Eddig sokan azt hitték a magyar labdarúgásban, hogy kézen állnak, tapsra méltó módon. Az andorraiak azonban rávilágítottak, hogy ez bizony fejjel lefele lógás, kínosan vörös fejjel.
A magyar labdarúgás legújabbkori „rendbetétele” fordítva történt, mint kellett volna
Először is magánbefektetőknek hazudtak, olyanoknak, akik kívülállók számára szabad szemmel láthatóan a közbeszerzések megnyerésének feltételeként költik a pénzüket a futballra, vagy iparáguk kiemelt adózási kedvezményével kapnak „biztatást” a labdarúgás szponzorálására, esetleg támogatóként szállítják a pénzt az állami megrendelésekből.
Ez a kezdő lépés mindent meghatároz.
Az üzletet, így a futballt is, mozgató gazdasági racionalitások rendszere ettől a pillanattól kezdve máris két számmal kisebb acélingként feszül a túlhizlalt zsírokon.
Hajnal, Juhász, Gera, Torghelle, Leandro, Szélesi, Hajnal újabban pedig Lovrencsics, Priskin stb. még talán kínlódhatott volna a pénzéért egy darabig, az itthoni kényelemben kínált betevő viszont az erre való ambíciót biztosan nem segítette.
Ugyancsak az egyes csapatoknál itthon kapható magas bér az egyik akadálya, hogy a tehetségesnek vélt fiatalok külföldön rájöjjenek, hol a helyük, és mennyit kell érte küzdeni.
A 2012-ben Kovács Istvánért a Videoton által fizetett félmillió euró egy, a nyilvánosság által ismert nonszensz a magyar játékospiacról.
A Ferencváros vezetői pedig már egy tavaly áprilisi szurkolói ankéton azt mondták:
nem könnyű meggyőzni egy Bundesliga-játékost, hogy Magyarországra jöjjön játszani.
Ezek alapján már akkor sem a pénz volt az akadály.
A magyar szisztéma egészségtelenségét tökéletesen mutatja a Fradi esete. Miközben korábban a magyar együttesek rendszeresen anyagilag erősebb klubokkal szemben maradtak alul, és ez a későbbi magyarázkodásban súlyos érvként szerepelt is, a fővárosi zöld-fehérek az előző években zsinórban estek ki a csóróbb ellenfelekkel szemben a nemzetközi kupasorozatokban.
A stadionépítés a valódi láncos bilincs a klubok számára
Olyan túlméretezett és magas költségből fenntartható létesítményeket kaptak otthonul a futballcsapatok (és településeik), amelyeknek kezeléséhez örök állami és önkormányzati mankóra lesz szükségük (a tao2 már ezzel a megfontolással született meg, csak azt a kormány nem merte kockáztatni a brüsszeli jóváhagyást), következésképpen soha nem fognak megállni saját lábon. Miközben az eredményes nyugati klubmodell alapja a saját létesítmény.
Örök kiszolgáltatottság az aranykalitka.
Vagy vélhetjük úgy, hogy a korábban oly karakán Bernd Storck mostani, hirtelen megértése a nemzetközi kupákra készülő klubokkal, fáradt játékosaikkal, és így a keret összeállításakor hozott figyelemfelkeltő döntései nem véletlenül csengenek egybe az általa Felcsúton többször látogatott miniszterelnök elvárásaival, miszerint: most már a klubcsapatoknak kell bizonyítaniuk a nemzetközi kupákban?
Ha profi labdarúgó vagy, és lefut a buszsofőr, el kell gondolkodni.
Gondolhatod, hogy neki viszont soha nem fog leállni a Lamborghinije a Lánchíd közepén, mert elfelejtett tankolni. De azt is, hogy talán nem kellett volna pénzért olyan helyre szerződnöd, ahol ennyire olcsó az üzemanyag, és semmi nem kényszerít a futásra. Sok hely ilyen. Aztán lehet sírni is.
Akarni, küzdeni viszont nem elég a válogatott meccseken, hétköznap is kell, különben csak erőlködés lesz. És többet ér a garázsmenet utáni kocogás.
