Figyeljünk, mert sokan vannak, akik belehalhatnak a figyelmetlenségbe

Az öngyilkos csoportok terjedését úgy tűnik nem lehet leállítani. Mire lekapcsolják az egyik sejtet, kiderül, hogy létezik titokban egy másik. De küzdhetünk ellenük, igaz, a feladat nem egyszerű.

Nehéz terep a kamaszkor, még ép pszichével is emberpróbáló végigmenetelni rajta. A hormonális változások felborítják az érzelmi életet, a lázadás, a saját személyiségünk keresése rengeteg lelki konfliktussal jár. Így volt ez az én időmben is, és így van ez ma is. Csak ma szerintem még nehezebb a fiatalok dolga. Látom testközelből, milyen súlyos pusztítást végzett az internet (illetve a közösségi oldalak használata) a fiatalabb generáció kapcsolataiban.

Nem azt mondom természetesen, hogy ’abcúg internet’, hanem arról beszélek, hogy nem sikerült nekünk, felnőtteknek sem megtanulni az internet biztonságos használatát, így nem tudtuk jól átadni a receptet a következő generációnak sem. Rengeteg a függő, sokan rágyógyulnak a közösségi oldalakra például, azt látom, hogy mindenki inkább elvan a gépével, a kialakított avatarja, a tetszetős képmása mögé bújik. És hogy a mélyben mi forrong, arról néma csend.

Azt nem velünk fogják a fiatalok közölni, ha nem alakítottunk ki velük olyan viszonyt. Nem a tanárokkal, nem a hús-vér barátaikkal fogják a problémáikat megosztani, nem pszichológushoz, nem egy szimpatikus tanárhoz fordulnak segítségért. Mivel a baráti kapcsolatokat is rettenetesen szétzilálták a különféle közösségi felületek, nem a személyes felé indulnak. Hanem keresnek egy anonim csoportot. És onnan – bár látszólag együtt éreznek vele – nem a segítség érkezik.

Amikor én voltam tizenéves, akkor is nagy „divat” volt az öngyilkosság. A feketébe öltözött lányok-fiúk fő beszédtémája volt, minden osztályban akadt egy-két úgymond „elborult”. Ildi például havonta bekötözött csuklóval érkezett az iskolába, állandóan reszelgette az ereit.

Egyszer náluk voltam, mikor csinálta, és az anyja csak annyit vetett oda neki, mikor én sikítozva kirohantam hozzá, hogy leszarja, mit csinál a kedves lánya, és különben is, ha sikert akar elérni, akkor ne keresztben kísérletezzen. Én akkor persze megijedtem, valósnak látva a szándékot, holott Ildi visszatérő műsora nem volt más, mint segélykiáltás. Hogy figyeljetek rám. Bajban vagyok.

Bajban is volt egyébként, már tiniként belesodródott az alkoholizmusba. A családja nem figyelt rá, a jövője sűrű, sötét felhőként lebegett előtte. Félt a felvételitől, félt attól, hogy a családja inkább dolgozni küldené, félt attól, hogy nem fogadják el sehol úgy, ahogy van. Amikor jártam az Anonim Alkoholistákhoz, szíven ütött egy fiatal – 18 éves – fiú esete. Aki 12 évesen lett depressziós és alkoholista. Mert nem figyeltek rá sem az iskolában, sem otthon. Nem mert bandákhoz csapódni sem (emlékszünk még a kilencvenes évek elejéről a sátánista csoportokra például?!), így otthon butította magát. Míg végül számára is az öngyilkosság tűnt a legmegfelelőbb módnak. Szerencsére időben jött a segítség

Ahogy egy barátnőmet is sikerült visszahozni az életbe, aki amiatt vett be rengeteg gyógyszert, mert az osztályban kiközösítették, semmibe vették, és sehol nem talált támaszra. Őt megmentették, nem úgy egy kedves haverunkat. Aki egyszerűen felakasztotta magát a vécében.

Utána mindenki sírt, vádolta magát, hogy hát nem kellett volna annyiszor és annyira kicseszni a Gerivel, de akkor már késő volt. Felnőttként persze azt mondhatjuk, hogy ezek semmiségek. De nézzünk vissza! És lássuk be, hogy abban az érzékeny korban, mikor egy pattanás is annyira ki tud borítani, hogy legszívesebben kiugranánk az ablakon, ezek a gyerekek puskaporos hordón ülnek. Ráadásul nem beszélnek – mert a kamaszok befordulnak magukba. Vagy ha beszélnének is, falakba ütköznek. Vagy nem mernek beszélni. Nagyon tanulságos olvasmány például Kalapos Éva Massza című ifjúsági regénye az iskolai zaklatásról: beleláthatunk a fiatal, a társai által terror alatt tartott fiú lelkivilágába. És megértjük, mennyire nehéz a kortárs közeg, mennyire kiszolgáltatottak a fiatalok. És mi mennyire vakok tudunk lenni. (A segélyvonalról is lenne pár jó szavam: én is voltam már öngyilkossági krízisben – mit mondjak? Ha nem próbáltam ötvenszer felhívni az agyonreklámozott, minden hasonló cikk alatt ott virító telefonszámot, akkor egyszer sem, és soha nem vették fel a telefont. Soha. Pedig egy ilyen felfokozott állapotban a megértő szó, a támogatás valóban életmentő lehet. Csoda hát, ha a kétségbeesett delikvens azt látván, hogy se a szűkebb környezete, se a felnőttek világa nem elérhető számára, akkor egy internetes csoport felé fordul?)

Sajnos még mindig nincs szemünk arra – se a szülőknek, se a pedagógusoknak – hogy észrevegyük, egy kamasz bajban van.

Pedig a jelek egyértelműek. A zavart viselkedés, a megváltozott magatartás, a testsúly radikális változása (hízás vagy fogyás), a tanulmányi eredmények elmozdulása, a figyelem elvesztése mind-mind intő jel lehet. Csak sajnos mindenki el van merülve a maga bajába és világába, a gyerek így máshol keres kapaszkodót. Helyet, ahol megértik. Ahol figyelnek rá. Ahol csak rá figyelnek. Ahol sorstársak vannak. És ebben a kiszolgáltatott, gyenge lelkiállapotban könnyű prédája lehet a lélek a gazembereknek. És a robbanóelegynek akár egyetlen betaláló levél is elég lehet a detonációhoz.

Nincsenek illúzióim, nem hiszem, hogy az elhanyagoló, rideg szülők egy-egy cikk miatt jobban figyelnek majd csemetéjükre. Ám a pedagógusoknak kötelezővé tenném azt, hogy a fiatalokat figyelmeztessék a veszélyekre. Hogy akár az unalomig ismételgessék, míg a kamaszok vérévé nem válik, hogy vigyázz, a névtelen-arctalan „segítők”, akik radikális tettre biztatnak: nem a barátaid.

Hanem beteg emberek, akiknek rács mögött a helyük.