Itt, Magyarországon a 2008-as gazdasági válság elsősorban a brutális hitelkrízisben öltött testet, szitokszó lett a svájci frank, egyszerű kis személyi kölcsönök változtak legyőzhetetlen szörnyeteggé, minek nyomán családok mentek tönkre, vállalkozások rogytak meg, a károkat nem kell ecsetelnem. Na most, képzeljük el, hogy ha a hozzánk tovagyűrűzött hullámok ilyen erősek voltak, akkor mekkora lehetett a kár ott, ahonnan az egész elindult: az Amerikai Egyesült Államokban. Az amerikai középosztály meghatározó sorstragédiája lett a válság, gyárak tucatjai zártak be, nem egyszer egész régiókat fosztva meg az évtizedek óta fixnek tekintett megélhetéstől, családok tízezrei maradtak érdemi bevétel nélkül, rengetegen veszítették el az otthonukat, szorultak szerencsésebb barátok, családtagok segítségére. Ez önmagában is nehéz, ha pedig mindehhez hozzátesszük azt, hogy az amerikai kultúrának milyen stabil alapköve az individualizmus és az öngondoskodás, akkor talán megértünk valamit abból, mennyire belerogyott a válságba az ország. Főleg a belsőbb területeken volt óriási a baj, ahol nem lehetett a partmenti vidékeket megmentő szolgáltatószektor, turizmus és technológia felé fordulni: itt a gyártás volt a fókusz, és ha bezárt a gyár, akkor nem maradt semmi.
Az Ohio állambeli Daytonban sem volt ez másként. és bár a média teljes sokkban tudósított az eseményről, a nyilvánosság önmagában nem segített ezeken az embereken. B terv nem volt, sokan évekig hiába próbáltak munkát találni, miközben igyekeztek túlélni segélyekből, ami ott sem könnyebb, mint itthon. A munkahelyteremtés nem haladt sehogy sem, így el lehet képzelni, mekkora hír volt, amikor kiderült, hogy külföldi befektetők érkezhetnek a helyszínre. Kína már 2010-ben elkezdte betenni a lábát a területre, keresték a válság nyomán bezárt gyárakat, amelyekben saját cégeikkel újraindíthatják a termelést.
A daytoni GM-gyárban egy kínai cég, a Fuyao látta meg a lehetőséget, az autós üvegelemek – szélvédők és hasonlók – gyártására szakosodott vállalat 2015-2016-re ért el odáig, hogy felvegyék a kapcsolatot a helyiekkel, induljon a munkaerőtoborzás. Amit a Fuyao kínált, több volt, mint egyszerű munka: reményt jelentettek a még ekkor is romjain heverő közösségnek. Rengeteg új munkahely, fix fizetés, a bizonytalanság csökkenése – aztán a nagy bizakodás és a kezdeti eufória ködének eloszlása után felbukkantak a problémák is: a kínai és az amerikai kultúra, a munkához való hozzáállás és a vállalatvezetés különbségei elkezdtek felszínre kerülni, ahogy az a nyilvánvaló tény is, hogy a munkaadó és a munkavállaló érdekei sosem lesznek feszültségmentesek. Ezeket az egymásnak feszüléseket mutatja meg az American Factory című doku, mely Barack és Michelle Obama produkciós cége, a Higher Ground első filmje, melyet a Netflixszel együttműködve mutat be. Az Obama-házaspár ugyanakkor „csak” a pénzt-posztót-promóerőt tette a sztoriba: a film már évek óta készült, amikor ők egyáltalán porondra léptek, és hangsúlyozottan nem vettek részt semmilyen tartalmi döntésben.
A film legnagyobb erőssége az intimitása: a két producer-rendező-operatőr, Steven Bognar és Julia Reichert nemcsak filmesek, de ráadásul daytoni lakosok is, így saját szemükkel látták, hogy milyen hatással van a közösségükre az amerikai prosperitást és autókultúrát is szimbolizáló gyár bezárása, majd újranyitása. Ott voltak kamerájukkal már akkor is, amikor a GM ezer kamera, fényképezőgép és mikrofon kereszttüzében bezárta kapuit, látták és rögzítették, ahogy az utolsó ott készült autó legördül a futószalagról, felvették az érzelmes búcsúbeszédeket, a könnyes öleléseket a gyártósor mellől, még egy rövid dokut is kihoztak a bezárásról. Az ahhoz készült felvételek mellé aztán sorban jöttek az újak, mert értelemszerűen azt is tudták, amikor a gyár körül újra mozgolódás kezdődött, hogy ott is jelen kell lenniük. Nem tudták még ugyan, mit fognak rögzíteni, hogy hová halad majd a történet, de meglátták a doku lehetőségét az újranyitásban – hát persze, hisz a helyi közösségben óriási jelentősége volt és lesz egy ekkora gyárnak mindenképp.
A történtekhez való közelségük miatt pedig nem csak egyszerűen megengedték nekik, hogy forgassanak, de egészen közel is engedték őket a történtekhez, éspedig mindkét oldalon: amerikai és kínai érintettek egyaránt őszintén és nyíltan beszéltek velük, egyrészt az említett közelség miatt, másrészt pedig azért, mert a film elkészítésében nagyon szigorúan törekedtek az elfogulatlanságra. Pedig a készítők, és bizonyos értelemben a film is egyértelműen a szakszervezeti mozgalom oldalán áll, ám fontos különbség, hogy ettől még képes hallani a másik oldalt, és nem fordul át propagandába. többször úgy is, hogy az adott szereplő által képviselt elvekkel nem is ért egyet. Még a negatív főhősként feltűnő vezérigazgató is mutat magából emberi és együttérzést keltő oldalt, cserébe ugyanúgy tudunk szörnyülködni a kínai vállalati kultúra fájdalmas emlékeket előhívó kommunista jellegén, mint az amerikai flegmaságon. Nem csak az érzelmi viszonyulások miatt fontos mindez, hanem azért is, mert a probléma, amit a film bemutat, olyan sokrétű, hogy csak ezzel az elfogulatlansággal lehet érzékeltetni, hogy mennyire nem fekete vagy fehér a helyzet a gyár problémái kapcsán.
Akár a szakszervezet erősödéséről, akár a kínai és amerikai munkások szöges ellentétben lévő munkakultúrájáról van szó, választhatunk oldalt ugyan, sőt, ítélkezhetünk is, persze, de akkor biztos nem tudjuk a maga összetettségében látni a helyzetet, ráadásul ez esetben nem vesszük figyelembe a történetek emberi tényezőit. Ezt megteszi a film helyettünk: lehet nem egyetérteni a szakszervezet-ellenességgel, de ettől még a családját hiányoló kínai csoportvezetővel még nagyon is együtt érzünk, és így már sokkal inkább képesek vagyunk meghallani az érveit is. Mert nem olyan egyértelmű, kinek van igaza. Pláne, hogy a film végére kezd derengeni a fájdalmas igazság, jelesül, hogy a technológia fejlődése kapcsán végső soron egy hajóban evez minden munkás, kínai, amerikai, magyar, mindenki.
Az American Factory a Netflixen nézhető akár magyar felirattal is. 115 perc.
