Poszt ITT

A Sorsok Háza sorstalansága

Gábor György
Vörös Kata
Gábor GyörgyVörös Kata

2018. 10. 25. 12:59

Lapunk nemrégiben közölte Gerő András történész vitaindító cikkét a Sorsok háza holokauszt-emlékhely koncepciójával kapcsolatban. Gábor György és Vörös Kata válasza.

Platón Kritón című dialógusának egy helyén arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy vita során mindazok, akiknek „nem egy a szándékuk… szükségszerű, hogy kölcsönösen megvessék egymást, ha észreveszik egymás elgondolásait.” A Gorgiászban Platón Szókratész és Kalliklész kemény és elszánt disputáját eleveníti föl, melynek során Kalliklész ugyan még Szókratész iróniáját sem képes felfogni, ám „észreveszik egymás elgondolását”: Szókratész ismeri Kalliklész természetes életfelfogását, Kalliklész pedig tud Szókratész normatív etikájáról. Ez a „kölcsönösség” adja az alapját kettejük vitájának, érveik ütköztetésének.

Könnyű volt nekik, ám annál nehezebb e sorok íróinak.   

Gerő András „vitaindító írás” műfaji megnevezéssel közzétett ugyan egy cikket a Sorsok Házáról, és Köves Slomó vezető rabbi az utóbbi időben úgyszólván valamennyi írott és elektronikus hírközlő szervet megajándékozta epikus méretű és nagyjából-egészében azonos tartalmú-megfogalmazású nyilatkozataival, ám mindezek ellenére a Sorsok Házának koncepcióját sejtelmes homály fedi. Így „egymás elgondolásai” ismeretének hiányában a párbeszéd – legalábbis a szókratészi módszer és vitakultúra értelmében – nehézkesnek tűnik.

Szerepkörök homályában

Hiszen mi tudható erről a koncepcióról? Közpénzek ide, kiemelten fontos nemzeti program oda, a dodonai homályból legfeljebb néhány romantikus töredék kandikál elő. Az biztosnak mondható, hogy négy évvel ezelőtt „a koncepció kidolgozása elindult, eljutott egy már érzékelhető és a szűken vett érintetteknek bemutatható pontig, de félbeszakadt… így hiába készültek tanulmányok, írott anyagok, hiába jött létre egy látványvilág, maga a koncepció mégsem vált teljessé.” A félbeszakadt koncepcióról tudjuk – habár a „vitaindító írás” erről szerényen hallgat –, hogy ezt a tervezetet szigorú szakmai alapon utasította el több, nemzetközileg elismert, holokauszt-kutatással foglalkozó szakember és neves intézmény (például a jeruzsálemi Jad Vasem, a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, stb.). Aztán abba is bepillantást kaphattunk, hogy „jórészt a félbetört koncepciót” folytatta tovább egy újabb tervezet, amely ellen – és ez megnyugtató hír – „a kormányhatározatban érdekelt intézmények” vezetői „nem emeltek kifogást.” A szóban forgó két érdekelt intézmény a Köves Slomó vezető rabbi irányította Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH), valamint a Schmidt Mária vezette Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (KKTTKK).

Budapest, 2018. szeptember 7.
Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezetõ rabbija, Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet fõigazgatója, Fürjes Balázs, Budapest és a fõvárosi agglomeráció fejlesztéséért felelõs államtitkár és Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezetõ miniszter (b-j) a Sorsok Házáról tartott sajtótájékoztatón 2018. szeptember 7-én. A józsefvárosi pályaudvaron kialakított holokauszt emlékközpont jövõre megnyílik, tulajdonosa a zsidó közösség lesz - jelentették be a sajtótájékoztatón.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Köves Slomó, Schmidt Mária, Fürjes Balázs és Gulyás Gergely (Fotó: Mohai Balázs / MTI)

Ugyanakkor hétpecsétes titok fedi a koncepciót kidolgozó felelős szakemberek személyét. Fantomokkal vitatkozni nem túl szerencsés és nem is méltányos, ám – úgy tűnik – a nagy személyes rébusz morális előfeltevésekre hivatkozva továbbra is fennmarad. Tudniillik Köves Slomó egy beszélgetés során (Frölich Róbert főrabbi és Köves Slomó vitája, Bálint Ház, 2018. október 4.) annak adott hangot, miszerint „ha bárki meg van nevezve, akkor olyan hiteltelenítő nyomás helyezkedik rá, mint jelenleg rám. Én ennek a terhét nem szeretném másokra is rárakni jelen pillanatban”.

Köves rabbi nagyvonalú és társait heroikusan mentő gesztusa méltánylandó, mégis jó lenne tudni, vajon miért gondolja azt, hogy a koncepción dolgozó szakemberek, a gravitáció megkerülhetetlenségéhez hasonlóan, nevük kitudódásának pillanatában úgyszólván törvényszerűen vonzanák majd magukhoz a hiteltelenség vádját?

Ellenben ismert – a kormányhatározatnak hála –, hogy míg a leendő múzeum az EMIH tulajdonába kerül, és az üzemeltetési költségekhez az állam továbbra is hozzájárul, addig a kiállítás tartalmát az EMIH és a KKTTKK együttesen alakítja ki.

Márpedig, ha a végleges elképzelés – Gerő állítása szerint – „jórészt a félbetört koncepcióra épül”, amelyet Schmidt Mária neve és szakmai munkássága fémjelez, és ha a kormányrendelet maga mondja ki, hogy a kiállítás tartalmát az EMIH és a KKTTKK közösen alakítja ki, akkor vajon hogyan kell értenünk Köves Slomónak többször elhangzott kijelentését, amelyben kategorikusan tagadta a KKTTKK vezetőjének, Schmidt Máriának a szerepét az intézmény további életében?

Ugyanakkor az EMIH tulajdonosi szerepköre súlyos tartalmi kérdéseket vet föl. Amikor ugyanis a hatalom az adófizetők pénzén megépített intézményt egy felekezetre átruházza (teljesen mindegy, melyik felekezetről van szó, jelen esetben egy kicsiny lubavicsi zsidó felekezetről), részben megszabadulni igyekszik a mindenkori magyar állam felelősségétől, részben a tragikus események feldolgozását szűk felekezeti keretek közé szorítva szimbolikus értelemben is zsidó üggyé teszi azt, holott a nemzet kollektív emlékezete okán a magyar holokausztra való emlékezésnek nemzeti intézményben volna a helye. A nemzet emlékezetének felekezeti emlékezetre történő lefokozása a holokausztot – szimbolikus értelemben, és minthogy az emlékhely értelemszerűen szimbolikus jelentéssel bír, így minden szimbolikus cselekedetnek megnő a jelentősége – a nemzeti emlékezetből utasítja ki. A katasztrófa „tulajdonosa” a nemzet, a gyász és az emlékezet a nemzet egészének a dolga és kötelessége, és erre – szimbolikus értelemben – kizárólag egy nemzeti intézmény válhat alkalmassá. A világ egyetlen hasonló intézménye sincs egyházi vagy felekezeti tulajdonban, s ez aligha véletlen. A tulajdonosnak, vagyis a magyar államnak kell(ene) felelősséggel viseltetni az intézmény egészéért: az intézményben bemutatott anyag tartalmáért és megjelenítéséért éppen úgy, mint az intézmény állományában dolgozó szakemberek munkájáért, a különböző programokért, avagy a nemzetközi vérkeringésben való jelenlétért. Ha ezt a felelősséget az állam – különféle megfontolásokra tekintettel – áthárítja egy felekezetre, és ha ezt az érintett felekezet – különféle megfontolásokra tekintettel – tudomásul veszi, állam és felekezet, szimbolikusan és valóságos értelemben egyaránt, közösen fosztja meg a nemzetet a nemzet egészét megillető eszmei és fizikai javadalomtól.

Fotó: Berecz Valter/24.hu

„Nem az én sorsom volt, de én éltem végig”

Az intézmény a Sorsok Háza nevet kapta, amely elnevezést Gerő vonatkozó cikkében „telitalálatnak” minősíti. Indoka a következő: „A sors szó a magyar nyelv értelmező szótára és a köznyelv értelmezésében is az életkörülmények alakulását, illetve valaki életének kedvezőtlen, súlyos változását jelenti… Az adott név vonatkozásában a köznapi értelmezés a mértékadó. Sorsunk az, ami velünk történik.”

Némileg érthetetlen, némileg szimptomatikus tévedések sorozata.

Ha már Gerő az értelmező szótárra hivatkozik, érthetetlen, hogy miért ezt írja, miért nem azt, amit a hétkötetes A magyar nyelv értelmező szótára valóban tartalmaz. Ugyanis abban ez olvasható: „1. Vmely egyén életének, a közösség életkörülményeinek, helyzetének, a vele kapcs. eseményeknek többnyire az értelemtől és az akarattól függetlenül, az egyének osztályhelyzetétől, a társadalmi léttől meghatározottan, szükségszerűen bekövetkező, véletlennek látszó alakulása… 2. az (emberi) élet menetét, az eseményeket, a történelem alakulását irányító, képzeletbeli titokzatos erő, hatalom; végzet, fátum.”  (V. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 1244-1245.) Vagyis az értelmező szótár szerint a sors véletlennek látszó, ám szükségszerűen bekövetkező események alakulása, másrészt az élet menetét irányító képzeletbeli, titokzatos erő. Ha tehát a Gerő által javasolt értelmező szótár jelentéséhez ragaszkodunk, a Sorsok Háza elnevezés egy olyan eseménysorra utal, ahol a megtörténtek véletlennek látszó szükségszerűséggel következtek be, esetleg titokzatos erők, így a végzet, a fátum hatására.

Márpedig a holokauszt eseményében semmilyen szükségszerűség, semmilyen „elrendeltség” nem volt, miként a megtörténtek mögött semmilyen titokzatos, képzeletbeli, transzcendens hatalom sem tornyosult.

Épp ellenkezőleg: a holokauszt áldozatai nem végzetet, nem rájuk kiszabott sorsot szenvedtek el, hanem az emberi kegyetlenség következményeit. És nem sorsszerűen, hanem a modern civilizáció eszköztárának áldozataiként. A gázkamrába taszított kisgyermekek és magatehetetlen idős emberek életét nem a rájuk mért sors, hanem az emberi irgalmatlanság szabta „sorstalanná” és végzetessé.

De árulkodó tévedésnek érezzük Gerő szándékát, amely a Sorsok Háza elnevezést az értelmező szótárra hivatkozva törekszik legitimálni. Az értelmező szótár, a szerkesztő intuícióival, nyelvérzékével, saját benyomásaival, egy éppen adott nyelvállapotot tükröz, és nem valamiféle lingvisztikai objektivitás megkérdőjelezhetetlen kánonját. A szavak kontextuális környezetben kapják meg valódi jelentésüket, értelmüket, és ez a leendő környezet szempontjából perdöntő. Hiszen a zsidóság az elszenvedett sors fogalma helyett az ember szabad akaratára helyezi a hangsúlyt. Így tehát, ha másért nem, legalább a jó modor okán, s az áldozatokra való tekintettel illene az adott közösség felfogásának és értékrendjének megfelelő lexikai készletből találni elnevezést.

Budapest, 2015. február 11.
A régi józsefvárosi pályaudvaron a Market Építõ Zrt. fõvállakozásában épülõ Sorsok Háza Európai Oktatási Központ kivitelezését ismertetõ óriásplakát.
MTVA/Bizományosi: Róka László 
***************************
Kedves Felhasználó!
Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítõje vállalja a felelõsséget.
Fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László

Ember vagy ördög?

Gerő a Sorsok Házának elsőrendű feladatául „a Gonosz” mibenlétének, felbukkanásának és szerepének érzékeltetését határozza meg. A készülő koncepció egyik legsúlyosabb tévedését látjuk mindebben, amely épp csak arra alkalmas, hogy a holokauszt lényegéről és annak érzékeltetéséről terelje el a figyelmet. Gerő metafizikai entitásként (nagy G-vel) emlékezik meg arról, aminek semmi szerepe nem volt a történtekben: nincs „a Gonosz”, bár lett volna! Ugyanis „a Gonosz” attribútumairól (paták, szarvak stb.) könnyen felismerhetővé válik, és ezáltal könnyen felvehető vele a harc. Csakhogy a holokauszt bűneit és tragédiáit nem „a Gonosz” követte el, hanem mi magunk, a civilizáció büszke lakói, a korabeli modernitás javaiból és kulturális termékeiből gazdagon részesedő emberiség.

„A Gonosz” nem sorsszerűen robban be az életünkbe, hanem történelmi tetteinkkel, politikai szándékainkkal, törvénykezéseinkkel, a domesztikált gonoszság hétköznapivá tett megnyilvánulásaival, úgyszólván araszolva, szinte észrevétlenül lépegetve, közösségeket elaltatva, még az utolsó pillanatban is hamis reményeket és illúziókat táplálva. Ha egy erre szakosodott múzeum ezt nem érti, és nem fogja fel, legjobb és legnemesebb szándékai ellenére is hiteltelen és célkitűzéséhez képest eredménytelen marad.

Épp azért kell láttatni az egymást követő korok, események és történések menetét (a két évezredes európai antijudaizmustól és a numerus clausustól a zsidótörvények megszületésén és a magyar hatóságok Kamenyec-Podolszkijt megelőző szerepén át a teljes jogfosztottság állapotáig, a bevagonírozásig és a végső megsemmisítésig), hogy a látogató előtt világossá váljék: saját, közvetlenül adott világunkra kell figyelnünk, a mindennapok látszólag megbocsátható „jellegtelenségeire”, a mindennapokba látszólag beleszürkülő apró „zavarokra”, mert épp ezek a „jellegtelenségek” és még elnézhetőnek tekintett „zavarok” teszik lehetővé az emberi gonoszság fokozatos kiterjeszkedését. Mert persze lehet legitim vita tárgya, hogy a kiállítás az 1938-as első zsidótörvénnyel kezdődjék, avagy az 1920-as numerus claususszal, csakhogy a folyamat lassú, de azonos irányba mutató könyörtelensége a látogató számára épp a mindennapok felelősségének örökké aktuális kérdését vetheti fel.

És ugyanígy: eszünkben sincs azt állítani, hogy majdnem kétezer év antijudaizmusából levezethető lenne a fajelméletre építő antiszemitizmus, de azt igenis látni kell, hogy sok évszázad antijudaizmusa, az analfabéták számára is érthető zsidóellenes templomi prédikációk, a Krisztus-gyilkosokként aposztrofált sátáni nép állítólagos szentséggyalázásainak, rituális gyilkosságainak, kútmérgezéseinek és rejtőzködő háttérhatalmának állandó felemlegetése, avagy a megszabott ikonográfia szerinti ábrázolása a templomok freskóin, kőfaragványain mennyire és miként ágyazhatott meg annak, hogy a vészkorszak idején egyesek esetleg rablásvágytól is hajtott aktivitásukkal, mások kegyetlen közömbösségükkel tették elfogadhatóvá az elfogadhatatlant. A történelem nem puszta illusztrációként vagy tudálékoskodó szakanyagként, hanem az emberarcú kegyetlenség terrénumaként jelenik meg.

Ráadásul Gerő a manicheus dualizmusnak megfelelően „a Gonosz” mellé beemeli „a Jót”, mint „a Gonosz” ellentétét. Ha az alternatíva ilyen egyszerű lett volna, és valójában nem az átmenetek milliónyi változata kínálkozott volna, akkor a kiállítás látogatója részben nem találna személyes fogódzót a végtelenségig leegyszerűsített világ sosem volt valóságában, részben pedig semmit sem értene mondjuk a sonderkommandós sokszorosan kiszolgáltatott helyzetéből, vagy abból, hogy jóllehet a legrettenetesebb pillanatokban is kínálkozott lehetőség az embermentésre, ám a lehetőségekkel feltűnően kevesen éltek.

„A Gonoszra” és „a Jóra” leegyszerűsített világkép nemcsak valóságidegen, hanem értelmezhetetlen és követhetetlen egy mai fiatal számára, minthogy a kapott élmény romantikus jellege, westernfilmekbe vagy hollywoodi giccstörténetekbe illő sematikus dramaturgiája meglehetősen távol áll mindennapi élményeitől, tapasztalataitól.

És újra hangsúlyozzuk: a metafizikai keretnek semmi keresnivalója a holokauszt történetének és eseménysorának múzeumi megjelenítésekor: egyrészt, mert nem metafizikai, transzcendens indíttatású eseményről van szó, másrészt „a Gonosz” és „a Jó” dramaturgiájára építő reprezentáció épp az ember bűnösségéről, kegyetlenségéről és aljasságáról terelné el a figyelmet. „A Gonosz” megidézése felmentést adna a bűnt elkövető ember számára, „a Jó” bevonása pedig emberfölötti feladatnak, vagyis teljesíthetetlennek ábrázolná  az ellenállás emberi-humánus parancsolatát.

Az elméleti tisztázatlanság és az átgondolatlanság elborzasztó és intő jele, amikor Köves Slomó a Frölich Róberttel való vitája során – Gerővel ellentétben – megjegyzi ugyan, hogy „a gonosz az nem valamilyen bestiális, sátáni, ravasz kígyó”, majd így folytatja: „egy borzasztóan egyszerű és magában a felismerése is nagy bölcsességet és bátorságot igénylő valami, ami elmondja azt is, hogy nem csak az áldozatok részéről mennyire nem volt egyszerű ez a történet, hány és hány morális és erkölcsi dilemmán kellett keresztül menniük, hanem a tettesek és amúgy a többnyire sajnos tétlenül maradó többség számára milyen egyszerű emberi élethelyzetekben kellett a jót felismerniük és választaniuk.”

A rabbi, korábbi énjével ellentétben, mostanában sokat beszél a holokausztról, de saját megállapítását idézve „a szavak mennyisége nem csap át minőségbe”. Egy rabbiként, aki olyan hitközséget vezet, amely a hatalom jóvoltából immár holokauszt múzeumot tulajdonol és a tárlat jövőbeni forgatókönyvének kialakítása során az alkotómunkáért felelősséget vállal, hogyan állíthatja azt, hogy az áldozatoknak a vészkorszak alatt lehettek erkölcsi és morális dilemmái?

A holokausztban elpusztultak nem szabad akaratukból váltak áldozatokká, nem adatott meg nekik az alternatívák közötti választás lehetősége, következésképpen semmilyen erkölcsi és morális dilemmán nem kellett keresztülmenniük.

Valamennyi áldozat ártatlan volt, „a holokausztba vetett ártatlanság maga”, akik ártatlanságukban szenvedték el a stigmatizációt, a jogfosztást, a dehumanizálást és a táborok borzalmait, és minden erkölcsi és morális dilemma nélkül váltak kiszolgáltatottaivá az emberi gonoszság iparszerű megjelenésének. Aki az áldozatok morális dilemmáit hozza szóba, vagy relativizál, vagy egészen egyszerűen nincs tudatában annak, hogy miről beszél. Annak még a gondolatát is szeretnénk kizárni, hogy épp egy magyarországi rabbi kezdene célozgatni arra, hogy a zsidó kápóknak, vagy éppen a nácikkal kollaboráló Zsidó Tanács vezetőinek a nácikhoz és magyarországi szövetségeseikhez hasonló szerepük lett volna hitsorsosaik elpusztításában. Ez az állítás legfeljebb a szélsőjobboldal számára jön kapóra, mintegy „bizonyítékaként” annak, hogy a holokausztban a nácik és cinkosaik mellett a zsidók is bűnösök, s őket is hasonló felelősség terheli.

Köves felkészületlenségére magyarázatot adhat, hogy mindig is a jövő felé fordult, maga mögött hagyva a magyar zsidóságot jellemző „holokauszt-identitást”, és fókuszában a 2000-es évek elejétől a magyar zsidóság „szellemi restaurációja” állt: az, hogy miképp lehetne újrateremteni mindazt, ami a holokauszt idején elpusztult. Céljául a már említett „holokauszt-identitástól” való elszakadás és a „pozitív zsidó identitás” éveken át következetesen hangoztatott programját tekintette, és még 2014-ben is ebben látta tevékenységének lényegét. Intézményi kereteit az utóbbi évek során – a kormány hathatós segítségével – ennek megfelelően bővíthette, gyarapíthatta, és így a hitközség elérhette „központi hivatását”, vagyis „minden eszközt garantáló” hitközséggé válhatott. Ugyanis – Köves álláspontja szerint – egy hitközség feladata, hogy „zsinagógát tartson fenn, közösséget szervezzen, a zsidó élet alapfeltételeit biztosítva kóser mindennapokat biztosítson, iskolát, oktatási intézményeket hozzon létre az egész közösség javára, ad abszurdum az alapkérdésekben (születés, halál, család, nevelés, szellemi élet etc.) támpontot mutasson a közösség erre fogékony tagjai számára.” Mindez – a kiemelt és átláthatatlan állami támogatásoktól eltekintve – teljesen rendben van, csupán felveti a kérdést, hogy vajon mennyire felkészült a hitközség és vezető rabbija az előtte álló feladatokra?

Nem könnyíti meg a fenti kérdésre a válaszadást, hogy Köves nyilatkozataiban rendre Hannah Arendt önmagában is meglehetősen problematikus gondolatait próbálja értelmezni. (Hannah Arendt a holokausztot politikai eseménnyé tette, és ezzel óhatatlanul bagatellizálta.) Köves visszatérő példázatként személyes történeteit ismételi: halhattunk már tőle fiatal- és felnőttkori emléket, történeteket nagyapákról és dédapákról, gyermekekről és tanítványokról, időben és térben ide-oda ugrálva. A tanmesék mindig rávilágítanak a beszélő logikájára, arra, hogy mit tart normatívnak, követendőnek hallgatói számára. Amikor felmenőire hivatkozik, és érintettsége révén – mint „négy holokauszt túlélő unokája” – szakmailag és emberileg próbálja hitelesíteni magát, súlyos következtetési hibát követ el, mivel ez aligha jöhet szóba referenciaként, hiszen ezen az alapon a magyar zsidók nagy része ugyancsak szakértőként tekinthetne önmagára. Másrészt a személyes érintettség nem jár együtt a szakmai és emberi kompetenciával. Annál is kevésbé, mert a tervezett múzeum össztársadalmi és nem „zsidó ügy”.

Portrait de Hannah Arendt (1906-1975), sociologue politique americaine d'origine allemande ©Effigie/Leemage
Hannah Arendt
Fotó: Effigie/Leemage / AFP

„Az emlékezet helyei”

A koncepció egyik központi eleme a holokausztot túlélt visszaemlékezők negyvenórás rögzített filmanyagának kétórásra megvágott, szerkesztett változata, amelyben – mint azt Gerő állítja – „a gyerekként megélt emlékeik szűrőjén mondják el – sok esetben gyermeki szinten megőrzött nyelvi szókészlettel – mi történt velük, miként borult fel az életük, miként vesztették el szeretteiket”. A visszaemlékezők elsődlegesen Izraelbe kivándorolt magyar holokauszt túlélők, mivel – Gerő érvelése szerint (Klubrádió 2018.10.04.) – ezek az interjúalanyok Magyarországon még nem ismertek, így „még hitelesebbek”, nem „hivatásos visszaemlékezők” és nem „szerepjáték” számukra történetük megosztása. Gerő ad hominem minősítgetései („hitelesebbek” versus „szerepjátékosok”) emberileg elfogadhatatlanok, szakmailag pedig erősen megkérdőjelezhetőek.

Ám a lényeget tekintve szögezzük le: a személyes érzelmek megjelenítése – e sorok íróinak meggyőződése szerint is – elengedhetetlen része egy ilyen kiállításnak: az elbeszélő mint szubjektív forrás a múlttal való emocionális azonosuláshoz vezethet közelebb, és a visszaemlékezések mentén a „saját” tapasztalat és élményvilág az egyéb dokumentumokban alig-alig fellelhető, megannyi „saját” igazságot teszik érzékelhetővé.

Ámde nincs tisztában az emlékezés funkciójával, szerepével és pszichológiájával, valamint a tudati reprezentáció különösségével az, aki úgy gondolja, hogy az egykori szereplők, résztvevők, ágensek puszta emlékezete (szerkesztett formában) történeti forrásként hiteles képet nyújt a múltról. Az emlék természetesen nem pontos megfelelője, hű tükörképe, lenyomata az „egykor volt”-nak, vagy a hajdani lelki folyamatoknak. Nem a múlt idéződik meg, hanem annak általunk és bennünk megőrzött nyomai. Az emlékezet nem támasztja fel a volt világát, sokkal inkább konstruálja azt: személyes jellegéből fakadóan torzít, az évek múltával részben szűkül, módosul, részben újabb keletű személyes és egyéb külsődleges elemek rakódnak rá, az individuális emlékezőképesség mnemotechnikai vonzatai, és a jelen horizontjából feltárulkozó múlt traumatikus emlékezete szükségszerűen hoz működésbe különféle védekező-hárító mechanizmusokat.

A koncepció kialakítói körülbelül 70 évvel a vészkorszakot követően készítették a kiállítás alapmotívumának szánt interjúkat. Az idő torzító hatása mellett a túlélők emlékezetének többszólamúságát a lokalitás (a hely szelleme és az „emlékezet helye”) is befolyásolja. Egy közösség emlékezhet Auschwitzban a magyar zsidóság pusztulására, ugyanúgy, mint Budapesten vagy Tel-Avivban, azonban egy „nemzeti” holokauszt múzeumban – ahol a magyar történések bemutatása a cél – döntően a magyar zsidóság Soáról őrzött emlékeinek kellene megjelennie. Az emlékezés nem a jelenből a múltba tartó, feltartóztathatatlan, nyílegyenes folyam, hanem a jelen és a múlt folytonos összjátéka, egy oda-vissza ható tudati aktus. Az emlékező a saját jelenéből indul ki, múltba pillantását a jelenből végzi. Emlékezetét nagymértékben határozza meg az éppen adott helyzete: az, hogy identitását (mondjuk zsidóságát) hol és miképp élhette és élheti meg szabadon (másként Izraelben és másként Magyarországon); hogy volt-e lehetősége a történtek társadalmi szintű, őszinte és nyílt ki- és átbeszélésére (másként Izraelben és másként Magyarországon); hogy miként viseltetik az óhaza iránt (a vészkorszak előtti boldog gyermekkorára nosztalgiával visszatekintve, avagy elutasítással és megvetéssel az ország iránt, amely szerepet vállalt szülei meggyilkolásában); hogy a visszaemlékezőnek milyen az éppen adott politikai jelene, amely visszaemlékezésének hangulati alapjául és keretéül szolgál (más Izraelben és más Magyarországon, s ezt – bizonyos politikai megfontolások okán – szintén kár és hiba volna ignorálniuk a kiállítás megálmodóinak); vagy milyen volt és milyen a jelenben a visszaemlékező státusa (míg Magyarországon megkülönböztetett kisebbségi létben kellett élnie, addig Izraelben a többségi társadalom teljes értékű tagjaként) stb. Vagyis nagyon más a jelene az izraeli, és más a magyarországi visszaemlékezőnek, más rétegek határozzák meg a megközelítően azonos forrásból táplálkozó emlékeket, ami magától értetődő ugyan, ám ami a magyar befogadót – egyéb ismeretek, élmények és szakmai megfontolások hiányában – félrevezetheti, súlyosan megtévesztheti.

Budapest, 2018. szeptember 7.
A Sorsok Háza 2018. szeptember 7-én. A józsefvárosi pályaudvaron kialakított holokauszt emlékközpont jövõre megnyílik, tulajdonosa a zsidó közösség lesz - jelentették be a helyszínen tartott sajtótájékoztatón.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Fotó: Mohai Balázs / MTI

Felvehető persze interjú Amerikában, Kanadában vagy akár Új-Zélandon élő magyar túlélőkkel is – a tapasztalatuk fontossága és bemutatása nem lehet kérdés tárgya –, azonban tekintettel arra, hogy elsődlegesen a jelenből emlékezünk, és a jelenünkből értelmezzük a múltunkat, ebből következően az országból elvándorolt interjúalanyoknak teljesen más az asszociációs mezőjük, mint egy olyan magyarországi túlélőnek, akinek deffenzívába kényszerített emlékezetét a Rákosi- és a Kádár-korszak kvázi-tabusítása után igazából a rendszerváltás képzelt szabadságeszménye sem tudta feloldani.

Ezért látjuk alapvető problémának, ha a tárlat tervezetében az Izraelben élő magyar származású túlélők visszaemlékezései dominálnak, és nem azért, mert úgy gondoljuk, hogy „megmásítják a maguk életét”.

Szükséges még egyszer megemlítenünk, hogy a hely szelleme befolyásolja az identitásunkat, az értékválasztásunkat és az emlékezetünket. A magyarországi és a külföldön készült interjúk összehasonlításával előtérbe kerülhetnének a hangsúlybeli eltolódások, amelyek csak gazdagíthatnák a tárlatot, azonban ehhez gondos szakmai-szerkesztői munkára lenne szükség.

Az érzelmekre történő hatás semmiképpen sem írhatja fölül a hitelességet. Vagyis az oral history nyújtotta tényanyag – hasonlóan más történelmi dokumentumhoz – forráskritikai megközelítést követel. Ám a holokauszt emlékezete még a fentieknél is súlyosabb és speciálisabb problémát vet fel, kétségbe vonva a holokauszt utáni korszaknak mint „a tanú korának” (Annette Wieviorka) elnevezését. A halálgyárak legautentikusabb tanúi, azok, akik tudatuk birtokában végigszenvedték megsemmisítésük minden stációját, nem tudnak tanúskodni, minthogy a halálgyárak megszabták sorstalanságukat, és elpusztultak. A táborok valódi rendeltetését, létrehozásuk okát és működésük célját ők teljesítették be a halálukkal, és nem az életben maradottak. Primo Levi nem véletlenül írja, hogy „a lágervilág történetét szinte kizárólag olyanok írták, akik, mint én magam is, nem járták meg a pokol legmélyebb bugyrát. Aki megjárta, az nem tért vissza, vagy ha mégis, önnön szenvedése és értetlensége megbénította megfigyelőképességét. Vagyis „nem mi, túlélők vagyunk az igazi tanúk”, mi, „az elenyésző… rendellenes kisebbség”, hanem „az odaveszettek, csakis az ő vallomásuk lehetne általános érvényű. Ők a szabály, mi a kivétel” – írja az Auschwitzot megjárt író, aki a túlélhetetlent túlélőket „szürke zónának” nevezi. Az ebből fakadó történeti és elméleti problémák még akkor is fennállnak, ha a túlélő (és ebből a szempontból lényegtelen, miként élte túl: szerencséje volt, kollaborált a nácikkal, foglalkozása okán nélkülözhetetlenné vált stb.) morális kötelessége a tanúskodás: a túlélőnek részben helyettesítő, részben erkölcsi küldetése van, amennyiben a már megszólalni képtelenek helyett továbbadja és továbbörökíti az elbeszélést, hogy az a kollektív emlékezet kitörölhetetlen részévé váljon.

Gyermekaggyal, gyermekszemmel

Ugyancsak kardinális probléma a kiállítás vezérmotívuma és a megszólítani kívánt korcsoport. A Sorsok Háza kijelölt célközönsége a 14-25 éves korosztály, amely általánosítva a középiskolás és egyetemista fiatalokat fedi le. Köves szerint ezeket a „gyerekeket” már sokkal nehezebb megszólítani: érvei között szerepel, hogy ennek a korosztálynak semmilyen személyes kötődése nincs a holokauszthoz – a kontextust sem ismerik –, nem tudják, mi a jogfosztottság vagy mi a háború. Másrészt a generáció sajátjának gondolja, hogy az ingergazdag környezetből következően kevésbé képesek koncentrálni figyelmüket. Ezek alapján érzi legitimnek a kiállítás centrális elemét, az általa „érzelmi bevonódás”-ként definiált „gyermek idegenvezetőt”, akinek szemszögéből ismerhetjük meg azt a folyamatot, amely a jogfosztással kezdődött és a gázkamrákban ért véget.

Felmerül bennünk a kérdés, hogy a serdülők és a fiatal felnőttek csoportja valóban homogenizálható-e? Véleményünk szerint semmiképpen sem, ugyanis mind mentálisan, mind emocionálisan meghatározó különbségek vannak a 14-25 éves fiatalok között. A tárlat a látogatók emocionális kapacitására akar hatni, s az empatikus képességeiket szólítja meg. Az empátia, amely a másik ember vagy embercsoport gondolkodásának, nézőpontjának a felismerése, átvétele, és értelmezése, két szegmensből (kognitív és affektív) áll. Az empátia nem állandó tulajdonság, hanem személyiségfejlődési folyamat, az átélt élmények, emberi hatások függvénye. Az affektív empátia annyit tesz, hogy a gyermekek átérezik a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot stb., azonosulnak a másik érzéseivel, azonban ahhoz, hogy megismerjék a kor szellemét, kontextusba tudják helyezni több millió ember szenvedését, nemcsak az affektív empátiájukra kell hatni, mivel a mögöttes motivációk megértéséhez nem elég a beleélés, hanem az értelmezéshez a kognitív folyamatok érzékeltetésére is szükség van. Különben csak az „érzelmi fertőzés” történik meg, s a fiatalok igazából képtelenek interpretálni a háttérbe szorult alapvető folyamatokat és összefüggéseket. A tárlaton ezért elkerülhetetlen szükség mutatkozik magyarázatokra és az összefüggések bemutatására, az adatok élményszerű értelmezésére, amely egyben interaktív és informatív.

A korspecifikus bemutatást nem indokolja a kiállítás célközönsége, ráadásul megjelenhet a relativizálás problematikája, azaz a gyermeki ártatlanság narratívája – a rousseau-i alapokból kiindulva, miszerint a gyermekek ártatlanok, és a társadalom, a civilizáció rontja meg őket –, amely azt sugallhatja, hogy a felnőtt áldozatok „kevésbé” voltak ártatlanok, s felhalmozott „bűneik” miatt hurcolták meg őket.

Látványpark vagy emlékhely

Mint a fentiekben már jeleztük, magunk is elengedhetetlenül fontosnak tartjuk (mondhatni triviálisnak) a kiállítás látogatójának „élményközpontú”, azaz érzelmi bevonását a bemutatni kívánt történeti időszakba és annak eseményfolyamába. Napjaink történettudományának egyik legközéppontibb kérdéséről és problémájáról van szó: hogyan s miként lehet az „egykor volt”, vagyis mára nem létező múlt világát a jelen számára érzékivé és élményszerűvé tenni? Miként képes – képes-e egyáltalán – a múlt közvetlen élményként hatni? És a kortársi (ágens) tapasztalat (a tanú megélt világa) alkalmas-e arra, hogy élménnyé váljon egy másik kor személye számára, aki azonban már semmilyen közvetlen tapasztalattal nem rendelkezik arról, amiről a múlt közvetítője, a tanú beszámol, vagy amire visszaemlékezik.

Egy – kiváltképp ilyen profilú – kiállítás megálmodói számára evidensnek kellene lennie, hogy kizárólag megértés és élmény együttese, megértés és megélés kölcsönös egymásba  fonódása, vagyis az élményalapú megismerés vezethet el ahhoz a katartikus felismeréshez, amelyben az egyedi tapasztalat általános és általánosan érvényes élettapasztalattá képes transzponálódni. Vagyis nem külön-külön, egymástól elválasztva, egymástól elkülönülő egységbe helyezve a kiállítás és a „tudáscentrum” terét, épp ellenkezőleg: a korszerű muzeológia feladata a tartalmi és látványterv egységével épp az, hogy az immár nem poros múzeumi tárlókba összehordott anyag, a vizuális reprezentáció (installáció, filmek, képek, dokumentumfelvételek stb.) révén, és a tapasztalat mentén új belátáshoz, új értelemhez és új, eddig még nem tapasztalt szenzitív azonosuláshoz vezessen. A történeti tapasztalat – értelemszerűen – feltételezi, sőt megköveteli a történeti elbeszélés ismeretét, és kizárólag ez a tapasztalat válthatja ki azt az érzelmi azonosulást, amelynek során az egyéni élmény új tudás forrásává, és a tapasztalatszerzés révén a személyes jelleg immár kollektívvá válik. Az új muzeológia (new museology) lényege éppen az a kulturális és szimbolikus reprezentáció, ahol a textusok, magyarázatok és leírások nem önállósulva, hanem szervesülve az installáció, a látványvilág, a performatív megjelenítés egészével egységben hozza létre az interpretáció adott formáját. Ez a professzionális látványtervező érzéki munkájának eredménye. A szövegek és magyarázatok dominanciája legfeljebb a konzervatív, ásatag, tudálékos és unalmas múzeumok világát idézheti csak meg, míg a kognitivitás mellőzése (vagy másik terembe történő száműzése), azaz a szimpla vizualitás maga semmi mást nem eredményezhet, csak egy giccses, 3D-s szemüvegen át látott virtuális valóságot.

Mindez természetesen nem zárja ki, sőt megköveteli, hogy a kiállítás központi részéhez, vagyis a performatív megjelenítéshez – afféle kiegészítő „lábjegyzetként” – kapcsolódjon oktatási központ és számítógépes „tudáscentrum”, amely a további érdeklődés és pontosítás interaktív formáit biztosítja.

Gerő vitaindítójában leszögezi: „A Sorsok Háza a holokausztról, pontosabban szólva a holokauszt bemutatásáról szól. A holokauszt reprezentációja értelemszerűen nem egyenlő a holokauszttal.” Azt, hogy a múzeum nem egyenlő a holokauszttal persze nem felesleges nyilvánvalóvá tenni a napijegyet vásárló és mit sem sejtő látogató számára, de a jelzett probléma ennél jóval általánosabb és kardinálisabb. Valójában arról a fundamentális és klasszikus kérdésről van szó, hogy lehetséges-e „kiábrázolni”, érzékivé tenni Auschwitzot, és hogy vajon a végső megsemmisítéshez vezető útnak és a haláltáborok működésének és „logikájának” bemutatására vállalkozó intézmény a magától értetődő történeti tárgyilagosságon túl követel-e a történésztől és a muzeológustól egyéb stratégiát?

Budapest, 2018. január 9.
A holokauszt budapesti áldozatainak emlékére a Józsefvárosi pályaudvar egykori területén megvalósított Sorsok Háza - Európai Oktatási Központ épületegyüttese a fõváros VIII. kerületében, a Fiumei út mentén. F. Kovács Attila mûépítész tervei alapján készült 2014-2015-ben.
MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba 
***************************
Kedves Felhasználó!
Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítõje közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt.
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

Ami az utóbbi kérdést illeti, meggyőződésünk szerint elengedhetetlen, hogy a történész és a muzeológus ne csupán az események puszta kívülállójaként, „objektív”, „elfogulatlan” és „tárgyilagos” szemlélőjeként tekintsen az egykori eseményekre, hanem narratívájával képes legyen az áldozatok látószögéből is feleleveníteni a múltat. Valahogy úgy, ahogy ezt tette például Zoltán Gábor Orgia című könyvében, amelyben a történeti és levéltári kutatómunka eredménye az elbeszélés menetében vált felkavaróan érzékelhetővé és katartikus megrendüléshez vezető „személyes” élménnyé.

Ami pedig Auschwitz „kiábrázolhatóságának” és „bemutathatóságának”, vagyis érzékivé tételének kérdését illeti, a válasz csak ambivalens lehet. Mert miközben a „megjeleníthetőségre” a leghatározottabb nemmel kell felelni (a legvégső iszonyatnak nincs metaforája), aközben – Kertész Imrének adva igazat – úgy tűnik, hogy ha nem is az „ugyanaz” vagy a „hasonló” üres és hazug másolatának értelmében (Kertész regényéből tudjuk, hogy Auschwitz nem hasonlítható a pokolhoz), Auschwitzról kizárólag az esztétikai képzelőerő, vagyis az „eredendő” érzéki megjelenítése révén nyerhetünk elképzelést. „S ha kínjában az ember néma, nékem fájdalmamra egy isten szót adott” – írja Goethe. És valóban: léteznek műalkotások – Kertész Sorstalansága, Primo Levi vagy Tadeusz Borowski munkái, Nemes Jeles László Saul fia –, amelyek a jogfosztás folyamatát, és magát az Endlösungot az esztétikai képzelőerő révén hiteles érzéki élményként képesek ábrázolni.

A múzeumnak tehát a szaktörténészek mellett támaszkodnia kell a látványban és a vizualitás érzékiségében gondolkodni képes alkotó művészek, látványtervezők és esztéták munkájára is.

Szenvedéstörténetek

Gerő vitaindítójának egy helyén azt írja, hogy „elvileg bármikor, bárkivel megtörténhet az, ami a zsidókkal történt…” Az állítás nem igaz, ugyanis még elvileg sem történhet meg bármikor, bárkivel az, ami a zsidókkal megtörtént.

Ami historikus, az ismételhetetlen: egyedi és egyszeri. Kétségtelen tény, hogy – amint Gerő fogalmaz – „az emberi méltóság sárba tiprásának megélése és a jogfosztás elviselése nem zsidó privilégium”, ámde a holokauszt csak és kizárólag azok „privilégiuma” volt, akik azt elszenvedték, és akik abba belepusztultak. Természetesen – ha nyílik erre lehetőség – a múzeumi együttes rendelkezhet olyan kiállítói térrel, ahol rendre más népek, etnikumok, vallási vagy egyéb kisebbségek elleni „mindenkori” jogsértések, gyilkos atrocitások, az üldözésnek és az emberi kegyetlenségnek a történelemből ismert és megtapasztalt megannyi módjával és formájával ismerkedhet a látogató, de minden bemutatott történetnek a maga sajátosságát és jellegzetességét kell tartalmaznia, minden formális összeméricskélést és összehasonlítást mellőzve, s anélkül, hogy a holokauszt egyedülállósága, az Endlösung ipari körülmények között végbemenő egyedisége relativizálódjék. Egészen pontosan az, hogy a világtörténelemben először fogalmazódott meg és próbált átültetődni a gyakorlatba egy nép vallási és faji alapon definiált tagjainak teljes kiirtása, a csecsemőtől az aggastyánig, hogy írmagjuk se maradjon. Nem territoriális alapon, hanem globálisan, és nem megkímélve az együttműködőket, csak felhasználva őket ideig-óráig, céljaik eléréséhez.

Post scriptum

E sorok írói, hivatásukból és lelkiismeretükből fakadóan elkötelezettek abban, hogy a múzeum elkészüljön. Nem mi vagy a project bírálói az okai annak, hogy a tervezet szürreális fordulatokban bővelkedett: négy évvel ezelőtt megszületett egy koncepció, amelyben a témával foglalkozó hazai szakértők nem kaptak helyet, ám amely koncepciót a legnevesebb független nemzetközi intézmények és szakemberek elfogadhatatlannak neveztek.

Nem miattunk szunnyadt a tervezet hosszú éveken át, jóllehet közben felépült az épületegyüttes, amelyről továbbra sem tudni, milyen koncepció külső és belső térvilágát hivatott kifejezni.

Nem mi hoztunk kormányhatározatot arról, hogy a megkezdett koncepciót folytatni kell, és nem mi döntöttünk hatalmi úton arról, hogy kiknek a tulajdonába kerül az ingatlan, és ki felelős a további munkálatokért. Nem mi vagyunk azok, akik a projectet hadititokként kezelik, akik nem mondják meg, kik is vesznek részt a munkálatokban, és kiknek a szakmaiságát tisztelhetjük az egész mögött. És persze nem mi vagyunk azok, akik úri kedvüknek megfelelően pipettával csepegtetik az információkat, mintha legalábbis nem a köz pénzéből, és nem az egész nemzet okulását szolgálandó készülne valami, valahol, valakik által.

És persze különböző privát érdekeltségekből fakadóan, ezért vagy azért, ilyen vagy olyan érdekek mentén lehet türelmetlenkedni, lehet úgy tenni, mintha minden jól alakulna (noha semmi sem), és függetlennek álcázva magunkat szót emelni azért, hogy legyen vége a vitának (miközben érdemben még el sem kezdődött), és mielőbb nyissa meg kapuit a múzeum, csakhogy – meggyőződésünk szerint – egy néhány hónapos, immár titkolózásoktól mentes, új alapokon szerveződő nyílt szakmai párbeszéd garanciája és biztosítéka lehetne annak, hogy a múzeum a lehető legoptimálisabb, legvállalhatóbb, legőszintébb és legméltóbb tartalommal és megjelenítéssel kezdje meg működését.

Akár még egy év türelmet kérve mindazoktól, akik valamiért legszívesebben már holnap belaknák az épületet.          

Kiemelt kép: Berecz Valter/24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

FRANCE. PARIS (75) BELLEVILLE-MENILMONTANT. METRO
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.