekvés nélkül tehát nincs változás. Ahogy John Berger írja a Mindennapi képeink című könyvében, a nőknek szakadatlanul figyelniük kell önmagukat, ám a nőben élő megfigyelő hímnemű, a megfigyelt önmaga pedig női jellegű. Csak egy történet, ami körülbelül egy héttel ezelőtt történt velem: a trolira, amin utaztam, felszállt egy tizenhat-tizenhét éves forma lány, fehér trikót viselt, s nem lehetett nem észrevenni, hogy a trikó alatt nem volt semmi. Két másik tizenéves lány az utasok közül olyan hangerővel „oltotta” a lányt, amiért nem visel melltartót, hogy azt a közelállók simán hallhatták. Szóval az a nehéz, hogy ezek az egyéni utak marginálisak maradnak, vagy, ha kétszer-háromszor megszólják, akkor utána könnyen mondhatja, hogy na jó, ennyit nem ér meg az egész.
A hatvanas évek annyiban más volt, hogy az ifjúsági ellenkultúra akkor valóban tömegeket vonzott és mozgatott meg, így képes volt a testtel kapcsolatos diskurzus formálására. Más volt a kritikai gondolkodás státusza, s emiatt teljesen másképp működtek az egyetemek is, mint ahogy ma működnek. Ma sokkal inkább piacorientált, jómunkaerő-nevelő intézmény az egyetem, ahol inkább az a szemlélet az uralkodó, hogy ne legyél kritikus.
Az 1960-as éveket követően egy ideig ennek a szöges ellentéte volt jellemző, politikailag nagyon tudatos, nagyon reflexív világ volt. Valahogy az egyetemekről, de az egész életből is ezt a politikai szálat kihúzták valamikor az 1970–80-as években: legyél jó állampolgár, négyévente egyszer menj el szavazni, de közben ne nagyon gondolkodj arról, hogy mondjuk Magyarország már most olyan, mintha – néhány nagyvárosi elitiskolát nem számítva – felszámolták volna az alap- és középfokú oktatást. Tehát az a fajta ellenkultúra, ami a ’60-as években jelen volt, most nincsen, és így az egyéni törekvések kisebb hatékonysággal formálhatják a diskurzust. Az említett csillámporos szőrzet sem (Simon Zsuzsanna képzőművész projektje), hiszen ebből önmagában nem lesz mozgalom. A kortárs képzőművészet, sajnos, ugyanúgy nem ér el tömegeket, ahogyan az én könyvem sem képes a testről szóló beszédrend és gondolkodás átalakítására. Egy ezer körüli példányszámot elérő könyv egy tízmilliós társadalomban erre a szemléletformáló munkára önmagában képtelen.
