A legjobb sorozatok a komfortzónán kívülről

Bár a nézőket elárasztó, jobbnál jobb tévésorozatok legjavát amerikai, esetleg brit vagy egyéb angolszász alkotók készítik, a nem angol nyelvű országok is kezdettől fogva hozzáteszik a tévézés aranykorához a magukét. A legtöbbet vitán felül a skandinávok: a Forbrydelsen (The Killing / Egy gyilkos ügy) és a Broen/Bron (The Bridge / A híd) óriási hatással voltak a sorozatiparra (még amerikai remake is készült belőlük), és ezek a műfajteremtő sorozatok hasonlóan hozták divatba Dániát és a dán kultúrát Angliában és Amerikában, ahogyan a 19. században a japonizmusnak nevezett jelenség keretében hirtelen óriási divat lett a japán művészet és esztétika a nyugati világban.

A nordic noir vagy scandi noir (melynek sikerét Stieg Larsson, Jo Nesbø és egyéb krimiszerzők is könyvei is táplálták) világszerte hatással volt az elmúlt évtized film- és sorozatiparára, miközben évről évre még több dán, svéd, norvég, sőt, izlandi sorozat küzdött a külföldi nézők figyelméért is. Viszont ez nem jelenti, hogy más országoknak ne sikerült volna betörni a nemzetközi sorozatpiacra: az elmúlt években például jó pár francia, spanyol, izraeli, mexikói, német és egyéb sorozatnak is sikerült ez. (A magyar sorozatok egyelőre még gyerekcipőben járnak hozzájuk képest, de egyre javul a helyzet, és rövidesen talán lesz nemzetközileg elismert sorozatunk nekünk is.) Ez pedig meglátszik a nagy streamszolgáltatókon is, hiszen egyre több a nemzeti gyártású tartalom a Netflix, az Amazon és a Hulu kínálatán, mint ahogy az HBO és egyéb kábeltársaságok is egyre több nem angol nyelvű sorozatot tűznek a műsorukra.

A Netflix például két éve indította az első, nem angol nyelvű országbeli saját sorozatát: ez volt a mexikói Club de Cuervos, melyet tavaly követett egy brazil (a disztópikus 3%) és egy francia is (a Gérard Dépardieu-t is felvonultató Marseille), majd idén debütált az első saját gyártású spanyol illetve német sorozat is a streamszolgáltatón (a Chicas del Cable és a Dark), és ezeket még számos hasonló követi majd jövőre is. A trend nyilvánvaló, olyannyira, hogy most külön cikket is értek a 2017-es év legjobb európai sorozatai.

Jönnek fel a németek, megtorpantak a skandinávok

Az tény, hogy az idei év legünnepeltebb sorozatai között most nem volt hely kontinentális vagy egyéb, nem angolszász országbeli produkciónak, de ettől még így is befogadhatatlanul sok jó sorozat készül világszerte. Amire trendként külön ki lehet térni, az egyrészt a német sorozatipar feltámadása: míg a németek korábban kevés, nemzetközi figyelmet kapó sorozattal jelentkeztek, addig ez idén megváltozott. A Babilon Berlin minden idők legdrágább, nem angol nyelvű sorozataként keltett komoly figyelmet külföldön is, míg a Netflix mellett az Amazon is elindította az első saját gyártású, német sorozatát – az utóbbit ráadásul a népszerű színész, a főszerepet is alakító Matthias Schweighöfer készítette, You Are Wanted címmel. Mindeközben az Amazon megvette a 4 Blocks című, berlini multikulti krimisorozat is külföldi jogait is, és már készül a Netflix következő saját gyártású német sorozata, a szintén a berlini alvilágba alámerülő Dogs of Berlin is. Jövőre pedig jön a Deutschland 83 hidegháborús sorozat folytatása, a Deutschland 86 is.

Érdekes fejlemény az is, hogy miközben továbbra is számos, exportra is szánt skandináv krimi/dráma sorozat készül, ezek egyike sem képes megközelíteni sem a nagy elődök sikereit. Olyannyira nem, hogy a Guardian az idén már meg is hirdette a skandi noir halálát, noha azért ez minimum elhamarkodott kijelentésnek tűnik, és többek között annak is köszönhető, hogy a legnépszerűbb skandináv sorozatok 2017-ben szünetet tartottak. Így A hídnak nem volt új évada, mint ahogy két éve rendkívül erősen kezdő izlandi Trappednek sem – jó hír viszont, hogy jövőre mindkettő visszatér majd. Távollétükben viszont tény, hogy az olyan sorozatok, mint az izlandi Case, aztán a francia-svéd Midnight Sun, továbbá a Modus, a Dicte, A pénz istene (Mammon) vagy a Felmentő ítélet (Acquitted) jobb esetben is csak stílusgyakorlatok, de legalábbis újszerűnek már nehezen nevezhetők, noha általában profi és jól megcsinált sorozatok ezek is. Ugyanez igaz a Netflixen látható, finn Bordertownra is (eredeti címe: Sorjonen), mely legalább a csodaszép finn tóvidéken készült képekkel ellensúlyozta a sztori erőltetettségét. De a skandi noir halálával azért még tényleg várjunk.

És akkor nézzük az év legjobb nem angol sorozatait, amikhez szerencsénk volt:

Cable Girls / Las Chicas del Cable

A Netflix első saját spanyol sorozata jó példa arra, hogy nem kell mindig kizárólag az amerikai és a brit piacról válogatnunk, a Madridban játszódó történetnek ráadásul jól áll az egyszerűsége. A sztori szerint az 1920-as években járunk, amikor a nőknek még nem volt szokás dolgozniuk, a legtöbb férfi szerette otthon tudni a feleségét, abból nem lehet baj. A telefonos központ volt az egyetlen lehetőségük a függetlenségre vágyó háziasszonyoknak, itt ismerkedtek össze a lányok Lidiával (Blanca Suárez), akinek sokkal több sötét titka van a többieknél. Lidia egy gyilkosság miatt kötött alkut egy korrupt rendőrrel, úgyhogy nem sok választása akadt, mikor a telefonközpontba irányították, ekkor találkozott régi szerelmével. Eddig elég szappanoperás, de egy jó Paula és Paulinának is lehet reneszánsza.

A Netflix felújította és újracsomagolta a műfajt, az ember elvégre nem vágyik mindig komoly sorozatokra, néha elég egy csöpögős háttér. Azt nem mondom, hogy nem túlzás a Cable Girls, sokszor bénácska és egyszerű, de fényévekkel jobb, mint bármelyik délutáni tévés opció. Egy szappanopera vagy teleregény modernkori változata csillogó ‘20-as, ‘30-as évekbeli ruhákkal, igazi flapper nőkkel (a kor stílusát meghatározó nyugati nők, rövid szoknyában, rövidebb hajjal), erőltetett Gatsby-stílussal. Személy szerint nem nagyon értem ugyan, hogy miért kell dubstep a swingnek, és nem hiányzik a 21. század hangulata a bulijelenetekhez, de biztos vagyok benne, hogy így még többen szánják rá magukat a kábeles lányokra, és remélhetőleg nem is bánják meg. (Jánossy Villő)

Dark

Baran Bo Odar és Jantje Friese misztikus drámasorozatát a német Stranger Thingsként harangozták be, de hamar kiderült, hogy a párhuzam csak nagyon korlátozottan működik, leginkább azért, mert a közös elemek ellenére a Dark egy nyomott atmoszférájú, időutazásos családi dráma, traumákkal terhelt és letargikus főszereplőkkel,nem pedig egy vicces nosztalgiatrip, mint a Stranger Things. A Dark tíz része egy rendkívül sűrű és szövevényes, 66 évet felölelő, trükkös, több idősíkon futó bűnügyi történetet mesél el, néha kérlelhetetlen brutalitással, és nagyon erős atmoszférával, amelyre még rájön a baljós kísérőzene és a néha túlzásba vitt hatásvadászat is, de még ezzel együtt se bánjuk.

A Dark ugyan egy fiktív német kisvárosban játszódik, de nagyon kevés a sajátosan német vonás a sztoriban, mely gyakorlatilag bárhol játszódhatna a világban, és vélhetően ez is szerepet játszott abban, hogy a Netflix sorozata szép sikert aratott, olyannyira, hogy be is jelentették a második évadot. Erre szükség is lesz, mert ugyan több rejtélyt is megoldott a sorozat (szerencsére nem a Lost iskoláját követik az alkotók), de azért maradt még kérdés bőven, éppen ezért megéri elveszni ebben az univerzumban tíz rész erejéig. (Bővebben itt írtunk róla.)

Babilon Berlin

Az ARD és a Sky közös, 40 millió eurós projektje, a Volker Kutscher regénye alapján készült Babilon Berlin kicsit megtévesztően két külön évadra bontott sorozata már a trailer alapján is komoly érdeklődést keltett, és nem is okozott csalódást, sőt. A 16 részes sorozat az 1920-as évek forrongó és dekadens Berlinjébe vitte a nézőket, egy szövevényes krimi segítségével, melynek egyre magasabbra vezettek a szálai. Tom Tykwer, Achim von Borries és Henk Handloegten sorozatától megkaptunk mindent: valódi noir hangulatot, bűnözést, szexet, romlott mulatókat, emigráns oroszokat, nácikat és kommunistákat, szegénység és fényűzés kontrasztját, és valós történelmi eseményeket fikcióba ágyazva.

Mindehhez ritkán látható igényességű háttér társult: az alkotók például a babelsbergi stúdióban újra felépítették még a korabeli Berlin egy utcáját is, de minden egyes részlet azt sugallja, hogy tényleg 1929-ben járunk, a metróállomásoktól kezdve a lakóházakig, és még a statisztákkal sem spóroltak az alkotók. Ha egy-két elbaltázott bulijelenet alatt ki is lóg a lóláb, és az utolsó két részben tényleg kicsit sok is lesz a kalandfilmes fordulat, a Babilon Berlin kétségtelen erénye marad a hitelesség, miközben Volker Bruch, Liv Lisa Fries és Peter Kurth személyében remek színészeket láthatunk. Ráadásul azóta kiderült, hogy lesz majd folytatás is – mi mást mondhatnánk, minthogy várjuk. (A Babilon Berlin itthon az HBO-n vagy az HBO Go révén látható, bővebben itt írtunk róla.)

Skam

Az utóbbi évek egyik legnagyobb nemzetközi szenzációja egy norvég tinisorozat volt, mely a norvég köztévé websorozatának indult, de hamar külföldre is elért a híre, és anélkül is sok külföldi rajongót szerzett, hogy rendesen műsorra tűzték volna (itthon is látható videómegosztókon magyar felirattal). A Skam (Szégyen) sikerében kétségtelenül szerepet játszott az újszerű és kreatív terjesztési mód (rendszertelen időpontokban sugározták, eltérő hosszúságú epizódokkal, a szereplőknek saját Instagram és Facebook profiljuk készült, hogy minél valóságosabbnak tűnjenek stb.), de leginkább azért lett népszerű, mert segített leszámolni a toposszal, mely szerint egy tinisorozatnak szükségszerűen bugyutának és sablonosnak kell lennie.

A főszereplő oslói gimnazistákat üdítően természetes, és javarészt tényleg tizenéves színésznövendékek játsszák, a sztorikból pedig hiányoznak az erőltetett és életszerűtlen fordulatok és tragédiák, helyette rendkívül hitelesnek tűnik a mai tinédzserek ábrázolása. A Skam főszereplője évadonként változik, de mivel ugyanarról a társaságról szól a sorozat, onnantól már az új főszereplő szemszögéből látjuk a többieket is: az idei, egyszersmind utolsó évadban a muszlim, de Norvégiában felnőtt Sana volt a főszereplő, és az ő élete sem nélkülözte a drámai fordulatokat, miközben elég sokat foglalkozott a sorozat a bevándorlás és az eltérő kultúrák kérdéseivel is. Egyáltalán, magáról a norvég kultúráról és mindennapi életről is sokat tanulhatunk belőle, és ha ez nem elég, gyönyörűen van fényképezve, hibátlan színvilággal, még úgy is, hogy nagyobb részt lakásokban és iskolai folyosókon játszódik. Még úgy is az év emlékezetes sorozatai között a helye, ha pont a negyedik évad kicsit talán gyengébb volt a többinél.

Le Bureau des Légendes

Némely kritikusok szerint a Bureau minden idők legjobb francia sorozata, ami akár igaz is lehet (bár ebben komoly vetélytárs az angolul Spiral néven futó Engrenages), az viszont biztos, hogy Éric Rochant a legerősebb mai kémsorozatot csinálta meg. Mondom ezt úgy, hogy néztem egy darabig a Homelandet és az Americanst is, de velük szemben a Bureau nincs tele életszerűtlen hülyeségekkel, hanem inkább rendkívül alaposan kidolgozott karakterekkel, akik mind észrevehetően tartanak valahonnét valahová, nem pedig a sztori pillanatnyi szükségleteihez idomulnak éppen. A Bureau sokkal realisztikusabban ágyazódik be az aktuális külpolitikai helyzetbe – a sorozat csápjai Szíriába, Iránba vagy Azerbajdzsánba is elérnek, és az Iszlám Állam ugyanúgy felbukkan benne, mint a CIA vagy az orosz titkosszolgálat.

A Bureau főszereplője a francia szuperügynök, Malotru (Mathieu Kassovitz), aki folyamatosan borsot tör mindenki, de leginkább saját kollégái orra alá. Az első két évadban megismerjük még a francia titkosszolgálat, a DGSE külföldi ügynökeit, illetve az őket irányító részleget, az idei, harmadik évadban pedig az Iszlám Állam fogságába esett Malotrut próbálják kiszabadítani. A sorozat ebben az évadban ugyan mintha egyet lépett volna a Le Carré-regények világából a James Bond-filmek felé, de ettől még továbbra is messze hitelesebb és okosabb a riválisainál, remek színészi alakításokkal és nemzetközi színészi gárdával. (A sorozat a nagyobb streaming szolgáltatók magyar oldalain egyelőre nem látható, de angol felirattal hozzáférhető.)