Kultúra sorozatkritika

Még mindig ijesztően szórakoztató a Fekete tükörbe nézni

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 01. 02. 21:00

Mivel egy antológia-sorozatot nem kell sorrendben nézni, itt vannak korunk legerősebb sci-fi sorozata, a Black Mirror új évadának részei a leggyengébbtől a legjobbig sorba állítva.

Két nappal az év vége előtt került fel a Netflixre Charlie Brooker kultikus sci-fi sorozata, a Black Mirror (Fekete tükör) negyedik évada. Míg az első kettő a brit Channel 4 csatornán volt látható először, a 2016-ban elkészült harmadik már a Netflix gyártásában készült, és a duplájára is hízott: hat epizódból állt, szemben a háromrészes első két évaddal. A leginkább a Meghökkentő mesék és az Alkonyzóna mintájára készülő, nem összefüggő részekből álló, úgynevezett antológia-sorozat hamar népszerűvé vált, ahogy rendszerint sci-fibe ágyazva csavart egy nagyot az egyre inkább technológiafüggő korunk felvetette kérdéseken, és sötét humorral mutatta be őket. Brooker rendszerint gondoskodik egy gyomrossal felérő csavarral az epizódok végén, és ritkán látható alapossággal dolgozza ki a rendszerint a nem túl távoli jövőben játszódó epizódok technológiai hátterét, valósnak tűnő eszközökkel.

Egy Black Mirror-epizódtól az általában meglévő humor és szatíra ellenére nemigen lesz jó kedve a nézőnek, mégis olyan szórakozást kínál, amire kevés másik mai film vagy sorozat képes. Ez még akkor is igaz, ha egyre több az olyan hang a negyedik évad ismeretében, mely szerint Brooker kezd önismétlővé válni, és az újak nehezebben érik el a korábbi epizódok hatását. Olyan igazi változást azért túlzás lenne emlegetni: az arányok idén is nagyjából hasonlóak, mint a tavalyi évadban, vagyis nagyjából a részek fele hozza a megszokott színvonalat, de a gyengébb epizódokat sem bánjuk meg, hogy láttuk. Na jó, talán az idén van egy rész, ami nélkül semmivel se lenne rosszabb az életminőségünk, de ettől még a Black Mirror továbbra is egyedülállóan érdekes sorozat marad. Nézzük, hogyan sikerült az új évad, a leggyengébb epizódtól haladva a legjobb felé.

6. Crocodile (A buta horror Izlandon is buta horror marad)

Ha valamiben konszenzus van a negyedik évadot illetően, akkor az az, hogy a Crocodile messze a leggyengébb rész, talán az egész sorozat történetének mélypontja. A fő probléma az vele, hogy a Black Mirror nagyon kevés erénye köszön vissza, cserébe hiányzik belőle a máskor olyan gondosan megalapozott pszichológiai háttér, és szükségtelenül, már-már perverzül erőszakos. A Crocodile-ban is van persze technológiai csavar: egy olyan technikát láthatunk, amely képes lehívni valakinek az emlékeit, mely aztán kulcsszerepet is kap a részben, csakhogy ez önmagában kevés, az az öncélúság pedig, ami jellemzi az epizódot, kifejezetten bosszantó. És valóban, az a felismerés, mely szerint nem biztos, hogy jól jár az emberiség azzal, ha nem maradnak titkai, már a Black Mirrorban sem először jelenik meg.

A sztori röviden annyi, hogy egy rettenetes frizurával megvert sztárépítészt (Andrea Riseborough) kísérti egy a múltban elkövetett bűne, de hogy miért lesz belőle hirtelen egy C-kategóriás horrorfilmekbe illő szörnyeteg, az sajnos nincs kifejtve. Ehelyett csak egyre valószínűtlenebb fordulatok követik egymást, melyek láttán az ember legszívesebben tényleg üvöltene a képernyővel, hogy ez mekkora idióta baromság már! (Én meg is tettem.) Külön idegesítő, hogy az epizódnak valamiféle nordic noir hitelességet akarnak adni azzal, hogy Izlandon vették fel, mintha a szép, behavazott, vadregényes táj önmagában igazolná a rész létjogosultságát. Ha valaki látta a Fortitude című sorozatot, az pontosan tudhatja, hogy erre az útra már mások is ráléptek, és annak se lett jó vége. Tényleg kár érte.

5. Arkangel (A jövő a helikopterszülők paradicsoma lesz)

Ez a rész kicsit hasonló premisszán alapul, mint a Crocodile (a magánszféra és a technológia ütközése), de azzal ellentétben itt szépen, logikusan végigvitt sztorit kapunk, csak éppen a szokásos Black Mirror-csavar hiányzik belőle. Ráadásul az alapfelvetés is teljesen valós: a főszereplő anya, Marie (Rosemarie DeWitt) egyedül neveli a lányát, Sarát, és valósággal beteg a gondolattól is, hogy esetleg egyszer elveszíti, ezért kapva kap az alkalmon, hogy az Arkangel nevű technológiával folyamatosan megfigyelheti őt. Az Arkangel egy beépített chip segítségével nemcsak Sara tartózkodási helyét mutatja meg, de folyamatos tájékoztatást ad az egészségéről is. Eddig még rendben is volna, de az Arkangellel a szülő képes kiblokkolni a gyerek számára ijesztő élményeket, és még arra is lehetősége van, hogy lássa, amit a gyerek épp lát. Ennek pedig nyilván nem lehet jó vége, és mivel ez egy Black Mirror-rész, nem is lesz.

A Jodie Foster rendezte epizód abszolút érvényes kérdéseket vet fel, melyekkel még az is azonosulni tud, akinek esetleg nincs gyereke, de máris a legrosszabbra gondol, ha közelebbi hozzátartozója három csengés után sem veszi fel a telefont. A gond csak az, hogy két külön szál látszik érvényesülni a részben: az egyik a burokban felnövő Sara, aki nem láthat vért és erőszakot, a másik pedig a lánya privát szféráját megszállottan sértő anya, és a kettő valahogy nem találkozik egyáltalán. Továbbá a rész látványvilága és az erős színészi játék (a kamasz Sarát alakító Brenna Harding nevét érdemes megjegyezni, de egyébként az összes részben erős női karaktereket láthatunk) miatt többen is egy sima mai független filmhez hasonlították az Arkangelt, ami önmagában nem negatívum, viszont nem biztos, hogy egy Black Mirror-résztől pont ezt várják.

4. Metalhead (Van-e gyenge pontja egy multifunkciós robotvérebnek?)

Az évad talán legnyomasztóbb és egyben legrövidebb része, melyben gyakorlatilag végig egy robotkutya üldöz egy Bella nevű nőt (Maxine Peake) egy disztópikus világban. A fekete-fehérben forgatott epizódban talán az a legfurcsább, hogy nincs benne semmi váratlan: a legvégén egy csavarnak is alig nevezhető fricskát leszámítva egy egyszerű üldözéses sztorit kapunk, melyben hárman betörnek egy raktárba, de az akciót csak Bella éli túl, és onnantól kezdve az ő túléléséért szurkolhatunk. Annál is inkább, mert ellenfele, a robotkutya leginkább a Terminátorra emlékeztet, csak még nála is sokkal szívósabb és ijesztőbb: ha kell, gyorsan fut, ha kell, lő, ha kell, kést ragad, és még autót is tud vezetni. Gyenge pontja pedig jóval kevesebb van, mint egy igazi vérebnek – például ezt eszébe se jutna senkinek hússal etetni, hogy eltereljük a figyelmét.

A Metalheaddel is lehetnek tehát problémáink, amiért nem feltétlenül azt hozza, amiért ezt a sorozatot szeretni szoktuk, de ettől eltekintve nehéz belekötni: nagyjából az ötödik percben irányba áll a cselekmény, és onnantól kezdve fortélyos félelem igazgatja a nézőt, és olyan feszültség van benne, hogy egy pillanatig nem lehet megnyugodni. Erre lehet azt mondani, hogy olyan, mint egy kis költségvetésű horrorfilm, de annak tökéletes, és tekintve, hogy Brooker egy létező robotkutyáról mintázta a filmbelit, még csak azt se mondhatjuk, hogy a valóságtól elszakadt baromsággal van dolgunk. Azért pedig külön jó pont jár, hogy az epizód egyik kulcspillanatában egy csodaszép Stranglers-sláger szólal meg (mégha hallhattuk már ezt pár másik filmben, akkor is).

3. Hang The DJ (Az algoritmus jobban tudja, hogy megtalálod-e az igazit, mint te magad)

Ahogy a tavalyi évadban a San Junipero, az ideiben is akad egy rész, amelyben végre nem kell folyamatosan attól rettegnünk, hogy valami leírhatatlan borzalom történik a szereplőkkel, hanem a párkapcsolat kérdései kerülnek a középpontba, melyekre természetesen a technológia próbál választ adni. Frank (Joe Cole) és Amy (Georgina Campbell) a Tindernél sokkal komplexebb párkereső rendszerben találkoznak, ahol maga a program párosítja össze a párt keresőket, és még azt is megszabja, hogy mennyi ideig lehetnek együtt. Ezen nem változtat, hogy maguk a felek hogyan érzik magukat a kapcsolatban: akkor is ki kell tölteni az egy évet, ha hamar kiderül a másikról, hogy egy kibírhatatlan alak, és akkor is muszáj továbblépni két nap után, ha úgy érezzük, megtaláltuk az igazit. Nagy tévedés ugyanis azt gondolni, hogy ez utóbbit az emberek döntik el, mert a rendszer igenis jobban tudja.

Így aztán Amy és Frank hiába érzik úgy, hogy nem akarnak tovább kísérletezni, a rendszer új és új kapcsolatokba hajszolja bele őket, és folyamatosan azt sugallja, hogy nincs más választási lehetőségük, hiszen a fallal körülvett rendszeren kívül nincs élet. Közben azért sok kérdés merülhet fel a nézőben: miért engedelmeskednek a rendszernek? És mi ez a karikatúraszerű, steril világ? És mi van a falon kívül? A kérdésekre a végén választ kapunk, és ugyan ez egy, a Black Mirrorhoz képest pozitív epizód, de ha a végén tényleg elgondolkodunk, akkor azért érezhetjük legalább annyira nyugtalanítónak is a végkifejletet. Ráadásul félreérthetetlenül utal a mai kor párkereső applikációkra is, de ezt nem is rágja a szánkba. Vagyis pont az ilyen részek miatt szokás szeretni a Black Mirrort. Meg persze a címbeli Smiths-idézet miatt.

2. Black Museum (A Black Mirror tiszteleg a Black Mirror előtt)

Egyértelműen ez az epizód az az idei termésből, melynek a fekete humoráról a leginkább eszünkbe juthat Roald Dahl és a már említett Meghökkentő mesék. A Black Museumban ráadásul Brooker egyrészt egy korábban már használt szerkezettel él, amikor egy epizódon belül több sztorit is elmesél, melyeket egy szereplő köt össze. Sőt, ebben utalnak az alkotók egy egységes Black Mirror-univerzum jelenlétére is, amikor több utalás is látható az évad egyéb epizódjaira, ebből szempontból talán tényleg nem árt ezt a részt a végére hagyni, még ha egyébként továbbra is mindegy, milyen sorrendben nézzük őket. A Black Museum egy bizarr múzeumban játszódik, mely mindenféle high tech-bűncselekményekkel kapcsolatos tárgyakat őriz, és melynek az alapítója, az erkölcsi skrupulusoktól tökéletesen mentes Rolo Haynes (Douglas Hodge) maga is részt vett néhány előre láthatóan rosszul végződő neurológiai kísérletben.

Az egyikben egy orvos kapja meg a lehetőséget, hogy egy beültetett chip segítségével érezze a páciensei fájdalmát, a másikban pedig egy férfi agyába ültetik be a kómában lévő felesége tudatát, majd láthatjuk a múzeumban egy gyilkosságért halálra ítélt férfi hologramját, akit Haynes az örökös villamosszék poklába juttatott. Mindezeket Haynes egy fiatal, magányos turistának (Letitia Wright) mutogatja, akinek a biztonságáért az idő előrehaladtával egyre inkább aggódni kezdünk. Ez a rész végre nem kímél meg a szokásos Black Mirror-os csavaroktól, miközben minden morbidsága ellenére rendívül szórakoztató is, és méltán szerepel a népszerűbb epizódok között.

1. USS Callister (Büntetés-e Star Trek-szereplőnek lenni?)

Az évad legelső része egyben a legerősebb is, sőt, a USS Callister bármelyik évadban a sorozat csúcspontjai közé tartozott volna, hát még ebben. Az epizód egyszerre fergetegesen vicces és hideglelős, miközben a sorozatra oly jellemző apró részletek is itt jönnek ki a legjobban. Eleve az egész egy Star Trek-paródiával indul, melyben a hatvanas évekbeli sci-fiket idéző USS Callister űrhajó legénysége, Robert Daly kapitány (Jesse Plemons) irányításával üldöz egy bolygóközi gonosztevőt, Valdackot. Erről az egészről aztán kiderül, hogy valójában csak Daly fantáziájában létezik, de később jön egy újabb csavar, amit most nem is lőnék le, viszont az nem spoiler, hogy Daly a való életben egy lúzer, akiből a kollégái gúnyt űznek, mi pedig önkéntelenül is megsajnáljuk.

Érkezik azonban egy új kolléganő, Nanette (Cristin Milioti), aki pontosan Daly miatt jött a sokszereplős online játékot gyártó céghez, amely nagyrészt Daly zsenialitásán alapszik. Ez utóbbit Nanette aztán a saját bőrén is megtapasztalhatja, és innentől kezdve őrült izgalmak jönnek, rengeteg geggel megszórva, Plemons pedig simán alakít akkorát, hogy ezért már díjakat szoktak kapni, de említsük meg a legviccesebb momentumokért felelős Jimmi Simpsont is. A USS Callister rengeteg síkon működik, egyszerre tiszteleg a régivágású sci-fi előtt és kritizálja annak a férficentrikus világát, de ugyanúgy szól munkahelyi zaklatásról, sőt, szadizmusról is, ráadásul valamennyi disztópia közül az egyik legijesztőbbet vázolja fel. A 76 perces játékidejével a leghosszabb idei epizódként még önálló filmnek is elmenne, sőt, effektíve többet is ad a legtöbb mai mozifilmnél. Lehet, hogy Brooker és a Black Mirror formátuma kezd elfáradni, de amíg ilyen részekre futja az energiájából, addig bizony hiba lenne megölni a sorozatot.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Passerbys cross a street in the city centre of Cottbus, Germany, 23 January 2018. Cottbus is becoming the scene of ugly attacks between Germans and foreigners. The rage is let out in the nice corners of Cottbus, not in the areas dominated by prefabricated buildings. Photo: Patrick Pleul/dpa-Zentralbild/ZB
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.