Kultúra

Átok ül Woodstockon, amelyet úgysem lehet már soha megismételni

Ötven éve kezdődött a Woodstocki Zenei és Művészeti Vásár, amely mára egyszerűen csak Woodstock lett. Jelszó, korszakjelző, fogalom. Mégis, a megismétlésére tett próbálkozások rendre bebuktak, mintha a néven misztikus hippiátok ülne.

„A” Woodstock

1969 sűrű év volt Amerikában, az augusztus pedig különösen turbulensen telt: augusztus 8-ról 9-re virradóra Charles Manson követői végrehajtották a korszak legborzasztóbb tömeggyilkosságát, alig egy hétre rá pedig elkezdődött a Woodstocki Fesztivál. Mindkét esemény bevonult a történelembe, és ma már tudjuk, hogy mindkettőnek a hippikultúrához volt köze. Nyilván nem lehet összekapcsolni a Manson család őrült mészárlását a teljes hippiközösséggel, a Cielo Drive-on történtek azonban jeleznek valamit, ami Woodstock létrejöttében is közrejátszott: az elbizonytalanodást az általánosan elfogadott értékekben, és a lelki-spirituális iránymutatás iránti vágyat, melynek talán ez volt a két végletes megjelenése.

A véres kezű szektavezér, aki 50 éve lázban tartja Hollywoodot
A popkultúra nem képes szabadulni kedvenc szupergonoszától, Charles Mansontól, aki pár éjszaka alatt vérgőzös rémálomba fojtotta a 60-as évek hippi-álmodozását. De hogy vált Manson ikonná?

Az amerikaiak önképe és kultúrája a feje tetején állt. Az idősebbek a hidegháborús propaganda és a fejlődő fogyasztói kultúra darálójában csücsültek, a fiatalok körében pedig egyre jöttek fel a materializmus-ellenes hangok, tomboltak a különféle newage-irányzatok, nem beszélve arról, hogy Amerika épp egy olyan háborúban volt benne nyakig, amihez a lakosság jó része szerint semmi köze nem volt. Generációk helyezkedtek szembe egymással, tömegek az uralkodó hatalommal, miközben az ellenkultúráról, a polgárjogi küzdelmekről, a vietnámi háború elleni tiltakozásokról, és általában a tömegek hangjának felemeléséről szólt ez a nyughatatlan időszak, melyből Woodstock organikusan és szükségszerűen nőtt ki. Egyszerre volt afféle szelep, melyen a kor feszültségei távozhattak, és érzelmi-spirituális alternatíva a kiszakadásra, egy másik, egységről, összetartozásról és szeretetről szóló értékrend megélésére – ha csak három napban is. (Pontosabban négy, mert bár hivatalosan 15-étől 17-éig tartott a fesztivál, valójában csak 18-án ért véget.)

Fotó:Blank Archives/Getty Images

Ugyanakkor az, hogy ilyen nagy szavakkal lehet elbeszélni a Woodstockban történteket, korántsem tűnt biztosnak akkortájt, hiszen kisebb csoda volt az is, hogy egyáltalán összejött a dolog, nemhogy az, hogy nem fulladt teljes káoszba. Michael Lang, Artie Kornfeld, Joel Rosenman és John P. Roberts, a négy ötletgazda ugyanis aránylag későn kezdett hozzá a szervezéshez, ellentéteik nehezítették a dolgukat, és a helyszínkeresés sem ment könnyen. Végül egy hónappal a tervezett kezdés előtt egy farmer felajánlotta, hogy kiadja Bethelben található tehenészetének egy részét a rendezvényre, a szervezők pedig kaptak az alkalmon, és sikerült a korszak legjobbjait rávenniük, hogy fellépjenek, Jimi Hendrixtől és Janis Joplintól kezdve a Who-n át a Grateful Deadig és a Jefferson Airplane-ig.

Arra azonban nem voltak felkészülve, hogy mennyien akarnak majd eljönni. Eredetileg ötvenezer embert vártak, ám augusztus 13-ra már legalább ennyien táboroztak a helyszínen, és elfogyott százezer elővételes jegy. A környéken nem lehetett közlekedni, sokan inkább ott hagyták a kocsijukat, és legyalogolták a hátralévő távot. Körülbelül ötszázezer ember érkezett végül a farmra, ami messze nem állt készen ekkora tömeg befogadására, és miután rájöttek, hogy stabil kerítés és egyéb megoldások hiányában egyszerűen nem tudják megoldani a jegyek eladását és ellenőrzését, Lang és csapata úgy döntött, ingyenessé teszik a bulit.

Már ez a döntés is jelez egyfajta korszellemet, ahogyan az is, hogy a fellépők annak ellenére kitartottak a rendezvény mellett, hogy a szervezés ilyen rázósan alakult, no meg, hogy a helyszín sem éppen álomszerű körülményeiről lett híres. Ha nem is folyamatosan, de egész sokat esett az eső, több fellépő nem is ért oda időben, így a program a helyszínen alakult ki, a színpadtechnika közel életveszélyes volt, és úgy általában, Woodstock nem volt a koncerttörténet csúcspontja, ami a hangzást illeti. Vagy említhetnénk az ellátást és a higiénés körülményeket is. Volt azonban valami, ami miatt az emberek nem csupán elviselték a bakikat, de végtelenül boldognak érezték magukat.

Galéria
Fotó: Owen Franken/Corbis/ Getty Images

Hogy mi volt az a valami? Nos, az idealista válasz erre a spirituális kapcsolódás, az egységélmény, a zene összekovácsoló ereje vagy valami hasonló lehetne. A szarkasztikus válasz meg annyi: pszichedelikus drogok. A beszámolók szerint ugyanis a fesztiválozók nemcsak ételüket és szállásukat osztották meg egymással a hippikultúra jegyében, hanem betevő LSD-jüket is, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az esemény a nagy tömeg és a hiányos körülmények ellenére erőszakos események nélkül telt. Nem beszélve arról, hogy a „szeretkezz, ne háborúzz” jelszó – amit sokan szó szerint vettek, és ahol-amikor jólesett, éltek az alkalommal – is alighanem jót tett a közhangulatnak, mert a kielégült ember, ugyebár, nyugodt ember.

Kisebb nekifutások a hippi szellemiség lassú elhalásával

Woodstocknak nem tegnap született a kultusza: a fesztivált számos alkalommal megpróbálták megismételni. Ám a későbbi változatok vagy egyáltalán nem tudtak említésre méltóvá válni, vagy igen, de nem pont abban az értelemben, ahogyan szerettek volna. Először 1979-ben, a tizedik évfordulón próbáltak meg létrehozni valami hasonlót, ám fesztivál helyett több kisebb, egymástól függetlenül megszervezett koncert jött csak össze, melyek közül még a legnevesebb, Madison Square Garden-beli buli sem közelítette meg az eredeti Woodstockot semmilyen értelemben sem. A következő kerek évfordulón, ’89-ben már sikerült valami hasonló jellegű eseményt összehozni, a spontán szervezett bulit pontosan az évfordulón tartották az eredeti helyszínen, és néhány póló- és kajaárustól eltekintve teljesen ingyenes volt, becslések szerint összesen mintegy százötvenezer ember fordult meg a rendezvényen.

1994-ben aztán, Woodstock huszonötödik évfordulóján igazán nagyot akartak villantani a szervezők, és bizonyos értelemben sikerült is: ez már valóban fesztivál volt, egész hétvégényi programmal, plakáttal, szervezéssel, marketinggel, jegyértékesítéssel, és a fellépők között is fellelhetők egészen komoly nevek. Ott volt egyebek mellett Joe Cocker, Bob Dylan, a Red Hot Chili Peppers, a Metallica, az Aerosmith és a Nine Inch Nails, de a nagy nevek sanyarú koncertkörülmények között játszottak, a farm ugyanis hamarosan – ahogy az Entertainment Weekly beszámolt az eseményről – hányástól és fekáliától bűzlő, monstre latrinává változott.

Fotó:Mark Reinstein/Corbis / Getty Images

Nem volt ugyanis elegendő vizesblokk és vécé, ráadásul annyi eső esett, hogy a sártenger miatt a fesztivált később Mudstocknak csúfolták – a mud sarat jelent – és előfordult, hogy a közönségből páran sárral dobálták a fellépő zenészeket. Úgy általában nyoma sem volt az egységélménynek, ami annak idején ’69-ben a Woodstockot jellemezte. A szervezők továbbra sem készültek fel a tömegre, a gyenge kerítéseken simán ki-be járt, aki akart, főleg, hogy hivatalosan nem lehetett ételt, italt és alkoholt bevinni, és általában átvette a hatalmat az üzletiesség – több fellépő erre hivatkozva mondott nemet a fesztivál felkérésére.

Woodstock 99’, ahol meghalt a zene

Aztán jött a Woodstock ’99, ami abban mindenképp felnőtt a nagy névhez, hogy bevonult a történelembe. De hogy? A fesztivál akkora botrány lett, amekkorát addig nem látott a popszakma: erőszak, szexuális zaklatás, nemierőszak-vádak, fosztogatás, gyújtogatás – ha az eredeti Woodstock kihozta az emberekből a legjobb oldalukat, a Woodstock ’99 kihozta a legrosszabbat. A szervezők anyagiassága olyan csúcsokat döngetett, hogy ahhoz képest a Szigethez hasonló fesztiválok jótékonysági intézménynek látszanak, de más oka is volt a botránynak.

Így például a július közepi forróságban, egy olyan helyszínen (az eredeti Woodstocktól jó 160 kilométerre lévő Rome város mellett) tartották meg, amely gyakorlatilag egyetlen óriási betonplacc, és ahol a két színpad között majdnem két és fél kilométert (!) kellett caplatni, nem volt megoldva a megfelelő ivóvíz-ellátás. A helyzet annyira kritikus volt, hogy több mint hétszáz embert kezeltek kiszáradásos és napszúrásos tünetekkel, a fesztivál után több résztvevő is beperelte a rendezvényt veszélyeztetésért. Voltak ugyan vízcsapok, ám olyan kevés, hogy kilométeres sorokat kellett kiállni értük a napon, a büfékben pedig négy dollárért adtak egy palack vizet, ez nagyjából ezerkétszáz forintot jelent, amire ma is kinyílna a bicska a zsebünkben. A fesztiválozók egy idő után a vízcsapokon élték ki frusztrációjukat, ezzel kisebbfajta áradást okozva, a sár tehát itt is hamar alapkellék lett.

Nem csak a víz volt iszonyú drága, minden más is, egy pizzáért például háromezerötszáz forintnyi dollárt kértek, így nem csoda, hogy vérre menő harc bontakozott ki a színpad előtt, amikor az egyik fellépő, az Insane Clown Posse százdollárosokat szórt a közönségre. De nem csak ők pumpálták a közönségben eleve is jelen lévő agressziót, Kid Rock például azt kérte, dobáljanak vizes palackokat a színpadra, a Rage Against The Machine elégetett egy amerikai zászlót a közönség ujjongása közepette, majd ugyanez a közönség nem sokkal később megdobált és kifújolt egy kanadai zenekart, a Tragically Hipet.

Kid Rock a Woodstock ’99 -en. Fotó: KMazur/WireImage/GettyImages

A xenofóbia mellett a szexizmus is döbbenetes méreteket öltött, akárhányszor egy nő színpadra lépett, a tömeg skandálni kezdett: „Mutasd meg a csöcsöd!”, a fesztivál honlapjára gyakorlatilag csak női mellekről készült fotók kerültek fel, és a közönség soraiban is rendszeres és általános volt a szexuális zaklatás. Bár hivatalos feljelentés csak alig néhány született, a fesztiválról szóló beszámolók mindegyikében szó esik minderről, és azt is tudjuk, hogy a Limp Bizkit koncertje alatt csoportos nemi erőszak is történt – a tetteseket pedig sosem büntették meg. A Woodstock ’99 pokla egyébként is ott, a Limp Bizkit koncertjén érte el az egyik tetőfokát, amikor a frontember a beszédes című Break Stuff alatt lazán annyit mondott a közönségnek: nincs szabály, a közönség pedig csaknem a színpadot is szétszedte, lerombolták az MTV közvetítéshez használt állványzatát, sokan az életüket féltették.

Pedig a java ekkor még hátra volt. A fesztivál zárókoncertjét a Red Hot Chili Peppers adta, és megkoronázva az akkor már jó ideje tomboló tesztoszteron-túltengést, Flea anyaszült meztelenül állt színpadra. Majd a koncert egy pontján „békegyertyákat” osztottak szét – ám amikor a zenekar Jimi Hendrix Fire című dalát kezdte játszani, az eddigre három napja brutális feszültségben izzó tömeg szó szerint vette a dal címét (Tűz), és a kapott békegyertyákkal elkezdett felgyújtani dolgokat: a mindenütt heverő szemetet, zászlókat, autókat, amit csak értek, és megszállottan táncolták körbe a spontán tábortüzeket. A tűz elérte a fesztiválkamionok egy részét, a többit pedig a feltüzelt tömeg ostromolta meg, és elkezdődött a fosztogatás, melynek végén több százezer dollárnyi merchandise-terméket, ételt, italt, sőt, egy teljes bankautomatát is elloptak. A biztonságiak – akik eleve kevesen voltak, ráadásul sok önkéntes közülük átállt a fesztiválozók közé – gyakorlatilag tehetetlenül nézték a történteket. Csak hajnalra érkezett meg az erősítés több mint ötszáz katona személyében, akik helyreállították a rendet, de addigra már mindegy volt.

Tehát a mérleg: ahol ’69-ben a „mindenki a testvérem”-érzés tombolt, ott ’99-ben xenofóbia, ahol ’69-ben a konzenzusos (!) szabad szerelem virágzott, ott ’99-re a csoportos szexuális zaklatás és nemi erőszak is belefért. Ahol ’69-ben a zenekarok a körülmények ellenére is végigjátszották a programot, mert közös ügyük volt a fesztivál, ott ’99-ben erőszakra és rombolásra biztatták az eleve felhergelt tömeget, akik, míg ’69-ben békésen és mindenüket megosztva buliztak, ’99-ben verekedtek, lányokkal erőszakoskodtak, gyújtogattak, és csak a szerencsén múlt, hogy nem öltek embert. A ’69-es ingyenes fesztiváltól, ahol a környékbeli farmerek felajánlásaiból etették a vendégeket, csillagközi árak lettek. A ’69-es összefogás, közösségi szellem, ellenkultúra és harmónia úgy vált anyagias, brutálisan erőszakos, pusztító feszültség-robbanássá, hogy arra érdemes lenne ma is némi társadalomlélektani kutatási büdzsét gründolni, mert alighanem mesélne azokról az évtizedekről egyet, s mást. A fentiek fényében talán nem meglepő, hogy ma sokan úgy hivatkoznak a Woodstock ’99-re, mint a napra, amikor meghalt a zene – és még az enyhén fogalmazók is úgy vélik, hogy ez a fesztivál jelzi a ’90-es évek halálát.

Fotó: Joe Traver/Getty Images

Woodstock 50, ja persze

A fentiek fényében talán nem meglepő, hogy a ’99-es őskáosz után senkinek nem jutott eszébe újra nekifutni egy Woodstock-emlékbulinak. Egészen az idei évig. A Woodstock 50. évfordulóján néhányan nagy elánnal újra nekiestek a szervezésnek, köztük az a Michael Lang is, aki az eredeti Woodstock életre hívásánál is jelen volt. Készült hivatalos, az eredetit idéző plakát – bár némi rosszmájúsággal meg lehetne jegyezni, hogy azért az beszédes, hogy ezen a plakáton már nem szerepelt hangszer, és a line-up is fergetegesen nézett ki, ott voltak régi nagy öregek, akik az eredeti Woodstockon is felléptek már, és szerepelt a listán a mai nagymenők közül is annyi, hogy az bármilyen fesztiválnak a becsületére vált volna.

A Woodstock-átok azonban ismét beütött. Márciusban ugyan bejelentették a fellépőket, ám, mivel nem érkezett meg az állam egészségügyi hivatalától az engedély, ami a tömegrendezvények szervezéséhez szükséges, a jegyértékesítés mégsem kezdődött el. A Black Keys április elején közölte, mégsem lép fel a bulin. Nem sokkal később az egyik fő befektető, a Dentsu Aegis bejelentette, hogy kihátrált a rendezvény támogatói közül, ugyanis eredetileg százötvenezer vendéget ígértek a szervezők, majd ezt a számot lecsökkentették először száz-, majd hetvenötezerre. A szervezők bírósághoz fordultak, de továbbra is az volt a hivatalos verzió, hogy a fesztivált megtartják, és befektetőket keresnek a megvalósításhoz. Május elején azonban még egy partner kiszállt.

Mivel a Dentsu Aegis volt az, amellyel a fellépők szerződtek, a cég kiszállása után egyik zenész sem volt kötelezhető arra, hogy valóban megtartsa a koncertjét. Így szép sorjában el is kezdtek elszivárogni a fellépők a bizonytalan sorsú fesztivál line-upjáról, miközben folytatódott a jogi hercehurca is az egykori befektetővel. Aztán újabb gond jött: a helyszínt is meg kellett változtatni, ugyanis a szervezők nem fizették ki időben a bérleti díjat a Watkins Glen autóversenypályának, ahol a buli lett volna. A szervezők ez után egy másik New York-i helyszínnel próbálkoztak, sikertelenül, és végül egy marylandi helyszínt jelentettek be.

Ekkor már kevesebb, mint egy hónap volt hátra a fesztivál tervezett időpontjáig. Ám a helyszínváltozás bejelentése után újabb és újabb fellépők jelezték, hogy nem fognak fellépni a háromról egynaposra zsugorított fesztiválon, többen arra hivatkozva, hogy az adott környéken már van akkortájt fellépésük. A szervezők ráadásul érthetetlen módon alig három héttel az esemény előtt még nem adtak be az engedélykérelmet a buli megtartására. Lang és csapat végül belátta, hogy ez így nem fog menni: július 31-én bejelentették, hogy a fesztivál elmarad.

Jelen állás szerint tehát végleg elmúlt Woodstock egykori dicsősége. Ami egykor az összefogás, a politikai és kulturális ellenállás szimbólumaként organikusan nőtt ki a ’60-as évek végének forradalmi hevületéből, az először csak megismételni nem volt képes önmagát, majd átfordult valamibe, aminek semmi köze nem volt az elvekhez, amelyek Woodstockot életre hívták. A ’90-es évek tomboló kapitalizmusa lelketlen pénzszivattyúvá, majd öncélú, őrült pusztítássá degradálta az egykori hippi-mennyországot, 2019-re pedig láthatólag elfelejtettünk mindent, ami ’69-ben fontos volt. És persze, Woodstock mázli is volt, vagy newage-esen fogalmazva kegyelmi állapot, de ezzel együtt is látszik, hogy az a gyökértelen, elveszett, töredezett közhangulat, ami valójában nem sokat változott ötven év alatt, ’69-ben összefogást szült, most meg cselekvésképtelenséget és szánalmas bénázást. Mintha csak politikatörténetet olvasnánk, nem?

Kiemelt kép: Ralph Ackerman/Getty Images

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik