Ezúttal egy korábbi, a házasság és együttélés közti különbséget boncolgató cikkünk kapcsán kérdeztük meg a vallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Fontos-e a házasság az Ön vallása szerint, vagy elegendő az együttélés is?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Cser Zoltán
Buddhista tanító
A buddhizmus rendszereiben a szerzetesség kiemelt fontosságú. A szerzetes életmódjának lényege, hogy lemond a világ tudatot béklyóba verő tényezőiről, tehát lemond a saját világi szerepéről, lemond a nevéről, kinézetéről, lakhelyéről, tulajdonáról és családjáról és a dharmával, a tanítással és a gyakorlatokkal tölti idejét. Leegyszerűsítve a szerzetes lemond azon tényezőkről, melyek kifelé irányítják a tudatát és olyan gyakorlatokat végez, olyan életmódot él, melyek az állandó befelé fordulásról szólnak. Természetesen egy szerzetes esetében nem beszélhetünk házasságról, de mivel a szerzetesek közösséget alkottak, együttélésről viszont igen. A Buddha tanításaiban szerepelnek a világiaknak szóló tanácsok is, itt az emberi kapcsolatok harmóniájának a fontosságáról beszél, az együttműködésről és a nem-ártásról. Leírja a házas felek egymás felé teljesítendő kötelességeit, és hangsúlyozza, hogy egy család életében ugyanolyan fontosnak kell lenni a felettünk állókkal, valamint az alattunk állókkal való kapcsolatunknak, mint a “mellérendelt” kapcsolatoknak, úgymint a barátokkal, a gyerekeinkkel, szüleinkkel és házastársunkkal lévő viszony, és ha ez sikerül, akkor egészséges, gyümölcsözőek lesznek az emberi viszonyaink. A házasság egy szigorúbb felelősségvállalást jelent, amit a felek megpecsételnek egy szertartással, vagy hivatalosítanak az állami szervek előtt, az együttélés pedig inkább íratlan szabályok szerint történik, mindkettőnél a lényeg a kommunikáció és az ártás kerülése, azaz a helyes szándék. A buddhizmus szerint, mint szinte mindennél itt sem a “mi” a kérdés, hanem a “hogyan”, de mindennek az alapja, hogy elsősorban magunkkal kell megtanulnunk együtt élni, aztán könnyebben fog menni másokkal is.
Fotók: Thinkstock
Kustárné Almási Zsuzsanna
Református lelkész
Az emberi élet lényegére vonatkozóan alapvető gondolatokat tartalmaz az ószövetségi teremtéstörténet. Többek között itt olvashatjuk azt a „teremtői” kijelentést is, miszerint „nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz2,18) Ez a gondolat minden emberi kapcsolatunk, illetve kapcsolatra való törekvésünk alapköve – így a férfi és nő közötti kapcsolatnak is. Ennek megpecsételése a házasságkötés, ami formai szempontból keretet ad két ember közötti elkötelezettségnek, és amelynek fontosságát ma oly gyakran megkérdőjelezik. Természetesen minden józan gondolkodású keresztyén ember tudja és érti (sőt éli), hogy a házasság, illetve a férfi és nő közötti kapcsolat minőségét, tartósságát nem ez határozza meg. A házasságkötés formája, hagyománya, jogi alapjai, erkölcsi, társadalmi megítélése ugyanis koronként és kultúránként is nagyon eltérő.
Nem is ebben nyugszik a lényege, hanem magában a rítusban és a szimbolikájában. Az ember életének szinte minden fontos eseményét, mérföldkövét „megünnepli”, kiemeli a hétköznapokból –ezáltal azokat magasabb szintre emeli. A rítusokban és azok által képes az ember változni, fejlődni, elhagyni a régit és újat kezdeni.
A házasságkötés rítusa egyfajta szövetségkötés. A szövetségre lépést (legyen szó két nép, vagy törzsek közötti, vagy háborús szövetségesekről) mindig megpecsételték, megerősítették valamilyen formai elemmel (pl. szerződéskötés, vérszerződés stb.) Ez mutatta a felek elköteleződését, felelősségvállalását.
Erről szól a házasságkötés is – az elköteleződés megerősítéséről. Arról az elköteleződésről, amiről a Biblia így ír: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.”
Radnóti Zoltán
Rabbi
A Talmud szerint a teremtéskor a férfi és a nő egy volt, majd ketté váltak, és a házasság pillanatában újból egyesülnek. A végső cél természetesen az, hogy amikor eggyé válnak, idővel el is érkezzenek egy pillanathoz, amikor mindkét fél úgy már teljesen érzi, hogy a másikhoz tartozik, hogy ők valóban egyek, társlelkek (héberül: basher), és nem tudják elképzelni egymás nélkül az életüket.
Ám ehhez valahol el kell kezdeni ezt az utat. Ez az esküvő.
A héber jogban a házasságot „hüpe-kidusin”-nak, azaz „megszentelésnek” nevezik. A vőlegény az esküvői baldahin alatt – két tanú előtt – ezt mondja a lánynak: „legyél nekem megszentelve … Mózes és Izrael törvényei szerint”. Azaz a zsidó esküvő lényege nem a buli, hanem ez a mondat, ami elhangzik. Egymás megszentelése. Mit jelent ez? Hogy a partneremet mindenki felé emelem.
Amikor a házasság megköttetik, akkor a férfi átad a feleségének egy házassági szerződést, amiben a férj kötelezettségvállalása van, majd a barátok elmondanak hét áldást.
„Ennyi” az egész… Ám ebben a rövid szertartásban – ami elválasztja az „esküvő mentes” élettől az „esküvős” életet – benne foglaltatik mindaz, amit a pár egymásnak megígér. Az áldások, a megszentelés, a közös ház, azaz a baldahin, ami alatt az esküvő megtörténik.
Azaz zsidó házasság egyik kulcsa tehát a szentség felfedezése és megtartása. A férfi és a nő természetes kapcsolatán kívül a házasságnak egy harmadik szereplőt is hordoznia kell: az Örökkévalót.
Tudjuk pontosan, hogy a cél olyan érzelem és együttlét elérése, amely egész életünkben erősödik. A zsidó vallás alapján élő párokat a hagyomány sok olyan törvénnyel támogatja, ami által a közös életüket. az apró és mindennapi cselekedetek is éltetik. Ezek közül a legelső maga az hagyományos esküvő, amivel kinyilvánítom, hogy ennek a 3500 esztendős vallásnak fényében szeretnék élni, majd utána jön az egymással való osztozás és törődés, és az egymás iránti tisztelet.
Gandharvika Prema deva dászi (Szilaj Péterné)
Vaisnava (Krisna hívő) lelkész
Természetesen, mint ahogyan minden vallás, a férfi-női kapcsolatnak a házasság által szentesített változatát javasoljuk és fogadjuk el.
A házasság intézményének fontosságát kétféle szempontból közelíthetjük meg: egyéni, és társadalmi nézőpontból. A nők a védikus társadalmi berendezkedés, azaz a varnásrama szerint életük minden szakaszában egy férfi védelme alatt állnak, legyen az az apjuk, a férjük, a bátyjuk, vagy a fiuk. A férfiak azonban választhatnak, hogy Istennek szentelt életüket cölibátust fogadott szerzetesként élik le, vagy – ha nem tudják csupán távolról tisztelni a hölgyeket, akkor – megházasodnak. A varnásrama rendszerben a férfi csak olyan módon fogadhatja el egy nő társaságát, ha felelősséget is vállal érte, és a születendő gyermekekért. A házasság formájában történő együttélés egy olyan kölcsönös viszony, melyben minden fél jól jár: a férfi kimutathatja erejét és menedéket nyújthat, a nő a biztonságos közegben megélheti az anyaságot és szerető gondoskodásával összetarthatja a családot, így a gyermek a társadalom kiegyensúlyozott, kötelességtudó, és hasznos tagjává cseperedhet.
A felelősség nélküli együttélés híján van mindezeknek az elemeknek. Amikor a társadalom alapkövei, a családok vagy nem léteznek, vagy nem szilárdak, az egész építmény inog, majd szép lassan összeomlik. A férfiak méltóságukat vesztik, a kihasznált nőket felemészti a testi-lelki biztonságért való küzdelem, a gyermekek pedig gazdátlanul, talajt nem érve lebegnek és sodródnak a térben, nélkülözve mindazt a figyelmet, törődést és kiszámíthatóságot, mely egyéni jövőjüket, és egyben társadalmunk egészséges jövőjét is megalapozná. Épp abban a korban élünk, amikor mindennek sajnos már szemtanúi is lehetünk.
Levonhatjuk tehát a következtetést: a felelősség nélküli, élvezeteket középpontba helyező együttélés a társadalom egyik betegsége.
Dr. Tóth Csilla
Muszlim hitoktató
Az iszlámban a házasság nagyon fontos dolog, szinte vallási kötelességnek tekinthető. Minden muszlim számára – aki képes rá – kifejezetten ajánlott házasságot kötni.
A házasságkötés a családalapítás első lépése, a család pedig a társadalom építőköve. Erős, egészséges, erkölcsös társadalmat csak erős, egészséges, erkölcsös családokból lehet építeni.
Az iszlám előírja a családtagok jogait és kötelességeit, ezzel mindenki számára biztonságot nyújt. Ez a biztonság és kiszámíthatóság szükséges ahhoz, hogy a házastársak megleljék egymásban a megnyugvást, melyről Allah a Koránban beszélt: „És (Allah) jelei közé tartozik az, hogy magatokból házastársakat teremtett számotokra, hogy megnyugvást találjatok náluk, és szeretetet és könyörületet rendelt el közöttetek. Bizony jelek vannak ebben azok számára, akik elgondolkodnak.” (30:21)
Házasságon kívül az iszlám nem engedélyez kapcsolatot férfi és nő között, hiszen ez nem biztosítja a fent említett előnyöket, ugyanakkor számtalan rossz forrása.
Ezért a házasság az iszlámban komoly dolog, megkötésekor a házasulandók egymásban életük párját látják, és a házasság során mindent megtesznek azért, hogy ez a kapcsolat valóban álmaik beteljesülését, megnyugvást és békét jelentsen.
Tudni kell azonban azt is, hogy a muszlimok számára a házasság nem szent és felbonthatatlan. Bár a válás nagyon utálatos dolog az iszlámban, de ha minden erőfeszítés ellenére a házasság folytatása több kárt okoz, mint amennyi a haszna, akkor ez nyújtja a megoldást.
