Közélet

Gábor György–Vörös Kata: Értekezés a Gerő-módszerről

2018. 11. 10. 12:36
Nemrég közöltük Gerő András: A holokauszt története és a Gonosz mibenléte című vitaindító írását a Sorsok Háza koncepciójáról és az általa generált emlékezetpolitikai dilemmákról.  Az írásra elsőként Gábor György és Vörös Kata válaszolt A Sorsok Háza sorstalansága című szöveggel, majd Karsai László közölt véleménycikket a témában A Sorsok Háza és akik gründolják címen. A vita újabb fordulójaként Gerő ezen írásokra adott válaszát közöltük, majd Betlen János véleménye volt olvasható. Legutóbb Karsai László viszontválasza következett, azt követte Gerő András replikája. Ezúttal ismét Gábor György és Vörös Kata válaszol Gerő soraira. Vélemény.

Gerő András vitakultúrája egyszerre nevezhető különösnek és megmosolyogtatónak. Módszere az alábbiakból áll:

1. Rendkívül mélynek szánt, ám valójában semmitmondó és tartalmatlan állításait ránk hivatkozva kísérli meg verifikálni. Így például azt írja, hogy „a Sorsok Háza fókuszpontjában – nem megfeledkezve a nemzetközi kontextusról – a magyar történelem áll. Az egyetemes történeti tragédiát magyar tragédiaként értelmezi.” Gerő boldog, hogy ezt a gondolatfutamát nem cáfoljuk – már miért is tennénk? – és elégedetten jelenti be, hogy szerintünk „a holokauszt magyar tragédiaként való ábrázolása helyénvaló…”.

Egyrészt semmi ilyet nem állítottunk, trivialitásra miért is kellett volna reflektálnunk? Ellenben azt hangsúlyoztuk – ám ezen átsiklott Gerő szelektív tekintete –, hogy a holokausztban elpusztított magyar állampolgárok emlékezete nemzeti ügy, amelyet nem lehet átruházni egyetlen egyházra vagy felekezetre sem, ugyanis ezzel a szimbolikus aktussal az állam részben megszabadul a mindenkori felelősségétől, részben pedig „zsidó üggyé” devalválja az egyetemes civilizáció közös tragédiáját, holott a holokauszt „sötét árnyéka az egész civilizációra rávetül, amelyben megtörtént, és amelynek tovább kell élnie a történtek súlyával és következményeivel.” (Kertész Imre)

2. Módszeréhez tartozik a – többszöri és önfeledt – „schmittelés”. Azt mondja, hogy egyetértünk vele abban, hogy „a Gonosz bennünk van…” Nofene! A valóság ezzel szemben az, hogy Gerő a gonoszról végig Gonoszként (nagy G-vel) emlékezik meg, egyfajta metafizikai erőről. Ezt írja: „Így tehát a kiállítás – átvitt értelemben – a Gonoszról szól, és egészen bizonyos, hogy e tekintetben témájához csak közelíteni tud, hiszen még soha senkinek sem sikerült teljes értékűen megfogalmazni a Gonosz lényegét.”.

Mi azonban a koncepció legsúlyosabb tévedésének tartjuk, hogy Gerő a „Gonosz” (metafizikai) emlegetésével épp a lényegről tereli el a figyelmet: arról, hogy a tragédiát nem a „Gonosz” követte el, hanem mi magunk, a civilizáció és a korabeli modernitás javaiból gazdagon részesedő emberiség.

Sosem a „Gonosz” robban be az életünkbe (valahonnan, valamiért), hanem cselekedeteinkkel, történelmi tetteinkkel, politikai szándékainkkal, törvénykezéseinkkel, majd’ két évezredes sztereotípiáinkkal, teológiailag, gazdaságilag és szociálpszichológiailag megszokottá tett és domesztikált zsidóellenességünkkel, valamint rendre felállított ellenségképeinkkel mi magunk, a történelmet lakó hús-vér emberek. Mindenesetre örülünk annak, hogy Gerő, még ha magának is tulajdonította a gondolatainkat, kerülő úton ugyan, de eljutott ennek felismeréséig.

3. Ugyancsak a „schmittelés” módszertanát követve állítja Gerő, hogy e sorok írói „egyetértenek azzal, hogy az érzelem és értelem együttes működése képes a befogadó számára átütővé tenni egy kiállítást”. Ismét jóleső érzéssel konstatáljuk, hogy Gerő András talált „hozzáadott értéket” írásunkban, amit rögtön magáévá is tett. Ugyanis míg ő vitaindító cikkében azt hangsúlyozta, hogy a kiállítás vezérmotívuma „az érzelmi nyitottságra és megrendültségre” épít, és ettől különválasztva, egy másik számítógépes teremben, az úgynevezett „tudáscentrumban” kaphat a látogató az érzelmi élmény mellé érdeklődésének megfelelő tudásanyagot, addig mi azt hangsúlyoztuk, hogy az érzelmi (affektív) és értelmi (kognitív) bemutatás, befogadás és feldolgozás elválaszthatatlan.

A korszerű muzeológia feladata éppen az lenne, hogy ne csak az „érzelmi fertőzés” valósuljon meg, hanem a fiatalok képesek legyenek interpretálni a háttérbe szorult alapvető folyamatokat és összefüggéseket, vagyis hogy kontextusba tudják helyezni több millió ember szenvedését és tragédiáját.

Nem külön teremben, nem lábjegyzetként kapcsolva egyiket a másikhoz, hanem azonos térben, egyidejűleg hatva. Ahogy az opera publikuma sem nézi meg előbb az egyik teremben az előadást, zene nélkül, majd átvándorolva egy másik terembe, meghallgatja annak zenéjét, színpadi megjelenítés nélkül.

4. Tudálékosan közhírré teszi, immár második alkalommal, hogy „a holokauszt reprezentációja értelemszerűen nem egyenlő a holokauszttal”. Midőn eme iránymutatását maliciózus iróniával tudomásul vettük, és jeleztük, hogy Gerő deklarációja a kiállítás látogatója számára minden bizonnyal megnyugtatóan hat majd, Gerő – önmagát és az iróniát mérhetetlenül komolyan véve – lelkesen nyugtázza, hogy ebben is teljes az egyetértés közöttünk. Ezzel együtt Gerő valamikor beavathatna bennünket abba, hogy miként is lenne valaminek a reprezentációja azonos a reprezentálni kívánt eseménnyel magával? És ha ezt megteszi, egyúttal reagálhatna a felvetéseinkre is, amelyek Auschwitz kiábrázolásának és érzékivé tételének súlyos nehézségeire utaltak.

Fotó: Berecz Valter/24.hu

5. Amit elmondtunk a sors fogalmának meglehetősen problematikus használatáról, abból érzékelhetően semmit sem értett meg Gerő. Első írásában az Értelmező szótár egy pontatlan idézetével próbált meggyőző lenni, most azzal, hogy a köznyelv „mindent elsöprő erejét” emlegeti. Tévedése ugyanabból fakad: a szavak nem rendelkeznek egy ideális és mindenki számára kötelezően előírt „ideáltipikus” jelentéssel, hanem minden szó kontextusban kapja meg értelmét.

Gerő – fájdalom – nem érti, mi a baj a fenti kontextusban a sors fogalmának a használatával, de jó modor híján nincs tekintettel sem az áldozatokra, sem az adott közösség felfogására és értékrendjére.  

6. Gerő nem érti azt, amit az emlékezet szerepéről és funkciójáról írtunk, de idézi Hayden White-ot, aki „azt vélelmezte, hogy a történetírás is konstrukció. Tehát, ha azt mondjuk, hogy valami konstrukció, azzal még semmit sem mondtunk” – vonja le a tanulságot Gerő. Dehogynem, rengeteget mondtunk! Ha az amerikai történészt nem csak falvédőfeliratnak használná, hanem jobban elmélyedne munkásságában, megtudhatná, hogy a „kívülálló” történészi konstrukció, maga a történeti narratíva lényegét tekintve mennyire más, mint az eseményben részt vett ágens visszaemlékező elbeszélése. Ám Gerő ezen a ponton újra nagyot csúsztat: „a fele-fele arányban megszólaló magyarországi és izraeli emlékezők”-ről beszél, holott a Klubrádió egyik műsorában döntően izraeli magyar visszaemlékezőkkel készített interjúkról szólt, koncepcionális kérdésként hangsúlyozva, hogy a magyarországi emlékezők számára puszta „szerepjáték” emlékeik felelevenítése, ők afféle „hivatásos visszaemlékezők”-ként járják az országot, és hozzájuk képest az izraeliek „hitelesebbek”. Ezzel kapcsolatosan írtuk, hogy az emlékezet nem egyenes vonalú folyam, hanem a jelen és a múlt folytonos összjátéka. Olyan tevékenység, amelyet meghatároz az emlékező személyisége, az emlékezet helyszíne és az eseménytől a visszaemlékezésig eltelt idő milyensége.

Ezért mi inkább a Magyarországon élő visszaemlékezőkre, holokauszt-túlélőkre helyeznénk a hangsúlyt, Gerővel ellentétben nem lenézve és holmi szerepjátékosoknak degradálva őket. Cikkünk nyomán, termékeny olvasatának köszönhetően, Gerő eljut a fele-fele arányig, ami kiinduló alkupozíciónak megteszi.

7. Miután Gerő nem értette az emlékezet működésével kapcsolatos megjegyzéseinket, arra a megdöbbentő következtetésre jut, hogy akár izraeli, akár magyarországi a visszaemlékező, egyikük sem mondja azt, „hogy szüleik elpusztítása számukra kellemes élmény volt”. Elgondolkodtató, hogy egy történész efféle hatásvadász, morbid megjegyzéssel próbálja önmagát igazolni, miközben fel sem fogja, hogy az emlékezetek eltéréseinek sokszínűségét – nagy valószínűséggel – nem az adja, hogy valaki kellemes élményként fog megemlékezni szülei elpusztításáról, hanem a számtalan árnyalatbeli, hangsúlybeli, emocionális és megannyi szociálpszichológiai tanulságot hordozó különbség, ami magyarázatát és értelmét szolgáltatja nem egy, hanem lehetőleg minél több – elsősorban magyarországi, másodsorban külhoni – emlékezettel való megismerkedésnek.

Egy történész munkájának egyik leglényegesebb dokumentumait jelentheti a megannyi eltérés, árnyalat és nüansz, ám ha ezt a történész nem érti, és gondolatmenetéből csak cinikus morbiditásra futja, mindannyian jobban járunk, ha ettől az egésztől távol tartja magát.

8. A Gerő számára metafizikai dilemmaként megjelentetett „Gonosz” és „Jó” szerepét azzal indokolja, hogy „kiélezett helyzetekben leegyszerűsödik a világ… valaki… a gyilkost segíti, vagy… az üldözöttnek tesz gesztust”. A Gerő-elképzelte helyzetet leginkább a hollywoodi dramaturgia ismeri, esetleg a népmesék világa, a valóság azonban ennél jóval összetettebb. Ha – Köves Slomóval ellentétben – nem az áldozatok morális felelősségét emlegetjük (az áldozatoknak semmilyen morális felelősségük nem volt), hanem a történet további szereplőinek, tevékeny vagy passzív résztvevőinek dilemmáit, éppen azt láthatjuk, hogy – például – az embermentés parancsolata (a jó gyakorlása) hányféle módon ütközhet az emberi félelemmel és kiszolgáltatottsággal, vagy – ellenkezőleg – a gyilkolás (a gonosz praxisa) milyen módon hívja elő a „parancsra tettem” morális tisztálkodásának igényét és szükségletét.

A túlnyomó többséget jelentő passzív szemlélők helyzetével és szociálpszichológiai jellemzőivel aligha véletlenül foglalkozik oly nagy számban mind a szakirodalom, mind a szépirodalmi és művészeti megjelenítés.

Ráadásul egy végletekig leegyszerűsített, a „Gonosz” és a „Jó” szimplifikált összecsapására építő kiállítással aligha lesz képes azonosulni a saját világát éppen a megannyi átmenetben érzékelő és megélő fiatal generáció. Újra hangsúlyozzuk a lényeget: a történelem, még a legkiélezettebb pillanataiban sem a Gerő-féle manicheus dualista leegyszerűsítésben bomlik ki (pedig így lehetne a legszimplább módon harcolni a „Gonosz” ellen), hanem megannyi átmenetben, hogy az ember nagyszerűségét vagy bukását éppen az átmeneteken erkölcsileg-morálisan túllátni képes feleletei, az igent vagy a nemet mondás elszántsága vagy gyávasága határozza meg.

Fotó: Berecz Valter/24.hu

9. Gerő nem helyesli, hogy álláspontunk szerint a holokauszt eseményében semmilyen szükségszerűség, semmilyen „elrendeltség” nem akadt, miként a megtörténtek mögött semmilyen titokzatos, képzeletbeli, transzcendens hatalom sem tornyosult, hanem – nézetünk szerint – minden az emberi kegyetlenség következménye volt. Megszokott módon újra csúsztat egy nagyot, és negyven éves történészi tevékenységére hivatkozva mondja ki, hogy nem biztos abban, miszerint a történelem csak véletlenek vagy csak kíméletlen szükségszerűségek játéka lenne. Na mármost: mi arról írtunk, hogy a holokauszt az emberi történelem és a 20. századi modernitás részeként korántsem a véletlenek eredője, hanem ama sok-sok múltbeli eseménynek, cselekedetnek, eszmevilágnak stb. az összhatása, amelynek elemzése egyebek között a történész feladata. Másfelől – Gerővel ellentétben – nem azt állítottuk, hogy a holokauszt az emberi történelem egyfajta szükségszerűségként bekövetkező eseménye lett volna. Nem volt az, minthogy semmilyen szükségszerűség nem „indokolta” közel hatmillió embernek az Endlösung programjában kivitelezett megsemmisítését. Ezt a szükségszerűséget kizárólag a „Gonosz” és a „Jó” Gerő által javasolt metafizikai küzdelme indokolná, semmi más. (Amúgy Gerő figyelmébe ajánljuk a Soá után kibontakozó úgynevezett „holokauszt-teológia” vitáját, amelyből történészként és gondolkodóként még akkor is tanulhatna, ha, mint szokta volt mondogatni, ő nem hívő ember.)

10. Gerő nem érti, miért elfogadhatatlan számunkra az az állítása, hogy „elvileg bármikor, bárkivel megtörténhet az, ami a zsidósággal történt…” Felesleges és kínos okoskodásba kezd, belemegy abba, amihez végképp nem konyít, valamiféle isteni előrelátást tulajdonítva nekünk, ám megfeledkezik történészi mivoltáról, a történész szakma elemi lényegéről, jelesül arról, hogy mindaz, ami historikus, azaz időben és térben lejátszódó folyamat, az egyszeri és megismételhetetlen: „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. Ez alól felmentést adhat Gerő számára, ha ő maga a történelmet a görögök ciklikus ismétlődésének folyamaként szemléli, avagy ha a nietzschei „örök visszatérés” elméletét vallja.

Minden egyéb esetben a tendenciózusan elemzett események egymásnak való megfeleltetése sima relativizálás, amelynek a célja a történelem valamilyen uralkodó ideológiának, hatalmi szempontnak vagy eszmei célnak történő alárendelése. 

11. Gerő azt állítja, hogy a halachikus felfogás, amely szerint zsidó az, akit zsidó anya hoz világra, és ezáltal, akárhogy éli is az életét (zsidóként, kikeresztelkedettként, vagy egyszerűen nem tartva be az előírásokat), nem szól a szabad akarat tiszteletéről, amely a zsidóságot alapvetően jellemzi. Gerő mindent mindennel összekever. Ha a zsidóság önfelfogása ismeretlen és idegen számára, másként próbáljuk megvilágítani állítása képtelenségét. Az emberi identitás több elemből tevődik össze: vannak „természetadta” részei (milyen neműnek születünk, milyen bőrszínnel látunk napvilágot, mely civilizációba, nyelvi kontextusba, esetleg kasztba, osztályba születünk bele, netán milyen fizikai hátránnyal), illetve az identitásnak vannak olyan részei, amelyek az egyedfejlődés teljes pályáján változtathatóak (vallási hovatartozás, szakma- és lakóhely megválasztása, nemzeti hovatartozás, családi állapot, etikai önpozícionálás stb.) A szabad választás a természatadta elemekre nem vagy alig-alig terjed ki, ám az identitás részeinek másik csoportjára teljes mértékben, illetve attól függően, hogy az adott civilizációs-kulturális közeg mennyire hiszi és vallja az egyén szabad választásának jogát és lehetőségét. A zsidóság a természetadta és halachikus értelmezésével együtt is lényegéből fakadóan hiszi és vallja.

12. Hogy mennyire nem érti Gerő a zsidóság önfelfogásának alapfogalmait, arra jó példa egy képtelen utalása: azt állítja, hogy amikor mi nem tartjuk lehetségesnek azt, hogy bárkivel ugyanaz megtörténjen, mint ami a zsidósággal esett meg (tegyük hozzá, azt sem tartjuk lehetségesnek, hogy bárkivel ugyanaz megtörténjen, ami az etruszkokkal, avarokkal, majákkal, a sziú indiánokkal vagy az eszkimókkal történt meg) akkor – Gerő felfogása szerint – egy „rosszul értelmezett” zsidó kiválasztottságtudatot vallunk, vagyis „kulturrasszisták” vagyunk. Egyszer azt is megtudhatjuk talán Gerőtől, hogy miként értelmezi ő az „Isten támasztott népe” fogalmát, és hogy álláspontja szerint biblikus és rabbinikus önfelfogás alapján vajon ugyanúgy nép-e a zsidóság, mint a többi nép (természetesen nem abban az értelemben, hogy jobb-e, vagy különb-e a többi népnél, minthogy nem jobb és nem különb, igaz, nem is rosszabb és nem is bűnösebb), avagy transzcendens küldetéséből és feladatából fakadóan másként nép. Javasoljuk, hogy ezekben a kérdésekben forduljon bizalommal a projekt kormányhatározatban kijelölt legfőbb gazdájához, Köves Slomó vezető rabbihoz. Azt nem szeretnénk feltételezni, hogy Gerő vélt hitünkre tesz utalást, alantas módon személyeskedve, ám ha mégis, azt válaszadásra is méltatlannak tartjuk. Ami pedig a kiválasztottság és a kultúrrasszizmus anakronisztikus összekapcsolását illeti, ezzel az erővel Izsák feláldozásának története a családon belüli erőszak tipikus esete lehetne, a „Ne imádjátok az amoriták isteneit” parancsolata a nacionalizmus ijesztő példázata, a Baal prófétáival való leszámolás a vallási és lelkiismereti szabadság megsértése, és a makkabeusi háború maga az irredentizmus.

Fotó: Marjai János / 24.hu

13. Gerő nehezményezi, hogy az amúgy általunk is tisztelt Hannah Arendt holokauszt-felfogását egy helyen kritikával illettük. Nem ez a hely az, ahol a vonatkozó kérdést meg tudnánk beszélni, mindössze annyit kívánunk ehhez hozzátenni, hogy amikor Gerő a 20. század egyik legjelentősebb filozófusát ért bíráló megjegyzésünket „értéket nem tisztelő önhittségnek” kiáltja ki, részéről mindez vaskos tekintélyérv, amelynek argumentációs erejében mi nem hiszünk.

14. Mindez azért érdekes, mert ugyan Gerő egy „vitaindító cikket” közölt, ám a vitaindítójára érkezett hozzászólások szerzőivel szemben elfogadhatatlanul és/vagy pimasz módon személyeskedik, érvek helyett sérteget, a vitázó felek pozícióját kizárólag ő kívánja meghatározni,

miközben egy vitaindítónak szánt írás elementáris értelmével szemben önmagát egy meg nem értett, ab ovo sértett és rendre kategorikusan ítélkező pedellusként vagy inkvizítorként jeleníti meg. Vitaindítót hirdet, ám a cikkünkre érdemi válaszok helyett, a számtalan kifogásunkat megválaszolatlanul hagyva azt írja, hogy a szerzőket – vagyis minket – „senki nem kérte fel semmire”.

Gerő úgy gondolja, hogy a vitában majd kizárólag maga gonoskodhat a vitapartnereiről, kizárólag ő határozhatja meg, ki érdemes arra, hogy vele vitát folytathasson, és ugyancsak az ő kizárólagos osztályrésze a vita végső kimenetelének eldöntése. A polémiát elszánt hadviselésre cserélő Gerő agya – aligha véletlenül – elhomályosodik, és végső „érvként” azt állítja, hogy mi „felajánlkozunk”, „önpozícionálunk”, és ugyan még nem voltunk képesek „hozzáadott értéket” felmutatni, de vállon veregetve bíztat: próbálkozzunk újra, mert ő nyitott a koncepciót gazdagító elgondolásokra.

Azt, kedves Gerő András, maga csak úgy érzi! Semmire sem ajánlkoztunk fel, még ha ezt nagyon is szeretné, mindössze komolyan vettük (hiba volt) a vita lehetőségét és a párbeszéd műfaji jellemzőit. Cikkünk végén világosan jeleztük, hogy teljesen új alap és egy nyílt szakmai párbeszéd válhat kizárólagos garanciájává egy méltó és vállalható múzeum létrehozásának. Új alapokról beszéltünk: vagyis nem a kormány által kijelölt, és Schmidt Mária munkásságával fémjelzett Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány alá besorolódva, nem a kormány által kizárólagos tulajdonosi helyzetbe hozott Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség égisze alatt, és nem Gerő Andrással, aki a vitát a sértett pozíciójából ellehetetleníti, és a szakmai érveket ad hominem minősítgetésekre cseréli.

Még akkor sem, ha a kormányhatározat ugyan Gerőt nem említette, ám ő már javában megbízásokat oszt ki, másokat hatalmi pozíciójának érzékeltetésével egyszerűen kizár vagy kitilt a projektből (a szép hagyományokkal rendelkező, és manapság egyenest a kuruc.infótól átvett jelzőkkel – „magyarellenes” – minősített, a hazai holokauszt kutatás nemzetközileg is méltán elismert szaktekintélyét). És – mint arról a sajtóból értesülhettünk – akadnak baráti kiválasztottjai, akiket már partnerestől invitál a leendő múzeum megnyitójára.

Miközben a létrehozandó múzeum koncepciója, a kiállítás forgatókönyve még nem, de a vernisszázs hivatalos meghívója már összeállt Gerő András fejében.

Valahol el kell kezdeni.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.