Általában az NFL-ben (és az NHL-ben, az NBA-ben, az MLB-ben) azon csapatok városai tartanak hetedhétországra szóló bulit, amelyek megnyerik az adott szezont. Ilyenkor szó szerint milliók mennek utcára ünnepelni, sírni, nevetni, hiszen övék a bajnoki cím, ők a „világbajnokok”.
Akadnak viszont olyan szurkolók, akik soha az életben nem élhették meg ezt az érzést, és prognosztizálhatóan a közeljövőben sem fogják. Számukra minden év egyforma: megy a készülődés, várják az új idényt, több száz órát olvasnak cikkeket, néznek műsorokat, hallgatnak szakértőket, majd több száz, ezer dollárt költenek jegyre, bérletre, csak hogy láthassák a kedvenceket újra, meg újra, meg újra – kikapni. Ez mindennapos.
A Browns az idei rajt előtti két évben 32 mérkőzésen mindössze egyszer hagyta el a pályát győztesen, ha pedig az elmúlt tíz évet vesszük figyelembe 160 találkozón 38-szor. Mégis, a mesés clevelandi tábor, a Dawg Pound kitartó. A meccsek általában így is közel telt házasok, és idővel megszokták, sőt már maguk ironizálnak a kedvencek sikertelenségén; ők csinálnak viccet, mémet a saját szerencsétlenségükből.
(A clevelandi szurkoló: egyszer három jegyet felejtettem a szélvődőn, mire visszamentem, már kilenc volt ott.)
Úgy tűnt, hogy az imák meghallgattattak, a kitartás célt ért, hiszen a Browns a fogadkozásoknak eleget téve tényleg odatette magát az új év első meccsén, és a clevelandiek legnagyobb örömére 2016 decembere óta először nem kaptak ki egy NFL-meccsen. Az már más kérdés, hogy ismét sikerült az internetes trolloknak munkát adni azzal, hogy győzni nem sikerült, mivel a hosszabbítás utolsó másodpercében kihagyták a szinte kihagyhatatlant; a meccsnyerő fieldgoalt. A világon nincsen ennél brownsosabb dolog.
Furcsa lehet, de volt idő, amikor komolyan kellett venni a Cleveland Brownst. Ugorjunk vissza a kilencvenes évekre, amikor nem Amerika legszerencsétlenebb csapatáról, hanem egy ígéretről beszélhetünk, amit ha beváltanak, minden máshogyan alakulhatott volna.
Mi lett volna, ha?
Az igazán nagy sikerekig a negyvenes-ötvenes évekig kell visszamennünk, de arra talán már a jelenkor legelvetemültebb szurkolói sem emlékeznek. Nagyon rég volt az, amikor a Browns nem at általános közröhej tárgyát képezte, hanem elismerés övezte. Nehéz elképzelni, de 1991-től néhány éven keresztül Clevelandben együtt dolgozott a profi és az egyetemi bajnokság történetének két legjobb edzője: a New England Patriots-cal ötszörös NFL-bajnok Bill Belichick és az Alabama Crimson Tide-dal ötszörös, az LSU-val egyszeres össznemzeti bajnok Nick Saban. Előbbinek ez volt az első vezetőedzői állása, utóbbi a védelemmel foglalkozott.
Belichikckék valamit elkezdtek, jól dolgoztak, így történt, hogy az 1996-os idény előtt sokat vártak a Brownstól, sőt voltak, akik előzetesen a Super Bowlba várták őket. Ám ez már csak azért sem történhetett meg, mert az akkori tulajdonos, Art Modell úgy döntött, hogy Baltimore-ba költözteti a franchise-t. Cleveland nem hagyta magát, viszont ez azzal járt, hogy a hosszú pereskedés végén a bíróság a csapatot Modellnek, a nevét, színeit és történelmét pedig a városnak ítélte. A botránynak az lett a vége, hogy a franchise három évig nem játszott egyetlen meccset sem, csak 1999-ben sikerült újra aktiválni.
A clevelandiek azóta sem tudják a döntést megemészteni, mert úgy érzik, valami készülőben volt. Modell a személyzet nagy részét Baltimore-ba vitte, amikor 1996-ban megalakult a Baltimore Ravens. Ki tudja, lehet, hogy ott és abban a pillanatban vágta el a Browns jövőjét.
Nagyon sajnáltam a játékosokat, a szurkolókat és az edzőket is, akik rengeteg munkát tettek bele még úgyis, hogy semmi támogatást nem kaptunk. A tulajdonost nem lehetett elérni, Baltimore-ban volt, úgy éreztük, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk
– mondta Bill Belichick.
Senki nem értette, hogy mi történik, a játékosokat is hidegzuhanyként érte a bejelentés. Kis túlzással hétfőn még Clevelandben feküdtek le aludni, kedden már Baltimore-ban keltek fel. És még mindig az a kérdés: mi lett volna, ha?
A Halhatatlanok Csarnokába beiktatott clevelandi legenda, Ozzie Newsome azt mondja, ő tudja, hogyan végződött volna, ha hagyják őket játszani.
Egyértelmű, hogy Super Bowlt nyertünk volna. Tehetségesek, elkötelezettek, egységesek voltunk.
Az új érában, az 1999-es újrakalibrálás óta a Brownsnak mindössze kétszer sikerült (2002 és 2007) nyolc meccsnél többet nyerni az alapszakaszban, rájátszásban pedig az utolsó győzelemig 1994-ig és a már említett Belichick-féle csapatig kell visszatekernünk.
Majd jövőre!
Az NFL-t kedvelők jelenleg ott tartanak, hogy ha meghallják a csapat nevét, csak legyintenek egyet. Ugyan egy-egy jobb fiatalt már sikerült beépíteni a csapatba, de az eredmények tavaly sem jöttek. A jövő viszont még tartogathat meglepetéseket, hiszen az idei drafton az első helyen kihúzott, ám jelenleg kispados irányítótól, Baker Mayfieldtől sokat várnak a szakértők.
A szurkolók, a Dawg Pound biztosan. Noha az elején azt írtuk, hogy a tábor mindig ott van a Browns háta mögött, az elmúlt évek kilátástalansága után a 73 200 néző befogadására képes FirstEnergy Stadium kihasználtsága kissé visszaesett – 87,9 százalékról 85 százalékra – a hazai meccseken. Ez még nem ok az aggodalomra – átlagban 62 ezer nézőt jelent –, hiszen ha idén végre látható lesz a fejlődés, a tendencia könnyen megfordulhat. Tényleg nem kell sok, csak egy picike győzelem, néhány szép touchdown, vagy szerelés.
Hogy miért szurkol valaki a történelem egyik legrosszabb csapatának? A Sports Illustratednek többen is elmondták, egyszerűen imádják a focit, és történjen bármi, ha esik az eső, ha fúj a szél, hisznek a Brownsban.
Ez olyan, mint a télapó. Ha nagyon erősen hiszel benne, ha tényleg nagyon akarod, előbb-utóbb megkapod azt, amire mindig is vágytál.
