„Brazíliában nem könnyű dolog felnőni. Pedig ez egy gyönyörű ország, melegszívű emberekkel és gyönyörű tájjal. El akarom mesélni az életem történetét, azt, hogyan nőttem hátrányos helyzetű gyerekből férfivá. Egyesek szerint sikeres férfivá. Ez valójában nem a kézilabdáról szól, hanem az élet leckéjéről, amelyet kemény út során tanultam meg. Ezzel már el is mondtam a legfontosabb szempontot: a kemény munka mindig megtérül. Bízz bennem!”
Rogerio Moraes 1994. január 11-én született egy 150 ezer lakosú kisvárosban, a Pará állambeli Abaetetubában.
„Saját magam és sok brazil számára az élet nem könnyű. Nem mondom, hogy lehetetlen volt, de nagyon nehéz. De az élet megkeményít. És ha nem az anyám és a nagymamám nevelnek, akkor lehet, másként alakultak volna a dolgok. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ott voltak az életemben, mert keményen dolgoztak értem, hogy mindent megkaptam, amire szükségem volt a boldoguláshoz.
Abaetetubában sok az erőszak, virágzik a kábítószer-kereskedelem, amelybe sokan akkor is, most is belekeverednek. Könnyen beszippanthatott volna a vákuum, a veszélyes élet, a bűnözés. De a két őrangyalom, anyám és nagymamám nagy erőfeszítéseket tettek az oktatásom érdekében.
Lehettem volna bűnöző, csak egy lépésre voltam tőle. De jó fiúvá váltam, hiszen rájöttem, ez az élet nem nekem szól. És mivel akadt némi útmutatásom, anyám és nagyanyám minden alkalommal mellettem állt.
Azt mondták:
Meg kell tenned ezt, meg kell tenned azt, vigyázz magadra és mindig, de mindig légy jó. És akkor fényes jövő vár rád.
Ezek a szavak a mai napig bennem élnek, és mindig tisztán hallom azokat.
Úgy döntöttem, hogy jó fiú leszek. Nem voltunk gazdagok, sőt, volt időszak, amikor nagyon szegényen éltünk. Ahhoz, hogy jobbá váljak, keményen kellett dolgoznom. Ez volt az első olyan tanulságok egyike, amelyeket valóban megtanultam. Hogy mindenért keményen meg kell dolgoznom, mert akkor a jutalom is sokkal édesebb.
Szerencsére vagy sem, de az álmaim kissé megváltoztak, amikor kézilabdázni kezdtem. Ez nem profi sport Brazíliában, ebből nehéz megélni. De Abaetetuba mindig is a fiatal játékosok melegágya volt, 12 évesen szórakozásból kezdtem el játszani.
Előtte persze, mint minden brazil gyerek én is fociztam. A pályán, az utcákon, a tengerparton ez nem számított. De nagyon magas és kicsit kövér voltam, ezért kapuba állítottak, amit meguntam. Átálltam a kézilabdára.
A tervem ott is az volt, hogy kapus legyek, de az első edzőm elmondta, hogy fizikai adottságaimmal nincs esélyem arra, hogy a kapuban álljak. Nem, bennem átlövőt vagy beállóst látott. Ezért kipróbáltam mezőnyjátékosként, és amikor láttam, hogy az emberek hogy örülnek a góljaimnak, megéreztem az adrenalinfröccsöt. Meggyőzött arról, hogy ez a helyes út.”
Mesélt arról, hogyan nézték a YouTube-on a legnagyobb klasszisokat, és próbálták lemásolni Nikola Karabatic vagy Luc Abalo mozdulatait. nem sejthette, hogy hamarosan ellenük is pályára léphet.
„Sokként éltem meg a Németországba költözést. Bár a brazíliai veszélyes életem elmúlt, az összes barátom is eltűnt. Valami újba, kevésbé veszélyesbe csöppentem, amitől azonban tartottam egy kicsit. Amikor Kielbe mentem, csak portugálul beszéltem, angolul egy szót sem. De azt tettem, amit a legjobban tudtam: keményen dolgoztam.
Azonnal éreztem honvágyat, szerencsére ott volt Joan Canellas, aki segített nekem. Olyan volt, mint az apám. Ráadásul sok nyelven tudott, köztük a portugálhoz hasonló katalán nyelven. Félig portugálul és félig katalánul, félig spanyolul beszélgettünk, és ez nagy segítség volt. Az ő segítségével lépésről lépésre jobban boldogultam és közben megtanultam angolul is.
Hiányzott a családom, de szinte óránként skype-oltunk, és ők adták meg a folytatáshoz szükséges motivációt. Anyám nélkül valószínűleg visszatértem volna Brazíliába.
De emlékeztem a szavakra: dolgozz keményen, amíg el nem éred, amit szeretnél! Sok munkát tettem bele, de nem volt könnyű a helyzetem, mivel egy év után véget ért a kieli kalandom. De nem adtam fel. Se most, se soha. Ha nem élsz a lehetőséggel, akkor lehet, soha többé nem lesz rá módod.
Az utam Szkopjébe vezetett, 2016-ban szerződtem a Vardarhoz, és egy évvel később megnyertük a Bajnokok Ligáját. Tartottam a kapcsolatot a brazil barátaimmal, akikkel kézilabdázni kezdtem, és amikor a döntő megnyerése után bekapcsoltam a telefonomat, a gratuláló üzeneteinek zápora fogadott. Volt aki azt írta: »Hé, Rogerio, emlékszel, amikor kézilabda-videókat néztünk a YouTube-on? Csak legyőzted azokat a srácokat, és megnyerted a legnagyobb trófeát!«
Néhány percig csak néztem a képernyőt. Néhány éve még amatőrként játszottam Abaetetubában, most meg a világ tetején vagyok. Fantasztikus érzés. A BL-győzelem különleges volt, az egyik legjobb, amit egész életemben éreztem. Még egy tetoválást is készítettem a trófea elnyerésének dátumáról.
De van egy üzenetem a védőszentemnek, Szent Györgynek is, mert tudod, vallásos srác vagyok. Gyerekkoromban minden vasárnap jártam a családommal templomba és imádkoztam. Amikor nem tudtam, mit tegyek, mindig imát mondtam. Azóta is imádkozom Szent Györgyhöz, és ez segít nekem.
Mi, akik Brazíliából származunk, lazák és viccesek vagyunk. A Rogerio Európában nem megszokott név (eltekintve Spanyolországtól és Portugáliától). Németországban Rogernek hívtak, de a Vardarnál a másodedzőm, a jelenlegi veszprémi mesterem, David Davis kérdezte meg, van-e becenevem. Ott találták ki nekem a Samba nevet, amely száz százalékban brazil.
Ez tetszett, azóta mindenki ezen a néven ismer. Emiatt az öltözőben mindig valamilyen brazil zenét hallgatunk, így volt ez Szkopjében és így van Veszprémben is. Kicsit olyan, mintha otthon lennék.
Még csak 27 éves vagyok, de azon gondolkodom, hogy a pályafutásom befejeztével visszamegyek Brazíliába. Ha visszavonulok, egy tervem még lesz.
Visszamegyek az iskolába, és jogi diplomát szerzek. Sajnálom, hogy nem fejeztem be, ezért nagyon szeretném megtenni és befejezni az utamat.
Mert most, 27 évesen, rájöttem, mit tettem. A semmiből kezdve elértem a csúcsra. Az oktatás, a családom és a kemény munkamorál eljuttatott oda.
És ha nekem sikerült, akkor mindenki meg tudja csinálni.
