„Nem tudják elkapni Russ Hollidayt. A pálya másik felén van, és még mindig fut. Az egyetem sztár irányítója mindjárt touchdownt szerez. De a labdát elejti a gólvonal előtt pár méterre, az ellenfél megszerzi, átrohannak a pályán, és övék a győzelem” – mondja extázisban az egyetemi amerikaifoci-döntő kommentátora, miközben a vesztes csapat szurkolói csak a fejüket fogják.
„Még így is a legnagyobb kedvencem vagy” – mondja a tolószékben ülő, így is optimista rákos fiú a megszégyenült Hollidaynek, aki kis híján az egyetemi foci csúcsára ért. De tudomást sem vesz rajongójáról. A fiú apja ezt nem nézheti tétlenül, szóváltásba keverednek, Holliday végül behúz egyet az apának, az meg ráesik egész testével a tolószékes gyerekre. Mindezt a tévé kamerái élőben közvetítik végig.
Totális vereség, Holliday megsemmisül. Ígéretes karrierjének kétszeresen is lőttek.
Ezzel az erős – egyben parádésan jó operatőri munkával fényképezett – felütéssel indít a Chad Powers, amelyben Glen Powell tőle szokatlan módon arrogáns, nárcisztikus pöcsfej sportolót alakít. Élsportba való visszaemelkedését követhetjük végig, amihez Robin Williams egyik legismertebb filmjét, a Mrs. Doubtfire-t hívja segítségül – nem is olyan átvitt értelemben.
A botrány után tíz évvel a rádióban véletlenül meghallja, hogy egy egyetemi csapatnál, a beszédes nevű Catfishnél irányítót keresnek, Holliday pedig focizni akar, de mivel mindenki gyűlöli az országban (egy ponton a fejéhez vágják, hogy még Bin Laden is népszerűbb nála), hollywoodi maszkmester apja kelléktárából elcsen néhány kelléket, majd baromi rondára maszkírozza magát.
Szerencséjére Steve Zahn játszhatja el parádésan az egyetemi csapat vezetőjét, akinek édesmindegy, kit hoz elé a sors, csak tudjon 30 métert pontosan hajítani a labdával. Holliday elnevezi magát Chad Powersnek, és innentől a hat, egyenként 20-25 perces epizód villámsebesen beszippantja a nézőt. Részint Powell karizmája felelős ezért, és abbéli képessége, hogy hihetően tud váltogatni a debil Powers és a mérhetetlenül ellenszenves, kriptovalutákról papoló, széttetovált, bunkó Holliday között.
A sorozat túlnyomórészt helyzetkomikumokra épül, és ekkor Powersnek rögtönöznie kell valamit nem létező „múltjáról”. Az egyik első tréningjén megkérdezik tőle edzői, játszott-e már tömeg előtt. Powers teljesen lefagy, hadoválni kezd arról, hogy ott, ahol élt, sok volt a farkas, így az emberek nem jártak meccsekre, mert féltek attól, a vadak elragadják a gyerekeiket. Mindenki nyugtázza: „Á, igen. A farkasok!”.
Persze olyan nyilvánvaló dolgokkal, mint arcának borzalmas gumiábrázata, senki nem foglalkozik ebben a sorozatban, ahogy az sem szúr szemet a csapatból senkinek, Powers miért néz ki 10-15 évvel idősebbnek a legtöbb játékosnál, egyetemista létére. A Mrs. Doubtfire-féle lebukásveszély végig a feje fölött lebeg, ám olyan komikusi repertoárja nincs Powellnek, mint amilyen Williamsnek volt, így ezek a jelenetek sokszor simán csak kínosak.
Azért viszont jár a piros pont, hogy az írók tengernyi összeesküvés-elméletet adnak a főhős szájába: néha a Covid-vakcinák hatásairól elmélkedik, máskor egy amerikai sportcsatornának adott interjúban Soros Györgyöt úgy jellemzi, „az ő kezében van az egész média”. Megkockáztatjuk, ezen még Orbán Viktor is elmosolyodna, főleg, ha európai focis köntösbe csomagolták volna a Chad Powerst. Így viszont rengeteg amerikaifocis szakzsargont kell földolgoznunk, szerencsére, ez laikusként sem vesz el az élményből. Tisztán látszik, hogy a hat rövid epizód sokkal inkább adott volna ki egy egész estés mozifilmet, de az nem biztos, hogy megtalálta volna útját a mozikba, főleg napjainkban, mikor ilyen könnyed sztorikra már kevesen akarnak pénzt áldozni, hogy azt a nagyvásznon lássuk viszont.
Jelenleg ez a kis költségvetésű sorozat szokatlan szerepvállalás Glen Powelltől, aki manapság nagyformátumú hollywoodi akciófilmekben látható. Ő azonban láthatóan élvezi, ha nem csak egy szerepet játszhat el egyszerre, és úgy gyanítjuk, a sorozat forgatási légköre mégiscsak felszabadítóbb, mint a gigaprodukciók feszített tempót követelő munkavégzése. Igaztalan lenne pusztán Powellről beszélni, mert a mellékszereplők is emlékezetesek: a mindig nagyszerű Zahnról és a lányát alakító Perry Mattfeldről tényleg elhisszük, hogy a tojásalakú labda jelenti nekik az élet értelmét, és mivel apa-lánya párost alakítanak, egy-egy érzelmesebb jelenetben a színészi képességeik széles tárházat bemutathatják.
De nem róluk szól a Chad Powers, hanem Glen Powellről, és újfent arról, hogy a sztár egy csettintésre képes ugrálni különböző karakterek között. Hogy ehhez az esetek felében valami egészen vicces is párosul, az kétségtelenül üdítő a sportot a kelleténél többször drámaian tálaló Hollywoodban.
Az utolsó epizódig csak emelkednek a tétek, Powers legyen akármennyire debil, szorítunk a sikeréért, és valahol Holliday is emberibbé válik, noha végighazudja a megváltásig vezető utat. Hogy tényleg megdicsőül-e, az maradjon jótékony homályban.
Chad Powers, 2025, Disney+, 24.hu: 8/10
