Budapest a honfoglalás ezredik évfordulójára ugyan világvárossá vált, ez azonban nem jelentette azt, hogy a minden lakója hirtelen rendezett lakásokban találta magát, és minden olyan újítás a rendelkezésére állt volna, amit a nyugat-európai nagyvárosok lakói már rég élvezhettek. Nem voltak például mindennaposak a fürdőszobák, hiszen a számos vállalkozó (egyikük házát korábban mi is bemutattuk) által szállított kádak, vízmelegítők, illetve fajanszáruk drágák voltak, az emberek jó része pedig a közfürdőket is használhatta volna – feltéve, ha azok nagy számban léteztek volna.
Ez azonban nem így volt, a hirtelen egyre nagyobbra dagadó főváros legszegényebb lakói a Dunának a város szívétől távolabb eső szakaszain fürödtek, a polgárság, illetve a középosztály tagjai pedig igénybe vették az ingyenes Duna-uszodák valamelyikét, amelyek voltaképp
Az évente változó számú, az egymást követő években a város különböző pontjain felállított szerkezetek történetéért egy évszázaddal a millenniumi ünnepségek előttre kell visszaugranunk, a Das Neue Kurir aus Ungarn von Kriegs- und Staatssachen (Új Kurír Magyarhonból a Hadi és Állami Ügyekről) című német nyelvű lap ugyanis már 1789-ben így írt:
1789. július 18. Dunafolyami fürdő Pesten. A dunafolyami fürdő használatát a közönség sokkal inkább elismerte, semhogy azt újból kellene ajánlani. Éppen azért helyesnek véljük jelenteni, hogy ezt a fürdőt a piaristák épülete mögött ugyanazon a helyen kötötték ki, ahol az előző esztendőben. Az új vállalkozó nem kímél fáradságot, hogy a régi árakért mindenkit a legjobban szolgáljon ki.
Ebből következik, hogy Pesten 1788-ban már biztosan működött hasonló hely – vonta le a következtetést Mohácsi Gergely Testkultusz és tömegtársadalom – a budapesti strandfürdők alapításának rövid története című tanulmányában (Századunk, 2002).
A fából készült medence helyett még vízbe tolható, egyszemélyes kocsikkal működő hely nem lehetett hosszú életű, testmozgásra pedig a mérete miatt nyilvánvalóan nem volt használható – ellentétben a Margitszigettel szemben, a budai oldalon 1817-ben megnyitott katonai úszó intézettel, ahol a Habsburg Birodalom bakái tanulhattak meg úszni. A testmozgás a reformkorban egyre fontosabbá vált, ezért az intézet a civilek felé is megnyitotta a kapuit, rövidesen pedig az Országház mellett (az akkori hajóhivatal előtt) megnyílt a teljes egészében a polgárok úszásoktatására született medence.
Nem ez volt azonban az első igazi pest-budai Duna-fürdő, hanem Pfeiffer Ignác 1827-ben megnyitott helye (a későbbi Diana), amit két évvel később Mayer György a mai Erzsébet híd pesti hídfőjénél kialakított, horgonyokkal és kötelekkel a folyó fenekéhez, illetve a parthoz rögzített úszóiskolája követett. Utóbbi hosszú időn át a pesti látkép része maradt, köszönhetően annak, hogy nem egyszerűen csak jó helyen épült, de különböző, vonzó szolgáltatásokat is nyújtott: úszómesterek dolgoztak itt, különböző árfekvésű, zárható kabinokat hoztak létre az erre akkor még fogékony polgárság, illetve középosztály kedvéért, aminek tagjai hat krajcárért akár csak beszélgetni vagy nézelődni is bemehettek, hiszen a Mayer-féle uszoda egy szempillantás alatt fontos, sőt, divatos találkozóhellyé vált.
A kor illemszabályaihoz igazodva a hely természetesen nem volt koedukált:
A szabadságharc előtti években már öt ilyen, tavasztól őszig működő, majd a hideg hónapokra lebontott helyet találhattunk volna a folyó városi szakaszán, sokan azonban olyan körülmények közt éltek, hogy egyetlen krajcárt sem tudtak nélkülözni, így ők az őrizetlen folyószakaszokon gázoltak a vízbe, egyáltalán nem foglalkozva a veszéllyel vagy épp a közerkölcsök megsértésével.
A kevésbé tehetős polgárok ügyét végül 1851-től két kijelölt, őrzött fürdőhely próbálta rendezni, néhány évvel később pedig már egy csak nőket fogadó létesítmény (a Ferenc József – ma Belgrád – rakparti Walter-féle uszoda), illetve két, a városvezetés által életben tartott ingyenes fürdő is nyitott.
A problémák ezzel azonban nem szűntek meg, hiszen Pest és Buda lakosságszáma egyre nagyobb ütemben nőtt, így még több ingyenes, a munkások lakóhelyeihez közeli fürdőre lett volna szükség ahhoz, hogy mindenki biztonságos és ellenőrzött körülmények közt tisztálkodhasson. A tanulmány emellett egy érdekességre is rávilágított:
A helyzet sem Budapest 1873-as megszületése, sem a világvárossá válása után nem változott meg gyökeresen, de a várost tizenkét éven át vezető (1906–1918) polgármester, Bárczy István iskolák és lakóépületek (köztük a furcsa kapukkal épült angyalföldi óriás, illetve a Magyar Hiszekegy sorait magán viselő ház) egész sorát eredményező szociális programja sem segítette a rendszeresen fürödni vágyó, otthoni fürdőszobával azonban nem rendelkező embereket.
A három, legtöbbször az angyalföldi Dráva utcánál, a Gellért rakparton, illetve az óbudai Nagyszombat utcánál tutajokból és gerendákból felépített ingyenfürdőt fenntartó Bárczy-éra ugyanakkor olyan, külföldi vendégekre, illetve a tehetős polgárságra építő beruházásoknak adott teret, mint a Széchenyi (1909–1913) és a Gellért (1912–1918), ahová a pénztelen többség nyilvánvalóan sosem juthatott be, így sokak számára továbbra is maradt a sokszor veszélyes folyópart, mint egyetlen lehetőség.
A kabinok helyett már a vízből néhány perc alatt kihúzható, másfél méter mély, kosárszerű medencékkel működő – ennek elvét Clark Ádám dolgozta ki – fizetős polgári uszodák népszerűsége ezek ellenére sem csökkent, a látogatók számát azonban nyilvánvalóan befolyásolta az épp aktuális időjárás, illetve az első világháborúba induló katonák magas száma is. Ez persze nem ürítette ki a tulajdonosok pénztárcáját, így a pesti oldalon az Országház előtti Scholtz-féle uszoda – ahol többek közt a Hajós Alfrédként ismertté vált Guttmann Arnold is tanult –, az Erzsébet híd melletti Nemzeti (Beitscher-), a Vigadó téri Mayer és Depiny-, illetve a Lánchídtól északra, a Jégverem utcánál működő Margit-uszoda is hosszú időn át fogadta a vendégeket, akik közül sokan nem tisztálkodni, hanem az ekkorra rég gyökeret eresztett testkultusz hatására fontossá vált egészséges testmozgás miatt érkeztek.
1887-től már a főváros által kidolgozott, a nyitvatartási időt is rögzítő (a nők 5–11 közt, a férfiak pedig 11-től sötétedésig fürödhettek) szabályzat mentén, szakképzett úszómesterekkel működő helyekhez minden esetben tartozott orvosi helyiség és mosókonyha, ahol a látogatók által kölcsönözhető fürdőruhákat tisztították – ekkor ugyanis egyszerűen még nem volt divat mindenkinek megvásárolni a saját egyrészes úszódresszét.
A fennmaradt fotók tanúsága szerint szeméttől mentes, felhőtlen kikapcsolódást nyújtó helyek sokszor igen távol álltak attól, hogy bárki tisztának nevezze őket – Mohácsi tanulmányában számos olyan kellemetlenséget említ, ami társadalmi rétegtől függetlenül mindenkinek szúrta a szemét:
A század elején a főváros, illetve az üzletemberek által is érzékelt fürdőhiány – amit a profit lehetőségének hiánya miatt senki sem akart megoldani – végül meglepő módon a Tanácsköztársaság véres százharminchárom napja alatt kezdett rendeződni, az ekkor megnyitott út pedig gyökeres változást indított el.
Ekkor vált közkedvelt fürdőhellyé a Római-part, és ennek köszönhetően született meg 1919 júliusában a margitszigeti gyógyfürdőtől (ennek Budapest ostroma alatt súlyosan megsérült épületeit 1956 után lebontották) alig ötszáz méterre lévő két medence, illetve a Dunába helyezett kosár, amit a Tanácsköztársaság bukását követő évben a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), majd a Szent Margitszigeti Gyógyfürdő Rt. vett át. Utóbbi a következő két évtizedben kétszer is átépítette, illetve bővítette (1921, 1937) azt, létrehozva a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket is befogadni képes Palatinust, ahol az uzsonnát otthonról hozó, fürdőszoba nélküli lakásban élő gyári munkásoktól a kávéházat a mindennapok létfontosságú részének tartó, két fürdőzés között kávéra, süteményre vagy a napilapok betűire vágyó gyárigazgatókig mindenki jól érezhette magát.
A két világháború között a fürdőzés egyre népszerűbbé válásával a vállalkozóknak már nem kellett aggódnia attól, hogy a befektetésük sosem térül meg: az 1930-ban működő öt strand mellett az évtized végére újabb tíz jelent meg, a látogatók száma pedig tizenhárom év alatt (1930–1943) 400 ezerről 1,4 millióra nőtt. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a sokszor évtizedek óta szétszedett, majd minden tavasszal újra felépített Duna-fürdők eltűntek volna a városból, sőt, egy újabb is született (a mai Kopaszi-gátnál 1928-ban nyílt meg a Székesfőváros Ingyen Strandfürdője), a nemes egyszerűséggel a folyó nevét viselő helyet pedig megnagyobbították, így a férfiak és a nők egy idő után már párhuzamosan is használhatták.
Az igazán nagy problémát ekkor már a mindig hideg Duna jelentette, hiszen annak vize egyre szennyezettebbé vált, partján pedig az ezernyi fürdőző is hátrahagyta a szemetét, így a főváros a jobb körülményekre vágyók kívánságára hallgatva 1927-re kültéri medencékkel bővítette a Széchenyi és a Gellért fürdőket, sőt, utóbbiban egy hullámfürdőnek is szorítottak helyet.
A fauszodák működésének végül a második világháború vetett véget, Budapest 1944–1945 fordulóján folyt ostroma után azokat ugyanis fertőzésveszélyre, valamint pénz- és fahiányra hivatkozva már nem állították fel, kivéve egyetlenegyet: a Palatinus fürdőhöz kapcsolt példányt, ami egészen 1949-ig állt ellen a történelem viharainak.
Az álmodozás ettől azonban még nem szűnt meg: Módos Ferenc (1907–1971) 1945 végén ugyanis egy méretes uszodával egybeépített hotel látványtervével állt elő:
Javaslatát érthető anyagi okokból pillanatok alatt lesöpörhették az asztalról, pedig az akkor még csak harmincnyolc éves, de máris fényes karriert maga mögött tudó mérnök megelőzte a korát, hiszen a világ első, vízre helyezett hotele csak több mint negyven évvel később, az ausztrál partoknál született meg, hogy Vietnám érintésével végül Észak-Koreába költözzön, ahol a kihasználatlanság miatt lassan darabokra hullik majd.
A szétlőtt Budapest közepén egy ilyen építménynek persze nem lett volna igazán helye, vagy minimum furcsán hatott volna a számos esetben még a hatvanas években is romos épületek, illetve foghíjak között, azt azonban mégiscsak elmondhatjuk magunkról, hogy némi szerencsével a magyar főváros közepén állhatott volna a világ első úszó hotelje.
Módos Ferenc (1907–1971)
A nagyapja, illetve apja nyomdokait követve a Műegyetemen építésszé vált Módos a diplomája megszerzése után az egyetemen kapott munkát korábbi tanára, dr. Hültl Dezső mellett. Öt évet töltött itt, ennyi idő azonban elég volt számára ahhoz, hogy tizenöt tervpályázaton arasson sikert, sőt, 1931-ben még a Ferenc József-díjat is elnyerje a Farkasréti temető bejáratához kerülő épületek rajzaiért.
Az 1935 februárjában a székesfőváros alkalmazásában álló férfi a következő években a budaörsi repülőtér, az új pesti városháza, a lebontott Tabán helyére felépíteni kívánt gyógyszálló és gyógyfürdő, a Szabadság téri Pénzintézeti Központ, sőt, a gróf Keglevich család által a solymári Kerek-hegyen 1944–1945-ben megvalósítani vágyott üdülőszálló tervezésére is pályázott.
Első nagy megvalósult munkája a már említett Farkasréti temető kapujában áll: a kriptatemplom, a ravatalozó, illetve az árkádsor tervlapjait a főváros felkérésére, Krassói Virgillel közösen készítette el (a második világháborúban jórészt romba dőlt).
A hivatali ranglétrán évről évre egyre feljebb lépő mérnök 1945 áprilisától – egy polgármesteri határozat értelmében – a budapesti gyógyfürdők és gyógyforrások helyreállítási munkálatainak vezetője, rövidesen pedig a Budapest Székesfőváros Gyógyfürdői és Gyógyforrásai Rt. műszaki igazgatója lett. Ennek fényében nem is meglepő, hogy rábízták a Gellért fürdő újjáépítését, a munka azonban nem a kellő ütemben haladt: a Friss Ujság által 1947 júliusában kirobbantott botrány szerint a megrendelést Módos megtartotta magának ahelyett, hogy nyílt pályázatot írt volna ki a tervezésre:
önhatalmúan műszaki tisztviselőket vett maga mellé, és február tizennegyedikén hozzálátott – a lázas semmittevéshez
– foglalta össze a lap.
A rajzok a június 30-i határidőre nem készültek el, a fővárostól kapott negyvenezer forintot azonban megtartotta, sőt, további huszonötezer forintot, illetve négy hónapos haladékot kért a polgármestertől. A lap riportja szerint az építész mindemellett hónapokon át havi kétezer forinttal jutalmazta magát, erre pedig semmiféle magyarázatot nem találtak. 1948-ban a főváros leváltotta a kupola és a saroktornyok eltávolítását szorgalmazó, a Gellérthegy oldalába apartmanházakat, parkot, illetve további épületeket javasló Módost, aki 1950-ben a frissen létrehozott állami tervezővállalatok egyike, a Városépítési Tervező Iroda (VÁTI) munkatársa lett.
A következő évtizedben a társasház-típustervekre kiírt lakásépítési tervpályázaton dicsérettel elismert, a Marx (ma Nyugati) tér átépítési tervével második díjat nyert, az ötvenes évek derekán Kazincbarcika belvárosának kialakításán dolgozó tervező hatvannégy éves korában, 1971-ben hunyt el.
