Betlen János: A bolond hozzászól

Elszomorított a Gerő András írását követő vita, mert nem érzek benne semmi konstruktivitást.

Gábor György és Vörös Kata lenyűgöző erudícióval és nagy terjedelemben tudatja, hogy mind nevében, mind tartalmában elfogadhatatlannak tartja a Sorsok Háza tervét.

Majd közlik velünk, hogy elvben elkötelezett hívei a terv megvalósulásának. Azt sem látom egészen következetesnek írásukban, hogy egyrészt, mint maguk írják, sosem volt kész kiállítási koncepció, másrészt azonban tudtunkra adják, hogy tekintélyes nemzetközi intézmények alapos indokokkal vetették el a koncepciót. Örömmel állapítottam meg viszont, hogy nem bocsátkoznak személyeskedésbe.

Karsai Lászlót ellenben igazságtalan lenne akár azzal vádolni, hogy bármilyen értelemben támogatná a tervet, akár azzal gyanúsítani, hogy féken tartja személyes indulatait.

A holokausztkisebbítés minősített esetének, büntetőeljárásra alapot adó ténynek nevezi például, hogy Schmidt Mária szerint a hadviselő felek szemében a holokauszt nem volt stratégiai tényező. (Egyébként éppen nála, Karsai Lászlónál olvastam valamikor, hogy a franciaországi zsidóság háromnegyede jó négyévi megszállás után is életben maradt.) Történelemhamisítónak (mellesleg gyávának is!) minősíti Schmidt Máriát, pedig úgy látom, nem tények körül zajlik a vita, hanem az értelmezések térnek el.

Ami a tervezett kiállítás tartalmát illeti, nagy tekintélyek elutasító véleményére hivatkozik. Egyikük, a Jad Vasém intézet vezető könyvtárosa szerint intézménye azért vonta meg a támogatást a Sorsok Háza tervétől, mert „a koncepció még csak nem is törekedett a holokauszthoz vezető út bemutatására”. (Robert Rozett úr egyébként ez alkalomból tévesen azt írta Schmidt Máriáról, hogy egy szintre helyezi a holokausztot a szovjet megszállással – el sem tudom képzelni, kitől hallhatta ezt a képtelenséget.) Szinkrontolmácsként fülhallgatón át tanúja voltam a Tanácsadó Testület – azt hiszem – utolsó ülésének, amelyen az összes külföldi meghívott is részt vett, s megismerkedett azzal a kevéssel, ami a kiállítás anyagából megvolt. Egyikük sem emelt semmiféle kifogást. A Jad Vasém két képviselője sem.

A másik neves ellenző, akit Karsai László említ, Randolph L. Braham professzor egyenesen úgy fogalmazott az ősszel, hogy a Sorsok Háza „történelemtisztogatást” hivatott végezni a Horthy-korszak rehabilitációja végett, sőt, a mai kormány a Sztójay-kormány tagjainak döntő felelősségét is el akarja tagadni. (Hát ezt meg kitől hallhatta?)

Valóban folytatható – és folyik is – értelmes vita a felelősség arányairól, például Horthy Miklós szerepéről, de a kiállítás szempontjából ezt másodlagosnak tartom.

Nagyon szépen kérem az olvasót, fontolja meg: egyszerű ez! Nem az-e a fontos, hogy visszaszoruljon az antiszemitizmus? Hat-e az antiszemitizmus ellen egy olyan kiállítás, amely a Holokauszt gyermekáldozatairól szól, vagy sem? Hát csak nem az sül ki belőle, hogy milyen helyes volt elvetemült, gyalázatos módon kiirtani az ártatlan gyermekek tömegeit!  Persze, hogy az antiszemitizmus ellen hat. Nem mindegy persze, hogy mennyire.

Azon a bizonyos ülésen bemutattak néhány részletet Izraelben élő egykori magyar gyerekek emlékezéséből. A tolmácsfülkéből nem látszott a vetítővászon, hangban mindenesetre megrázó volt némelyik.

Egyet hadd idézzek ide emlékezetből:

Hódmezővásárhely, 1944 júniusa. Anya, két kisfiú. Megjelennek a csendőrök és a leventék (németekről szó sem esik!): a zsidók másnap délben a kapu előtt álljanak. Késő este, amikor senki sem látja, bekopog a szomszéd férfi: jöjjenek, elbújtatom magukat, ennek nem lesz jó vége. Dehogy megyünk, feleli az anya, nem tettünk mi semmi rosszat. Azt is hallottuk, menjünk fel Pestre, ott nincs gettósítás, kaptunk volna hamis papírokat (zsidók nem utazhattak vonaton), arra is azt mondtam, dehogy fogunk mi csalni. A kisebbik fiú sír. Ma volt a bármicvója, és úgy tudta, órát kap ajándékba, ehelyett megjött a levél, hogy a munkaszolgálatos édesapja meghalt a fronton. A szomszéd el, egy óra múlva visszatér az éjszakából, és átnyújt egy karórát a kisfiúnak. Másnap megjelennek a csendőrök: indulás a gyűjtőhelyre, a zsinagógába. Ott aztán az egyik csendőr elveszi a kisfiútól az órát.

Miért kell három-négy éve elkeseredetten akadályozni, hogy a középiskolások, az egyetemisták és mások megismerkedjenek ezzel? Miért kell úgy tenni, mintha valamilyen aljas merénylet készülne a zsidóság ellen?

Már eddig is több évjáratnak kimaradt ez a megrendítő élmény. Köszönjük! A Medián mérése szerint a holokausztot ma 12 százalékkal kevesebben tartják nagy jelentőségű történelmi eseménysorozatnak, mint másfél évtizede (alig többen, mint minden második honfitársunk). Ha három éve megnyílt volna a Sorsok Háza, azt hiszem, jobb lenne az eredmény. Például a kormány híveinek két-hárommilliós tábora azt az üzenetet kapta volna, hogy az antiszemitizmus rettenetes dolog, és ezt nem a Jad Vasém, nem a Mazsihisz, nem a kiváló Braham professzor mondja nekik, hanem az ő Orbán Viktoruk.

Ehelyett a hetvenedik évforduló óta szüntelen azt az üzenetet kapják, hogy a zsidók utálják az ő Viktorukat. Mert kik hadakoznak a Sorsok Háza ellen? Mindenekelőtt akik állítólag a zsidóságot képviselik. Azt gondolná az ember, hogy itt valaki nem normális. Tévedés lenne. Épelméjűekkel is megesik, hogy fóbiáik, indulataik elhatalmasodnak rajtuk. Nem tudom, mi okozza ezt a kollektív hisztériát. Biztosan van rá méltánylandó magyarázat, mindenesetre az érzelmek sokkal erősebbek a rációnál. Attól tartok, semmi esélyem hát ezzel a hozzászólással. Senkit sem fogok jobb belátásra bírni, magamat viszont mindenféle becsületbe vágó sértéseknek teszem ki. Magam vagyok kötözni való bolond, nem a Sorsok Házának ellenzői.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu