Karsai László: Gerő és a magyarellenesség

Gerő András ismét magyarellenesnek nevez, vádaskodik és gorombáskodik, ahelyett, hogy megpróbálna válaszolni az előző két cikkemben feltett kérdéseimre. Most azzal próbál védekezni, hogy a Sorsok Háza koncepciókészítési folyamata „félbetört”. Azt most sem tudjuk meg tőle, kik törték félbe azt a koncepciót, amelyet – és Gerő ezt megint megpróbálja elhallgatni – a Yad Vashem, a United States Holocaust Memorial Museum, a European Holocaust Research Infrastructure és az International Holocaust Remembrance Alliance hazai és nemzetközi szakértői egyöntetűen elutasítottak, majd Schmidt Máriával és „szakértőivel” minden szakmai kapcsolatot megszakítottak. A „félbetört” koncepció alapján eszeveszett sietséggel csak felépítettek egy távolról is igen látványosnak tűnő épületegyüttest 7 milliárd forintért.

Gerő téved: az én lelkiismeretem tiszta, az én lelkiismeretem nem eladó. Nem vagyok „frusztrált”, hogy nem vehetek részt a Sorsok Háza-projekt megvalósításában, sőt. Nekem nem tudna Schmidt Mária annyi pénzt ígérni vagy fizetni, hogy egy holokauszt-relativizáló, történelemhamisító irányítása alatt dolgozzak.

Gerő azt hiszi, hogy „schmidtmáriázással” elintézheti a Sorsok Háza-projekt legfőbb botrányát, azt, hogy 2013-ban Orbán Viktor udvari főtörténészére, Schmidt Máriára bízta a Józsefvárosi pályaudvarra tervezett új holokauszt múzeum és oktatási központ létrehozását. Ezek szerint mindenben egyetért igazgatónőjével, és ő is úgy véli, mint Schmidt, hogy a Horthy-rendszer többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia volt. Schmidt minden, az állítását cáfoló történeti forrás ellenére azt állítja, és ezek szerint Gerő ezt is elhiszi neki, hogy a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek 1938-ban a diszkriminatív törvényhozás útjára lépni.

Gerő már 2014-ben a Magyarországra 1944-ben Németországból exportált holokausztról írt. A Magyar Narancs-ban már 2014-ben megbíráltam ezért, és megkérdeztem: ha már ilyen furcsán fogalmazott, miért nem írt legalább a holokauszt lelkes magyar „importőreiről” is? Gerő most is kétségbeesetten próbálja elterelni a figyelmet Schmidt Máriáról, talán abban bízik, hogy elfelejtjük, mit mondott a holokausztról tíz éve a mostani főnöke: „A második világháború nem a zsidóságról, nem a népirtásról szólt. Bármennyire is sajnálatos: a holokauszt, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai között sem szerepelt.” Gerő is tudja, de nem érdekli, hogy Schmidtnek kifejezetten jó a véleménye a náci Németországról. Schmidt szerint 1939-ben „Magyarország nem választhatott a Gulággal és terrorral működő Szovjetunió és a kétségtelen gazdasági és katonai sikereket felmutató náci mintaállam között.” Csak remélhetjük, hogy a Sorsok Háza állandó kiállításán legalább a nácik gazdasági és katonai sikereinek viszonylag kevés teret szentel majd a Schmidt-Gerő alkotópáros. Amelynek egyik tagja (Schmidt) nem csak marginális, lényegtelen eseménynek tartja a holokausztot, de az szerinte nem is volt különösebben súlyos, netán emberiségellenes bűncselekmény, hiszen a 20. század legnagyobb bűncselekménye szerinte az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötése volt. Várom, hogy Gerő, ebben is követve főnökét, mikor kezdi el védelmezni a Szabadság-téri megszállási emlékművet.

Gerő soha nem kutatta a holokausztot, e témakörben nincs levéltári vagy könyvtári kutatáson alapuló publikációja. Ugyanez áll a Horthy-korszakra is.

Rosszul tudja, 1928-ban a magyar állam (pontosabb lett volna törvényhozókat írnia) nem vonta vissza a numerus clausus-törvényt. 1928-ban (egyébként jelentős nemzetközi nyomásra) csak a törvény antiszemita pontjait törölték. Fenntartották viszont a törvény lényegét, az antiszemita diszkriminációt, csak most már a tanulni vágyóknak nem a vallását, hanem szüleik foglalkozását kezdték vizsgálni. Orvos, mérnök, ügyvéd, kereskedő csemetéje, különösen, ha neve nem y-nal végződött, nemigen jutott be főiskolára, egyetemre.

Gerő vitatkozni próbál olyan kérdésekben is, amelyekben a Sorsok Háza körül tüsténkedő kollégái másképp tájékoztatták a közvéleményt. Október 4-én este, amikor Schmidt Mária éppen Orbán Viktorral repült Londonba  egy nagyon fontos focimeccset megnézni, Köves Slomó rabbi a Bálint Házban Frölich Róbert rabbival vitázva világosan 40 órás filmanyagról beszélt, amelyből neki egy kétórás, vágott változatot mutattak meg. Ha Gerő elől eltitkolták, hogy létezik egy kétórás filmváltozat is, nem csak egy 25 perces, arról nem tehetek.

1996-ban megjelent egy ifjú amerikai történész, Daniel Goldhagen könyve, amelynek magyar címe talán „Hitler készséges/önkéntes hóhérai” lehetne. Goldhagen nem kevesebbet állított, mint azt, hogy „felfedezte” a holokauszt okát: minden egyes német pusztító, tömeggyilkos indulatokkal telt antiszemita volt. Goldhagent amerikai, izraeli, német, angol történészek sora bírálta meg. Én is írtam egy hosszú tanulmányt a témában. Az 1945-1946-os úgynevezett DEGOB-jegyzőkönyvek alapján kimutattam, hogy több tízezerre becsülhető csak azoknak a németeknek a száma, akik magyar zsidó holokauszt túlélők visszaemlékezései szerint velük emberségesen bántak, sorsukon sajnálkoztak, megpróbáltak nekik segíteni. Deák István, a Columbia Egyetem professzora írt egy nagy összefoglaló tanulmányt a Goldhagen-vitáról, amelyben azt írta, hogy „Bettina Birn kanadai történész még Karsai Lászlónál is élesebben bírálta Goldhagent.”

Ha „megvédtem” a németeket a kollektív bűnösség vádjától 1997-ben, el tudja képzelni Gerő, hogy 2014-ben a magyarokat vádolom meg, úgy együtt, minden egyes keresztény magyart?

Most Gerő, hogy engem magyarellenességgel vádolhasson, megpróbálja nem érteni, hogy Szabó Miklós nyomán, ahol „keresztény nemzetit” említek, így, gúnyos idézőjelben, ott az antiszemitákról írok.  Gerő finoman fogalmazva„érzi a büdöset”, tudja, hogy egy népet, nemzetet soha, egyetlen publikációmban sem tettem semmiért sem felelőssé. Gerő ezért egy – szerinte – vitathatatlan szaktekintélyt idéz velem szemben: Tallai Gábort. Szemérmesen elhallgatja, hogy Tallai író, költő, a Fiatal Írók Szövetségének alapító tagja, tehát holokauszt-ügyben szaktekintélynek nehezen tekinthető. Gerő, ha lehet ezt fokozni, még mélyebben hallgat arról, hogy Tallai nem szabadúszó literátor, hanem a Terror Háza Múzeum programigazgatója. Az, hogy Tallai nem érti, hogy a Horthy-korszakban, ha valaki magáról azt mondta, hogy „keresztény nemzeti”, azzal csak annyit akart mondani, hogy ő nem zsidó, nem probléma. Tallai nem tudja, hogy ilyesmit általában az antiszemiták mondtak magukról. Arra gondolni sem merek, hogy Tallai jól tudja, hogy a neonácik nyomdokain haladva alaptalanul vádaskodik, de sajnos munkahelyi főnöke esetleg ráparancsolt, hogy próbáljon engem bemocskolni.

Mindezt  Gerő viszont jól tudja, pontosan érti, csak mélyen el van keseredve. Ha Schmidt Máriát és a holokauszttal, a Horthy-rezsimmel kapcsolatos nézeteit nem tudja megvédeni, akkor megpróbál engem megrágalmazni. Ő is jól tudja, hogy soha nem állítottam, hogy a numerus clausus törvény inspirálta Hitlert, Himmlert, Eichmannt. Viszont Prohászka Ottokárt nem említette meg. A székesfehérvári püspök már jóval az első világháború előtt a magyarországi szélsőséges antiszemiták egyik vezéralakja, fő ideológusa volt. 1920-ban mint a kormánypárt elnöke a numerus clausus törvény egyik szellemi atyja volt. Antiszemita cikkeit lefordították németre, és nagy figyelemmel olvasták, még előadó körútra is meghívták a húszas évek elején az osztrák és germán szélsőjobboldali antiszemiták.

Gerő nagy indulatában Mindszenty Józsefet is az 1944-es embermentők közé sorolja. Pedig, ha elfogadnánk a vitaindító cikkében írt alapkoncepcióját, mely szerint mindenki, aki „kiélezett helyzetben” nem segíti a menekülni próbálókat, gyilkos, akkor az ő nézete alapján Mindszentyt is bízvást a gyilkosok közé kellene sorolni. A frissen kinevezett veszprémi püspök ugyanis látva, hogy egyházmegyéjében is tömegesen próbálnak megkeresztelkedni a zsidók, 1944. májusában bizalmas, latin nyelvű körlevélben utasította  papjait, hogy csak hat hónap alapos tanulási idő után részesíthetik a keresztség szentségében az áttérni vágyókat. 1944-ben, amíg szabadlábon volt, egyetlen üldözött zsidót nem segített, nem rejtett el, nem adott neki (hamis) keresztlevelet.

Márai Sándor, aki keresztény íróként élt a holokauszt idején, egy főispán ismerősétől kért segítséget 1944 tavaszán egy hozzá igen közel álló zsidó érdekében. A főispán azzal utasította el, hogy „nem tehet semmit”. Márainak, ellentétben Gerővel, esze ágában sem volt „legyilkosozni” a főispánt, csak naplójában kérdezte meg elkeseredetten, hogy ha nem tud semmit sem tenni, akkor legalább miért nem mond le? Másutt Márai gyilkos gúnnyal ír arról a két „keresztény” orvosról, akik összevesztek gettóba zárt kollégájuk orvosi felszerelésén. A vitából párbaj lett, lovagias ügy, merthogy mi, magyarok „lovagias nemzet vagyunk” – írta Márai. Pedig írhatott volna ebben az esetben akár „hullarablókról” is. Gerő, mint arra Gábor György és Vörös Kata válaszcikkében világosan rámutatott, nem érti, hogy a holokauszt „kiélezett helyzetében” hány nem zsidó milyen sok okból, milyen sokféle módon viselkedhetett. Mindenkit, aki nem segített az üldözötteken gyilkosnak nevezni – ez az igazi kollektív vád. Gerő sok millió magyart, a magyar társadalom döntő többségét felelőssé teszi a holokausztért, és ami a legszebb, ezt még csak fel sem fogja.

Gerő, Schmidt Mária udvaronca büszkén ül annak a hintónak a bakján, amelyen főnökasszonya robog a Sorsok Háza-projekt megvalósítása felé. Ma sem sajnálom, hogy 2013-2014-ben is, és ma is megpróbáltam-megpróbálom felhívni a döntéshozók és a közvélemény figyelmét arra, hogy kicsoda Schmidt Mária, és mit tett eddig a holokauszt emlékének meggyalázásáért. Gerő, a neonácik nyomdokain haladva most engem magyarellenességgel vádolva próbál a szakmai vitából kirekeszteni.

A vitát vele én ezek után, és ezért befejeztem, megszívlelve Arany János szavait: „Ha egy úri lócsiszárral/Találkoztam s bevert sárral/Nem pöröltem/Félreálltam, letöröltem.”