Egyre inkább úgy néz ki, hogy a Netflix azon törekvése, hogy ne csak az angol nyelvű közönségnek nyújtson brit és amerikai tartalmakat, nagyon, nagyon jó ötletnek bizonyult. A német Dark című sorozat erős visszajelzéseket kapott mint a közönség, mind a kritikusok részéről, a spanyol és angol nyelven futó, Kolumbiában forgatott Narcost két Golden Globe-ra jelölték, és ezek csak a nagyobb sajtónyilvánosságot kapott darabok, öt percnyi kutatással egész sor izgalmas, nem angol nyelvű filmet és sorozatot talál a kalandos kedvű néző.
Nemrégiben épp a francia gyártás rukkolt elő egy hatrészes minisorozattal: a La Mante (The Mantis, Az Imádkozósáska) címen futó brutális tömeggyilkosos széria A bárányok hallgatnak felütésével indul, és az emberi lélek olyan torz formáiról mesél, hogy gyenge gyomrú és idegzetű olvasóink a cikknek ezen a pontján hagyják abba az olvasást.
A hannibáli felütés annyit tesz, hogy amint A bárányok hallgatnak nyomozói a pszichopata sorozatgyilkos Hannibal Lecter segítségét kérik egy másik pszichopata sorozatgyilkos felkutatásához, úgy itt is hasonló történik, annyi különbséggel, hogy itt az élete végéig bebörtönzött sorozatgyilkos maga ajánl segítséget a hatóságoknak. Természetesen nem az embersége lobbant be, a huszonöt éve rácsok mögött, magánzárkában élő Jeanne azzal a feltétellel segít a sajátjához hasonló gyilkosságokat elkövető ismeretlen felkutatásában, ha a kapcsolattartást egy bizonyos nyomozó intézi: a fia, aki bebörtönzése óta nem állt szóba vele, viszont a sors érdekes fintoraként rendőr lett. Hogy vezeklésként-e anyja bűneiért, az nincs kimondva ugyan, de azért nem kell Freudnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük a lélektani kapcsolatot: anyu megölt több mint féltucat embert, ő pedig a hasonló figurák elleni küzdelemre tette fel az életét.
A fiúnak, Damiennek semmi kedve felújítani kapcsolatát az anyjával, de nem sok választása van: az ügyben nincs előrelépés, a gyilkos, akit üldöznek, már három férfit tett el láb alól brutális kegyetlenséggel, egy az egyben lemásolva anyja huszonöt évvel korábbi tetteit. Egyetlen különbség van: az Imádkozósáska néven elhíresült nő annak idején
Ez a mostani gyilkos viszont látszólag véletlenszerűen választ áldozatot, akikkel kapcsolatban nem merült fel semmilyen gyanú, ellenkezőleg, szerető férjek, apák, és így tovább. Bár huszonöt éve mindent megtett azért, hogy ne derüljön ki anyja kiléte, Damien vállalja a dolgot, azzal a feltétellel, hogy a kapcsolat ez után is titokban marad, a nyomozás elindul, sőt, látszólag gyorsan eredményekkel is kecsegtet az együttműködés, ám hamar kiderül, hogy a történet annál sokkal szövevényesebb, mint amilyennek elsőre tűnik.
A spoilerezőknek alighanem külön bugyra van a pokolban, kerülöm is a dolgot, ennél a sorozatnál pedig még a szokásosnál is fontosabb, hogy ne derüljenek ki a sztori fordulatai idő előtt – fordulatokból ugyanis van bőven, mégpedig abból a fajtából, ami szédítően éles irányváltást hoz a történetbe. A dramaturgia különösebb óvatosság nélkül ránt újabbat és újabbat a nézőn, na, nem mintha bánnánk, főként, hogy ezek a fordulatok minden erőltetettséget nélkülöznek. Kell is ez a hihetőség, ugyanis a történet néhány egyéb vonatkozása elég szabadosan áll a realitáshoz: kissé kizökkentő azon gondolkodni, hogy egy elítélt sorozatgyilkos tényleg csak úgy lehet diszkrét házi őrizetbe helyezni, hogy egy, a windsori palotához méltó kastélycsodában helyezik el?
Ugyanakkor az efféle túlkapások eltörpülnek a folyamatos feszültség mellett, ami a forgatókönyv teremt, ami bár önmagában is erős, de az alakítások emelik olyan színvonalra, amit a televíziózás csúcsteljesítményei között sem sokszor látunk. A szereposztás összességében erős, ám közülük is kiemelkedik a Jeanne szerepében brillírozó Carole Bouquet, akinek alakítását egy helyütt Meryl Streep színvonalával említik egy lapon, egyáltalán nem túlozva: úgy váltogat a vívódó anya, a rideg, számító fogvatartott, és a sorozatgyilkos bizarr pszichózisa között, hogy ha csak őt mutogatnák a közel egy órás epizódokban végig, az is ugyanilyen lebilincselő lenne. Kétségkívül ő viszi a hátán a sorozatot, az erős iparosmunkából a zsenialitásig emelve a lécet.
Ezzel együtt a La Mante nem való mindenkinek: nem véletlenül dicsérte a horror-atyaúristen Stephen King is, a sorozat ugyanis, ha nem is folyamatosan, de időközönként egészen hideglelősen brutális, amint King is kiemelte, nem gyakran lát a publikum ipari mosógépben haldokló embert, és véres csonkokból is akad jó néhány. Ezzel együtt messze nem a gore és a jumpscare teszi át ezt a krimi-thrillert csaknem a horror kategóriába, sőt, még nem is az a nyomasztó, bizarr sötétség, ami a bemutatott elméket uralja, inkább az a zavarba ejtő élmény, ahogy nézzük ezt a brutális, semmi megbánást nem mutató, többszörös gyilkost, és lassan elkezdjük tényleg megérteni.
A La Mante (The Mantis) mind a hat epizódja elérhető a Netflixen francia nyelven, angol felirattal. Értékelés 8/10
Kiemelt kép: Septembre Productions
