A legújabb Call of Duty a Black Ops alsorozat legfrissebb darabja, de nem szükséges a korábbi fejezetek ismerete, hogy élvezni tudjuk a Cold War egyjátékos kampányát. Bár van néhány visszatérő szereplő, például Alex Mason, aki az első két Black Ops főhőse, de a küldetések jelentős részében teljesen új karaktereket irányítunk. Az akció Törökországban kezdődik, a nyitó szekvencia végén tudjuk kiválasztani a karakterünk nemét, hátterét és képességeit, amik olyan bónuszokat biztosíthatnak, mint a több életerő vagy a gyorsabb tárcsere. Ezen extrákat a pszichológiai profilunkkal magyarázza a játék, ám az ötlet hiába remek, a későbbiekben, a küldetések során semmit nem befolyásolnak az egyedi karakterjegyeink.
Oroszországból szeretettel
A játék 1981-be, a hidegháború közepére repít vissza, karakterünk a CIA-val dolgozik együtt, hogy megállítsa Perseust, egy szovjet kémet, aki nukleáris titkokat lopott – ennek következményeként az egész NATO és Nyugat-Európa stabilitása veszélybe kerül. Útközben csatlakozik hozzánk Mason, és egy Russell Adler nevű sebhelyes CIA-ügynök, aki pontosan úgy néz ki, mintha Brad Pitt és Robert Redford szerelemgyereke lenne.
A fejlesztők kiváló munkát végeztek a 80-as évek megidézésében: az irodákat mintha egyenesen a korszak filmjeiből emelték volna át, a ruhák, a fegyverek, az akkori kémtechnológia és a korhű számítógépek pedig tökéletesítik a hangulatot. A Call of Duty-sorozattól szokatlan módon az éra slágerei is felcsendülnek, és ha mindez nem lenne elég, még egy tucat Atari 2600-ra kiadott Activision programot is kipróbálhatunk minijátékok formájában.
A Cold War megörökölte a tavaly rebootolt Modern Warfare valósághűen variálható és fejleszthető fegyvereit, a küldetések nagy része viszont a csataterektől távol játszódik, hangsúlyosabb a lopakodás, az ellenfeleket pedig túszul ejthetjük és élő pajzsként használhatjuk. A missziók sikere attól is függhet, hogy mennyire hagyunk magunk után szanaszét heverő hullákat: mindenhol akad egy-egy szekrény, ahová el lehet rejteni őket. Az elhagyott szibériai támaszponton hangtompítós pisztollyal keresztül lopakodva pedig egyenesen James Bondnak érezthetjük magunkat.
Mindezek mellé megkapjuk a sorozat egyik legjobb küldetését, két részre osztva. Az első főleg a lopakodásra és az információszerzésre koncentrál, a feladat legalább négy teljesen eltérő módon teljesíthető, és ezt követi egy adrenalindús, lövöldözéssel tarkított menekülés. Ezen missziók során érezhetjük igazán, hogy mit tudnának kezdeni a fejlesztők a sorozattal, ha nem kellene beleférni a futószalagon gyártott részek szoros, kétéves ütemtervébe.
Sajnos az egyjátékos mód vége hatalmas csalódás, egy az egyben koppintja a Bioshock-sorozat nagy fordulatát, ami még a szórakoztató és izgalmas történetét is teljesen tönkreteszi. Nyilván nem vár az ember Shakespeare-i fordulatot egy Call of Dutytól, de ennyire pofátlan megoldásra azért nem számítottunk. Szintén elszomorító, hogy bár a küldetések közben néha úgy tűnik, a döntéseink befolyásolják a történetet, de csak két befejezés létezik, és annak fényében kapjuk meg valamelyiket, hogy miképp kezeljük az utolsó párbeszédünket.
A kevesebb ezúttal nem több
Az egyjátékos kampány még Call of Duty mércével is nagyon rövid, alig 6 óra alatt végeztem vele, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a rajongók jelentős része a többjátékos mód miatt vásárolja a sorozat újabb és újabb részeit. A Black Ops: Cold War ezen a területen hozza az elvárt minőséget, bár a tíz pályát kevésnek érzem, főleg úgy, hogy kettő kizárólag az új Fireteam módban érhető el.
Pozitívum ugyanakkor, hogy a ránk váró térképeken látszik a gondos tervezés, a raytracingnek hála a neonfényes Miami elképesztően jól néz ki , Üzbegisztán havas erdejében motoros szánokkal száguldozhatunk, de a kedvenc pályám ezúttal az Armada kibővített változata lett. Itt az Atlanti-óceán közepén horgonyzó, fél tucat hajóból álló flottát kell elfoglalnunk/megvédenünk, és a járművek közt kifeszített köteleken vagy jetskivel tudunk közlekedni.
A multiplayer két újdonsága a Fireteam és a VIP Escort játékmód. A negyven játékos befogadó Fireteamben tíz négyfős csapat próbál minél gyorsabban elég uránt összegyűjteni, a darabokat a térkép öt különböző pontján lévő piszkos bombák egyikéhez kell eljuttatni, majd felrobbantani, miközben a korábban likvidált játékosok ejtőernyővel ugranak a nyakunkba. A játékmód nagyban hasonlít a nemrég megjelent Warzone-ra, csak kisebb területtel és nagyobb káosszal, ráadásul mindössze két pályán akciózhatunk.
A másik újdonság a Counter-Strike-ból lehet ismerős: az egyik csapat véletlenszerűen kiválasztott tagja a VIP, a többieknek őt kell eljuttatni a térképen található két evakuációs pont egyikéhez, miközben a másik csapat mindent megtesz azért, hogy a VIP rövid úton elhalálozzon. Egy forduló két és fél perces, a mérkőzést pedig az a csapat nyeri, aki először teljesít sikeresen négy fordulót. Emellett a sorozat régebbi részeiből ismert módok (Team Deathmatch, Kill Confirmed, Domination, Hardpoint, Control, Free For All, Search and Destroy) is visszatértek, de a magam részéről ezekre a pályák kevés száma miatt meglehetősen hamar ráuntam.
A náci zombik visszatérnek!
A Cold War természetesen nem maradt Zombies nélkül sem, viszont jelenleg egyetlen pálya érhető el ehhez a módhoz, a Die Machine. Itt egy grafitikkel borított náci bunkerben kell három másik társunkkal túlélni a hullámokban ránk rontó élőhalottak soha el nem fogyó hadait. Maga a térkép nem teljesen új, hiszen a 2008-as World at War egyik pályájának újragondolt verziója, de ettől függetlenül remek helyszín, itt is érződik, hogy az alkotók sok időt fektettek a megújításába, mind a nyitott területek, mind a kanyargós föld alatti rész gyönyörűek lettek.
A Zombies örvendetes változása, hogy immáron az alap többjátékos módban található osztályok közül is választhatunk magunknak karaktert, így nem lesz olyan érzésünk, mintha egy légpuskával dobtak volna be minket a zombik közé. A későbbi zombihullámokkal persze még így is meggyűlhet a bajunk, ha nem vagyunk elég óvatosak és nem futunk elég gyorsan.
Ahogy a fentiekből remélhetőleg kitűnik, a Call of Duty legújabb része tisztességes iparosmunka, amivel ideig-óráig jól el lehet szórakozni, de ha valaki már kiégett a tizenhét évnyi codozás során, vagy sosem vonzotta a sorozat, annak nem a Black Ops: Cold War hozza el a régóta áhított nagy változást. A single player rész rettentően rövid, nem éri meg a program árát, a csekély számú pálya okán pedig többjátékos szempontból sem ez a sorozat legjobb darabja. Viszont az idei rész olykor megvillantja, milyen jó lehetne egy új epizód, ha a feljesztők elég időt kapnának a kiadótól, hogy rendesen megtöltsék tartalommal az amúgy elképesztően jól kinéző játékot.
Szerző: Fecske Lóránt
