Fáradtan fogad a parlamenti fellépés másnapján. Korán kelt, és mivel a hajnali pára engedte, traktorra ült, megcsinálta a lucernatáblán a rendsodrózást. Amíg beszélgetünk, felesége, Mónika kezeli a telefont – fogadja a fél országot megríkató gyerekzenekarnak támogatást felajánlók és a gratulálók hívásait.

Ismeretségünk pár hónappal korábbi, ugyanis nem sokkal azután, hogy a Magyar Péter országjárását dokumentáló tudósítások között megláttam A sükösdi csoda címet viselő videót, amiből kiderült, hogy a gyerekek hangszereit ő maga készíti, megkerestem, csinálna-e annak a tanodának is, ahová önkéntesként eljárok, és ahol néhány ügyes zenész kisfiú tamburáért könyörög. Nemcsak hogy elkészítette a hangszereket, de eljött – 170 kilométert autózva – tanítani őket. Bár senki nem mondta a fiúknak, hogy öltözzenek ünneplőbe, fehér ingben, kalapban fogadták. Ő pedig azzal kezdte, hogy a zenész úriember, mostantól nincs balhé a suliban, és hangszerhez csak tiszta kézzel nyúlunk. Három órát nyomtak le első alkalommal, feszült figyelemmel, azok a gyerekek, akiket tíz perc után már nehéz a tanulóasztal mellett tartani, és megtanultak három dalt, meg a C-dúr skálát ábécés nevekkel.

A „sükösdi csoda” némiképpen hasonlóan kezdődött tíz évvel ezelőtt, és a bevált módszer országos terjesztését Nébl Zsolt azóta – mondhatni – küldetésének tekinti.

Sükösdön 2016-ban már csak öt gyereket írattak be az iskolába. Nem mintha nem lett volna sokkal több a 3700 lelkes településen, de a többieket elvitték a környező falvakba – úgymond – a deviáns cigányok miatt. A határhoz közeli régió kevert népességű: svábok, bunyevácok, sokácok, cigányok, magyarok változatos keverékei a családok. Ebből a keveredésből táplálkozott az a bácskai délszláv-magyar-cigány népzene is, amelyen Nébl Zsolt nevelkedett.

Nem úgy, hogy beíratták zeneiskolába, hanem úgy, hogy nehéz volt az élet otthon, jobb volt nem hazamenni.