Most, hogy abból a mérhetetlen szegénységből, amiben élünk, 15 milliárdot elvertünk arra a nem-re, amit oly annyira áhított a mi hazugmondó királyunk, gondolkozzunk el egy kicsit. Eddig, a népszavazás előtt, direkt nem írtam egy sort se, pedig ezer sorra való mondandó feszített, mondván, akár az igen, akár a nem a fontos, kedves, helyes, bölcs döntés valaki számára, ikszeljen be, amit akar, aztán meglátjuk, mi lesz a vége.
Most azonban, hogy megszületett a fényes győzelemként emlegetett csúfos vereség, elgondolkodtam az elmúlt hónapok történésein, a világ legdrágább október másodikáján, a haza és a nemzet jövőjén, ha már (még) van haza és nemzet.
Először is a cím: Ilyen gazdagok vagyunk? Ezt a kérdést számos írásában szegezte magunknak a pár éve elment Mezei András, mindannyiszor olyan esetben, amikor fölösen szórtuk el kis hazánk pénzét, kerül, amibe kerül alapon, nekünk semmi sem drága. Most is ez történt. Hogy miből, arra választ keresünk, keresek, sejteni merem csak, tudni semmit sem tudunk, vagy legalábbis azt, amit tudunk, úgyis hazug módon cáfolják.
A sors úgy hozta, hogy az elmúlt hónapokban többfelé autóztam, sok településen hajtottam végig, és csak pillogtam a töméntelen óriásplakátot látva.
Népvándorlásról beszéltek, ami tulajdonképpen hazugságnak sem mondható. Volt már ilyen régebben is, például (ezt történelemből tanultam), amikor a mi népvándorlásunk megesett, ezt a hazát elfoglalva. Jöttek azok a más kultúrájú hunok, oszt még lődöztek is hátrafelé (előre is), megostromolva az akkoriban már létező vagy alakuló Európát, buzogánnyal beverve azt a kaput, melyet a nálunk már akkor is magasabb kultúrát képviselő nemzetek mesterei készítettek. A hatvanas években írta az akkortájt népszerű humoristánk:
Ne felejtsük el: akkor ott már volt egy kapu!
Szóval, ha úgy vesszük, teljesen más kultúrát képviseltünk, nekünk már volt istenünk („A magyarok istene”), és az bizony nem az volt, amelyikkel Istvánnal szövetkeztünk, hitünk is volt (egészen más, mára nyomai maradtak), és,a franc essen beléjük, befogadtak minket, hagyták, hogy megkaparintsuk ezt a bőséggel áldott területet, hogy aztán jókedvvel élhessük az életünket, itt, ebben a Medencében.
Szóval, jöttem-mentem, és amikor hazaértem, itt várt a Dunántúli Napló, a címoldalán pedig ott éktelenkedett az óriásplakát kicsinyített mása, isten tudja, mennyiért, nem egyszer, nem kétszer, egy héten át naponta, míg el nem jött október másodika. És közben azt papolták a magyar embereknek, hogy jaj, be ne jöjjenek azok a csúnya migráncsok, mert akkor nem lesz pénz semmire, romákra kiváltképp, és kórházakra se, meg stadionokra se… ja, ezt nem mondták. Meg azt se, hogy jóval kevesebbet bírnak kilopni a kincstárból, meg azt se, hogy esetleg sima minimálbéren fog tengődni az elmozdíthatatlan Matolcsy kedvese, meg azt se, hogy Mészáros Lőrinc se jut el minden nyáron tengeri hajókázásra, meg azt se, hogy nem lesz elég pénze Lázár János fiának a budai villára, és azt se, hogy Szíjártónak is összébb kell húznia magát, meg azt se, hogy Rogánnak is meg kell gondolnia majd, hogy lecsókolbászt vegyen reggelire vagy bécsi virslit, és Orbán Ráheléknek is összébb kell húzniuk magukat, ha továbbra is a saját lábukon akarnak megállni. Legfőképp azt nem sulykolták a magyar nép fejébe, hogy a kampányra elvert 15 milliárdból rengeteg fontos dolgot pénzelhettek volna. Hogy mért mondták utólag mégis, hogy nem is volt annyira fontos ez a nem, nem értem, nem és nem!
Persze, az is eszembe jutott, hogy próbát akartak tenni: vajon megvan-e még az egyharmados támogatottságuk. Meglett, igaz, a Jobbik szavazóival együtt, mert mint tudjuk,
Ennek kapcsán az is eszembe jutott, megint milyen rafinált kérdéssel csaptak be mindenkit: bármit ikszelhetsz be, „vesztes” vagy. Mert ha igen-t ikszelsz, azt akarod, hogy jöjjenek csak azok a félelmetes migráncsok, tehát máris mocskos hazaáruló vagy, ha meg nem mész el voksolni, az lesz a szavazás látszata (ami lett is), mintha a magyarság 98 százaléka mondott volna nem-et az egyébként már rég vágányon guruló, „kötelező” kvótára. A dolog nem egyszerűsíthető le igen-re és nem-re. Ez nem házasságkötés, ahol ebből kell választani.
Most aztán förgeteges győzelemről beszélhetett Orbán, holott semmi más nem történt, mint hogy az általa magyarságnak gondolt 3 millió polgár, az ő rajongói köre elment, mert a Führer ezt kérte, azaz ott volt az urnáknál „Magyarország, a „magyar nép”. A többi nem létezik. És nem érti, sem ő, sem az elvtársai: hogy azok is voksoltak, akik nem mentek el: nem-et mondtak a nem-re, és az igen-re is, mert persze, akaratunk ellenére ne döntsenek a fejünk fölött a brüsszeli urak, azaz Orbán és társai. Mert ki a brüsszeli úr, ha nem ő, Európa megmentője? A Kormányzati Tájékoztatási Központ (KTK) nekem írt levelében az állt, hogy áldozata vagyok a brüsszeli politikusoknak. Kiknek? Hát ott már képviselve sem vagyunk? Akkor tán ki se kellene lépnünk, Viktor!
Eddig egyetlen ellenzéki erő vezére sem nyögte ki: ez megint a kettéosztott magyarság esete volt. „Mi, magyarok” szavaztunk, tehát mi magyarok nem-et mondtunk és győztünk. A többiek távolmaradása, a nem-re adott nem válasszal együtt húzzon el a…
Ó, hol van szegény Antall József, aki 15 millió magyar miniszterelnöke akart lenni, na, jó, lélekben. Orbánnak elég az a 3 millió, nemcsak lélekben, aki bólogató Jánosként él, és megélhetési rajongóként és alattvalóként tűr, hallgat, bezsebelve mindazt, amit tűréséért és hallgatásáért a zsebébe pakolnak. Orbán nem akart népszavazást, már ez is hazugság volt.
Az is eszembe jutott, hogy vajon a „más kultúrájú” keresztény egyházak vajon mért nem az igen-t erősítik? Tudod, ha másért nem, a samaritánus történet miatt. Iványi Gábor mondta a minap a Mancsnak adott interjújában, hogy:
Az egyházakat bevették a hatalom bástyái mögé, ezért illik nekik úgy táncolni, ahogy ott hegedülnek. A szemük azzal a pénzzel van betömve, amit az államtól kapnak.
A Mancs ezt kérdezte tőle:
Azt gondolja, még a legnagyobb egyházak is reálisan félhetnek státuszuk elvesztésétől?
A válasz:
Erről van szó. Bevett egyház az, amelyik mindenben egyszerre lép a hatalommal. Különben nincs televíziója, rádiója…
Másnap reggel interjút hallgatok a közrádióban, ahol a hit gyülis Németh Sándor mondja föl a Fidesz leckéjét, szóról szóra, akár Orbánt vagy rezsi Szilárdot hallanám. Harmadikán meg az ATV műsorában csesztetik a kormányszóvivőt, mintha mi sem történt volna.
Azt írta nekem (a KTK aláírásával), hogy
Mi, magyarok időről időre népszavazáson döntünk a jövőnket meghatározó legfontosabb kérdésekről.
Viktor, mért kell hazudni? Ahányszor a nép akart népszavazást, meggátoltad, elgáncsoltad, lesöpörted, letaroltattad. Mi, magyarok csak szeretnénk dönteni, bármiben is, sok mindenről, legalább egyszer, úgy, hogy te nem szólsz bele, vagy minimum hagyod, hogy döntsünk.
Ezt is írta a KTK:
…meg kell védenünk közösségeinket, kultúránkat, a magyar családokat és mindazt, ami magyarrá teszi Magyarországot.
Meg kéne, az biztos. De úgy, hogy a szétszórható 15 milliárdokat erre fordítjuk! Épp azok voksaira számított Orbán, akiket föl kellene emelnie, akik kulturáltságán alakítani kellene. Csak egyszer látna egy élő magyart, aki –sukkal és sükkel, a –ban és –ben helyett -baval és –be-vel nyögdécselve kérdezi meg, hogy
Nem-e lehetne-e mindenkinek nem-et mondani a kótára?
Én találkozom velük. Ők azok, akik nem úgy kezdik a reggelt, hogy
Hogy szolgál az egészsége, kedves Szabó úr?,
hanem úgy, ahogy hallottam minap:
Mikor józanodtál ki, bammeg, jó bebsztál az este, bammeg!
Én minden írásommal, versemmel és kimondott szavammal azon vagyok, hogy értékesebbé, jobbá legyen a szeretett, nyelvében élő nemzetem minden lecsúszott polgára, de ez mára nem érték. Ma az az értékes, az lesz lovaggá, aki jókor és jó helyen cigányozik és zsidózik. Ez az irány, kedves magyar testvéreim, erre ösztökélünk kisiskolás korodtól vénülésedig. Addig megyünk jobbra, és még inkább jobbra, míg rá nem süthetjük az örökösen egyetlen adott, fix helyen állókra, hogy elmentek balra. Nem, Viktor, nem mentünk el. Évtizedek, az egész életünk óta egyetlen, fix, örökös, adott helyen állunk, ti hagytatok minket középen, amikor (szélső) jobbra léptetek.
Örkény István írja, hogy a hadifogságban tanulta meg, hogy a legértékesebb emberi tulajdonság a SZOLIDARITÁS. Ugye, nem kell az idegen szavak között turkálnod ahhoz, hogy tudd, mit jelent? Akkor hát picit erről: régebben megírtam már, a menekültek nem hozzánk akarnak jönni, innen még azok is elmentek, akik itt akartak élni egész életükben. Tudd: azok a szülők és nagyszülők sem voksoltak kedvetek szerinti nem-mel, akiknek a fiai és lányai a honi lehetőségek, körülmények és állapotok miatt választották a fejlett Európát, a „nyugatot”, és most bár boldogok, hogy a gyerekeik jól élnek, de jobbára csak Skype-on látják a gyerekeiket és az unokáikat, és oda a napi családi idill. Ez sem jut eszébe egy családbarát kormányfőnek.
A pécsi bevándorlási hivatal kapuján naponta lépnek be burnuszos, fejkendős, színes bőrű emberek, gondolom, ügyeiket intézik, épp bevándorolnak. Szóval, jönnek, akik akarnak, oké, legálisan, másképp ne is jöjjenek. De ezek is más kultúrájúak, és akár terroristák is lehetnek, tudod, ezekbe kódolva van a terrorista hajlam. Olyanok ők, mint a politikusok, akikben ott van a hazudozás és a lopás hajlamának kódja. Ezek is egytől egyig veszélyesek, na, jó, annyira nem, mint a politikusok.
Az a hatmillió, amelyiket most Orbán (ismét!) semmibe vette. Már csak egy fáj, és szégyellni való: hogy a mi kormányunk fejét kezelendő esetnek látom, mert ép elmével aligha mondta volna ki, hogy megnyerték a népszavazást.
Egytől félek csupán: hogy nagyon magunkra maradunk. És sok-sok éven át kell szégyellnünk magunkat. Mert mégiscsak azt terjeszti a mi Führerünk, hogy nem a választók 42-43 százalékának, hanem a magyarságnak 98 százaléka mondott nem-et, ami azt jelentené, hogy szinte az egész nemzetből kiveszett a SZOLIDARITÁS érzése. Próbálom hinni, hogy nem. Nem.
