2019 végén sincs jele annak, hogy az angolul Peak TV-nek nevezett nemzetközi sorozat-túltermelés lassulna, idén még több tévésorozat készült, mint az eddigi csúcsot jelentő tavalyi évben, és most először az angol nyelvű, fikciós sorozatok száma meghaladja az ötszázat is. Ez a rengeteg tartalom egyebek között azt is jelenti, még tovább rétegződik a kínálat, még több zsáner és alműfaj tűnik fel, és még több csoportnak szolgálják ki az ízlését, ahelyett, hogy mindenki a következő Trónok harcát vagy A szolgálólány meséjét keresné. De mik jelenleg a sorozatgyártás egyértelmű irányai mostanában? Mivel a sorozatpiacot senki se látja előre, és természeténél fogva is lassan reagál, ezért a jelen trendjeiből lehet következtetni a jövőre.
1. Jön a nagy átrendeződés
Az idei évben még csak inkább az előjáték zajlott a küszöbön álló háborúhoz, de az nyilvánvaló, hogy a következő évek a streamingpiac radikális átalakulásáról fognak szólni. A Netflix hegemóniája egész biztosan a múlté, és az HBO Max néven újratöltött HBO-nak is fel kell kötnie a gatyát, ha talpon akar maradni a jövőben, az Amazonról nem is beszélve, melynek a 2021-re ígért A Gyűrűk Ura sorozat lehet az aduja. Egyelőre inkább csak felsorakoztak a csatamezőn a kihívók, de még egyikük sincs teljes harci díszben: a Disney Plus eleve nem is hozzáférhető a világ nagy részén (hozzánk például csak 2021-ben ér el), az Apple TV+ modellje pedig inkább szól árukapcsolásról, mint teljes értékű piaci szereplőről.
Jövőre azonban már mindketten nekilátnak a fokozott tartalomgyártásnak, és ezzel párhuzamosan a vetélytársak zsebéből is kihúznak néhány értékes kincset, hiszen sokáig például a Netflixen lehetett Disney-produkciókat nézni. És várható még egy résztvevő, nevezetesen az NBCUniversal jövő áprilisban induló streaming platformja, a Peacock, amely nemcsak az Office és a Városfejlesztési osztály sorozatokat viszi magával, hanem új sorozatokkal is beszáll a versenybe. Azt tehát láthatjuk, hogy pénz van bőséggel a rendszerben, és a verseny élesebbé válásával ez csak fokozódni fog a közeljövőben. De hogy ez nem azzal jár-e majd végül, hogy a filmipar mintájára a sorozatipart is uralni fogják a nagy franchise-ok és egyéb gigaprodukciók (konkrétan a Disney), azt még maximum csak remélni lehet.
2. Nők a kormánynál
A sorozattúlttengés egyik legfőbb hozadéka, hogy évről évre nagyobb súllyal esnek a latba az érzékenyítést, kisebbségi témákat felkaroló produkciók, de ezeken belül is elsősorban a nőközpontú, a világot női szemszögből megmutató sorozatok, melyek egyrészt egyáltalán nem csak nőknek szólnak, másrészt mára eljutottunk oda, hogy a legkeresettebb sorozatalkotók között is szép számmal akadnak nők, sőt már az operatőr is egyre kevésbé számít férfiszakmának. Az év nagy női sorozatsikerei között meg kell említeni a Phoebe Waller-Bridge-ből sztárt csináló Fleabag sorozat befejező évadát (ő a showrunnerje egyébként a Killing Eve-nek is), a Russian Dollt (Natasha Lyonne) és a több női alkotóval bíró Unbelievable-t is (a rendező Lisa Cholodenko talán a legfontosabb név itt), 19. századi leszbikus románcról készített sorozatot Sally Wainwright (Gentleman Jack), míg a When They See Ust jegyző Ava DuVernay megmutatta, rá lehet bízni egy egyáltalán nem női történetet is.
Mindez lehet, hogy ma már nem feltűnő, de még öt évvel ezelőtt sem tűnt volna magától értetődőnek, hogy ilyen jellegű sorozatok kerülnek a mainstreambe, azelőtt pedig végképp nem. Ugyanígy senki nem lepődik meg azon, hogy Pamela Adlon a kirúgott Louis C.K. nélkül is életben tudja tartani a Jobb idők (Better Things) sorozatot, vagy azon, hogy A Grace klinika alkotóját, Shonda Rhimest felfoghatatlanul nagy összegért szerződtette tavaly a Netflix. És ezzel egy újabb trendhez is értünk.
3. Bezsákolják a sorozatalkotókat
Azután, hogy a Netflix 2018-ban 300 millió dollár értékű, ötéves szerződést kötött Ryan Murphyvel, a Glee és az American Horror Story alkotójával, illetve a fent említett Shonda Rhimest is lekötötte, a többi cég is követni kezdte a gyakorlatot, és egyre több keresett alkotóval kötnek exkluzív, dollárban kilenc számjegyű összegű szerződéseket. Így a Netflix a fentieken túl magához kötötte a Trónok harcáért felelős David Benioff – D.B. Weiss párost, a Black-ish (Feketék fehéren) szitkomsorozatot jegyző Kenya Barrist, aztán a spanyol Money Heist (Alex Pina) és a német Dark alkotóit (Jantje Friese és Baran bo Odar), és legutóbb Peter Morgan (The Crown) is aláírt a streamingóriáshoz, a sort pedig rövidesen Charlie Brooker (Black Mirror) folytathatja.
Az HBO a J.J. Abrams – Kate McGrath házaspár produkciós cégével kötött ötéves szerződést, amely számos Star Trek– és Mission Impossible-filmet gyártott egyebek között, továbbá leszerződtette a DC univerzum sorozatait készítő Greg Berlantit is. Az Amazon Prime egy másik házaspárra, a Westworld sorozatot megálmodó Lisa Joyra és Jonathan Nolanre csapott le, és ott fejlesztenek majd új, saját sorozatokat, akárcsak Phoebe Waller-Bridges. Végül az új versenyzőket se hagyjuk ki: az Apple TV a Luther sorozat alkotóját, Neil Crosst, a Disney Plus pedig a Marvel-univerzum fejét, Kevin Feige-t stoppolta le csillagászati összegekért.
4. Kelet-Európa felfedezése
Számunkra az egyik legfontosabb trend az lehet, hogy az egykori keleti blokk eddig jobbára csak egzotikumként, többnyire felületesen bemutatott országai váratlanul érdekesek lettek. Kiderült, hogy nemcsak butácska akcióthrillerek helyszíneiként használhatók, hanem az ott élők drámái a saját jogukon is érdekesek. Nyilván ebben oroszlánrésze volt a Csernobil váratlan világsikerének: az HBO sorozata nemcsak azért robbant ekkorát, mert egy közismert, ám kellően sosem megmagyarázott történelmi eseményt mesélt el, hanem mert kellő tisztelettel közelített az országban élő emberekhez is: „Szinte elképzelhetetlen, hogy egy nyugati tévéműsor ilyen szintű energiát fordítson rá, hogy hitelesen ábrázolja a korabeli szovjet életet” – írta egy hatalmas népszerűséget szerzett Twitter-posztban egy ex-szovjet állampolgár, Slava Malamud.
De a Csernobil ráadásul nincs is egyedül. Ugyancsak érzékenyen igyekezett bemutatni az oroszokat az idei Nagy Katalin sorozat, míg a nemzetközi Emmyt nyert McMafia már tavaly megpróbálkozott ezzel, bár még inkább épített a sztereotípiákra. Ráadásul Kelet-Európa nem csak a volt szovjet tagállamokból áll: Lengyelország is kezd divatba jönni, olyannyira, hogy az egyébként nem túl erős, brit második világháborús sorozat, a Lángoló világ (World on Fire) sorozat nem kis részben a németek megszállta Lengyelországban játszódik, vezető lengyel színészekkel. Az pedig, hogy a Netflix már a második saját, lengyel sorozatát forgatja éppen, illetve az HBO cseh sorozatai is nemzetközi csúcsminőséget képviselnek, azt mutatja, egyre több figyelmet kap a térség, legyen szó saját gyártású, vagy csak itt játszódó nyugati produkciókról. Egy lehetséges irányt mutat egy ambiciózus, idei cseh-lengyel-ukrán koprodukciós bűnügyi sorozat, a Pleasure Principle, melyet jövőre az Arte csatorna is műsorra tűz. Kár, hogy hasonló igényű, készülő magyar sorozatról egyelőre nem tudunk beszámolni.
5. Az élet forgatókönyveire nagyobb a kereslet
Szintén nem független a Csernobiltól az év egyik leglátványosabb drámatrendje, a megtörtént eseményeken alapuló tévésorozatok sikere. Ez sem a semmiből jött, de miután az idei év első felében a legtöbbet két, valós és egyben tragikus eseményeket elbeszélő sorozatról cikkezett a legtöbbet a nemzetközi sajtó (a másik az elképesztő történetet elmesélő When They See Us volt), hirtelen sláger lett a valóság. Korábban már a true crime (valódi bűneseteket bemutató) dokumentumfilmek sikere is megmutathatta ezt az irányt, a megtörtént eseteken alapuló bűnügyi drámák népszerűsége pedig szintén nem teljesen új fejlemény.
Mégis, idén az őszi szezonba fordulva lett igazán szembetűnő, hogy egymást érik a történelmi és a true crime sorozatok. A teljesség igénye nélkül, láthattuk a Fox News felemelkedését bemutató A legharsányabb hangot, az izraeli A mi fiainkat a gázai háború közvetlen előzményeiről, az ugyancsak izraeli szuperkém életét feldolgozó The Spy-t, az egy megerőszakolt nő további meghurcolásáról szóló Unbelievable-t, nem beszélve olyan, sikeres sorozatok új évadairól, mint a Crown vagy a Mindhunter, vagy az év első felében bemutatott A tett (The Act). Az idei cannes-i iparági konferencián is elhangzott, hogy a streamingszolgáltatók idei sorozatainak már mintegy tíz százaléka megtörtént eseményen alapult. Látva, hogy mik vannak még készülőben, ez a trend is velünk fog még maradni sokáig.
6. A sérült tinédzserekben is nagy potenciál van
A Peak TV-t utolérte végre a young adult műfaj is, olyan értelemben is, hogy a Netflixen már eddig is rengeteg tizenéveseknek szóló sorozat készült, igaz, inkább a mennyiségre, semmint a minőségre törekedve. Az utóbbi egy-két évben viszont megtörtént a paradigmaváltás a műfajban, és egyre több az olyan, fiatalokról szóló sorozat, amely azonban sokkal szélesebb körű közönségnél is működik. Ebben volt úttörő korábban a tömegből a természetességével és életszerűségével kitűnő norvég Skam (Szégyen), melynek nyomában aztán egyre több olyan sorozat látott napvilágot, amely nem akarta hülyének nézni a tinédzsereket, sőt a korábban tabunak számító témákhoz is bátran hozzányúl.
2019 pedig az az év volt, amikor végre az HBO is csinált egy tinédzserekről szóló prémium drámasorozatot, a nagy sikert arató, vállaltan provokatív Eufóriát, mely a nyár kötelező sorozata lett (és a magyar Rév Marcell operatőrként komoly szerepet vállalt az egyedi vizuális világa megteremtésében). De ez sem a semmiből jött, hiszen egymást érik már a szexualitásról, drogokról, mentális zavarokról és a közösségi média veszélyeiről szóló, és gyakran felnőtt közönséget is szerző sorozatok, mint az idén a második évaddal jelentkező Sex Education, a Hulu által indított Pen 15, a spanyol Elite, és a harmadik évadnál tartó 13 okom volt (13 Reasons Why), de ettől a zsánertől eltávolodva is láthattunk a közelmúltban young adult fekete komédiát (The End of the F**ing World), vagy young adult bűnügyi drámát is, mint a svéd Quicksand. E sorozatok sikere láttán pedig még több defektes, drogfüggő, szorongó, traumatizált kamaszra készülhetünk a jövő évben.
7. A látványtervezők nagy lehetősége
Sosem volt ilyen nagy szerepük a látvány- és jelmeztervezőknek, mint manapság, amikor olyan produkciók készülnek, melyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna a televízióban. Ezért ma már a látvány sem másodlagos szempont egy sorozatban, és ez meghozta a lehetőséget a tervezőknek is, hogy megmutassák, mit tudnak, legyen szó kosztümös sorozatról, amikor egy évtizedekkel vagy akár évszázadokkal ezelőtti világot kell minél élethűbben megidézni, vagy éppen fantasy, sci-fi és horrorsorozatokról, ahol el is várják tőlük, hogy elszabaduljon a fantáziájuk.
Így az Izlandtól Horvátországig festői helyszíneken forgató, CGI nélkül is vagyonokba kerülő Trónok harca, a már ránézésre is elképesztően drága The Crown, a futurisztikus világot megálmodó Altered Carbon (Valós halál) vagy a nálunk forgatott The Alienist mind ott vannak a legdrágább sorozatok között, és ez meg is látszik mindegyiken. Az Ember a fellegvárban sikeréhez is hozzájárult az alternatív világ leleményes megjelenítése, bár ennek költségessége egyszersmind abban is szerepet játszhatott, hogy az Amazon a tervezettnél korábban fejezte be a sorozatot. Itt is meg kell említeni aztán a Csernobilt, ahol a Luke Hull vezette látványcsapat hihetetlenül élethűen varázsolta a képernyőre a nyolcvanas évek szovjet mindennapjait, de az 1989-es Csehszlovákiát tökéletesen megidéző Eszmélet képi világa is mutatta, hogy milyen magasra került mára a léc az autentikusságot célul kitűző produkciókban.
Borítófotó: Theo Wargo/Getty Images
